Életem utolsó vagy első pillanata

Az észak-koreai fiatal nő, Hyeonseo Lee tizenhét évesen menekült el hazájából, a jelenkori legdurvább diktatúrából. Kezdetben Kínában telepedett le, de tíz év elteltével visszatért a határhoz, hogy átcsempéssze családját a szabad Dél-Koreába. Mindaz, amit átélt és a Libri gondozásában most megjelent A lány hét névvel című kötetében megoszt, borzalmasabb képet tár elénk, mint Orwell szatirikus politikai regénye. Lee kötete decemberre már harminc nyelven lesz elérhető.

-Hogyan tudott megszökni Észak-Koreából, abból a totalitárius államból, ahol mindennapos az elmondhatatlan kegyetlenség?

-Abban a pillanatban, amikor ráeszméltem, hogy szabad akarok lenni és be szeretném járni a világot, rájöttem, hogy át kell jutnom az Észak-Korea és Kína között fekvő Yalu folyón. Ebbe a vízben nagyon sokan megfulladnak, de a határőrök a mai napig kérdezés nélkül lelövik azt, akit rajtakapnak azon, hogy szökni próbál az országból. Talán akkoriban, amikor én szöktem meg, valamivel könnyebb volt elmenekülni ebből a földi pokolból, mint manapság. Amúgy is határmenti faluban éltem, ismertük az egész környéket, beszélőviszonyban voltunk a határőrökkel, akik közül többek is olyanok voltak, mintha a családtagjaink lennének, gyakran nálunk vacsoráztak. Ezáltal némi segítséget jelentett a tudat, hogy velem elnézőbbek lesznek, talán még picit segítenek is abban, hogy merre menjek. Amikor átszöktem, be volt fagyva a folyó, tudnom kellett, hogy hol elég vastag a jég ahhoz, hogy átjuthassak rajta. Borzasztóan rettegtem, hisz' ez nem olyan volt, mintha a szomszédba mentem volna át. Nem is maga a határátlépés volt nagy félelem, hanem az, ami a túloldalon következett. Nem tudtam, hogy ez életem utolsó vagy új életem első pillanata. Csak azt tudtam, sokáig nem fogom látni a családomat. Onnantól kezdve, hogy elhagytam Észak-Koreát, a kínai hatóságoktól függött az életem.

-Egyedül szökött meg?

-Igen. Még édesanyámat sem vihettem magammal, hosszú évekkel később tudtam csak segédkezni a családom szökésében.

-Hogyan boldogult Kínában, miután elmenekült?

-Egy fillért sem hoztam el otthonról, még a ruháimat sem. Egyetlen cetli volt nálam: a kínai rokonaim címe. Úgy tudtam, hogy közel élnek a határ túloldalához, de csak ott jöttem rá, hogy a közel valójában nagyon messze, nyolc-tízórás autóútra, egy másik tartományban van. A családomnak voltak kapcsolatai kínaiakkal, de így sem volt könnyű eljutni hozzájuk. De álmodni sem mertem arról, hogy milyen élet vár rám észak-koreai menekültként, aztán kiderült, illegális bevándorlónak számítottam Kínában.

-De legalább mégsem kellett nap, mint nap nyilvános kivégzésekkel szembesülnie.

-Tizenhét éves koromig éltem Észak-Koreában, szerencsére csak kétszer vettem részt nyilvános kivégzéseken. De ha akartam volna, ott nagyon gyakran szemtanúja lehettem volna. Az első kivégzés, amit láttam egy akasztás volt. Sokként ért a látvány, ahogyan az elítélt nyakán megfeszült a kötél. Annyira ledöbbentem, hogy még arra sem emlékeztem, mi volt ennek az embernek a bűne. Édesanyám szintén sokkos állapotba került a kivégzés láttán, meg is ígértette velem, hogy a jövőben nem fogok részt venni nyilvános kivégzéseken, mert az nem gyermeknek való. Kisgyermekként tucatnyi helyen találkoztam szórólapokkal az utcán, amelyek a kivégzések konkrét időpontját, helyszínt közölték. Kiragasztották a buszmegállóra, pályaudvarra, épületre, fára. Mielőtt elhagytam a hazámat, láttam egy másik kivégzést, méghozzá valaki olyannak a megölését, akit ismertem.

-Szerencsére el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy nyilvános kivégzés. Tud egyáltalán beszélni róla?

-Nem szólnak egymáshoz az emberek, mindenki halálra ijedt. Gyakran teljes iskolai osztályokat visznek el kötelező jelleggel a kivégzésekre. Mielőtt megölik az elítélteket, követ raknak a szájukba, hogy még véletlenül se tudjanak szólni az összegyűlt tömeghez. Persze, addigra már félholt állapotban vannak, mert megkínozzák őket. Az sem mellékes, hogy a közvetlen családtagoknak a legelső sorban kell állniuk. Talán azért sem követnek el az emberek semmit a kormányzat ellen, mert félnek attól, hogy nem csak őket, hanem a családjukat is kivégzik.

-Néhány utazási iroda szervez látogatást Észak-Koreába, azonban a szörnyűségeket nem a turisták előtt hajtják végre.

-A turistáknak esélyük sincs arra, hogy bármit is lássanak a valódi Észak-Koreából. A kormány előre eldönti, mik azok az útvonalak, ahova idegen állampolgárt vihetnek, bár gondos átvizsgálás előzi meg az országba jutást is. Mellesleg kormányzati biztost is kirendelnek a turisták mellé. Nagyon érzékeny kérdés, hogy szabad-e a nyugati világnak támogatnia a rezsimet a turizmussal, mert köztudott, minden bevétel az államvezetőséget illeti. A kormányzati propaganda agymosásának köszönhetően az emberek közül sokan hiszik, hogy a sok turista valóban azért jön, mert számukra is a Kedves Vezető a világ legnagyszerűbb embere, akit ők is szívük legmélyéről tisztelnek. Biztosan azért látogatnak el a szobrokhoz, a mauzóleumba, holott a valóság az, hogy kvázi kötelező jelleggel kell oda menniük, a kezükbe adják a virágcsokrokat is, amelyeket kötelesek elhelyezni az adott helyszíneken. Gyermekként kaptunk egy kormány által kibocsátott tájékoztatót még arról is, hogy mik a lehetséges válaszok, ha megszólítana egy külföldi. Azt tanították, hogy a külföldi megpróbálja bajba keverni országunkat és valószínűleg háborús uszítás szándékával érkezik. Még az is szigorúan tilos volt, hogy cukorkát fogadjunk el tőlük. Az egyetlen jó, amit a turizmus hozott, csupán annyi, hogy láthattuk, hogyan öltözködnek más országokban. Mert ugye külföldi filmeket sem nézhettünk, külföldi együttes idén nyáron adott először koncertet Észak-Koreában.

-De miért nem tesznek bármit az elnyomás ellen? Európában a kormányok legkisebb túlkapásai ellen is hatalmas tüntetéseket szerveznek.

-Ezt kérdezik tőlem a legtöbben. A könyvemben leírtam, miért tartom teljesen elképzelhetetlennek a forradalmat még a jövőben is. Nem azért, mert az átlag észak-koreai szolgalelkűséggel születik, hanem azért, mert nincs összehasonlítási alapjuk, fogalmuk sincs a demokráciáról. Azóta, hogy szétválasztották Koreát, az északiak teljesen el vannak szigetelve a valóságtól, nem juthatnak ki az országból. Olyan, mintha egy hatalmas börtönben élnénk, ahova nem jut be információ. Hogy várhatnánk el a rettegésben tartott, jórészt iskolázatlan, szegény emberektől, hogy bármit is tegyenek? Csak hatalmon belüli változásban bízom, de csodálnám, ha egy olyan vezető képes lenne változni, aki kutyákkal tépeti szét ellenfeleit, vagy légvédelmi lövegekkel semmisíti meg tábornokát.

-Kim Dzsong Un, az ország tejhatalmú vezére szinte hetente fenyegeti meg a civilizált világot. Bízhatunk abban, hogy mindez csupán erőfitogtatás?

-Valószínűleg nem több annál, bár az tény, hogy ő még őrültebb, mint az apja. Sokkal több embert is végeztetett ki. Pedig pontosan tudja, hogy működik a világ, mert Svájcban tanult. Nagyon sokan rettegnek attól, hogy bármikor bevetheti az atomfegyverét, de szerintem nem fogja megtenni, már csak azért sem, mert az észak-koreai hadsereg létszáma ellenére elég gyenge. Az emberek, akik ott laknak, semmit nem tudnak a világból, csak azt, hogy félniük kell Amerikától, ezért is olyan büszkék a haderejükre.

-Ennyi borzalom elszenvedése után, mi lesz Önnel? Nem érzi veszélyben magát?

-Jelenleg Dél-Koreában élek, ahol hamarosan befejezhetem egyetemi tanulmányaimat, de jövőre átköltözöm az USA-ba, mert van egy kis biztonsági problémám.

-El tudom képzelni...

-A dél-koreai kormány már jelezte is, hogy célpontjává váltam az észak-koreai rezsimnek, miután kitálaltam.