Ahogy az idei naptáramat forgatom, látom, hogy jóformán minden második hétre esett egy-egy ilyen összejövetel. Szeretném, ha az olvasó ezt nem tekintené dicsekvésnek, időm és munkám igen nagy részét kötik le ezek a találkozók, konferenciák. Mindazonáltal jó szívvel vállalom több mint nyolcvan évesen is a fáradozást, hiszen azzal a meggyőződéssel végzem munkámat, hogy jó ügyet, tudniillik a magyar nemzeti kultúra ügyét, ennek a kultúrának a politikai (a trianoni) határokon felülemelkedő egységének az ügyét szolgálom, és hasznos tevékenységre vállalkozom. Ez utóbbit különben rendre visszaigazolják azok a hazai és külhoni irodalmárok, tudósok, újságírók, tanárok, lelkészek, akikkel szerte a Kárpát-medencében találkozom. Mindezt azért is írom le ilyen kihívó elégedettséggel, mert ugyanakkor nem egyszer találom szembe magamat olyan magas polcot elfoglaló kormányközeli tisztviselőkkel, akik nem igen tudják, vajon a térképen hol található Marosvécs vagy Királyhelmec, és már olyan ismerőssel is találkoztam, aki abban a meggyőződésben utazott, miszerint Oradea (Nagyvárad) tulajdonképpen Arad román neve.
A munka tanulságai
A folyamatosan ismétlődő utazásoknak - hiszen ezek az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági utak szinte minden esztendőben megismétlődnek - vannak természetesen tanulságai is. Ezekből adok némi ízelítőt. Először is azt tartom fontosnak, hogy az imént említett összejöveteleknek megkülönböztetett szerepe van a magyar-magyar együttműködés, a kölcsönös megismerkedés, az egyetemes nemzeti keretben vállalt munka és szolgálat köreiben. Nem vonom kétségbe a politikai intézményrendszer, a kormányzati erőfeszítések, az úgynevezett magyar „nemzetpolitika” fontosságát, az e téren tevékenykedő intézmények lelkiismeretes munkáját, hatékonyságát. Magam is részt vállaltam ebben, midőn vagy hat esztendőn át az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnökeként igyekeztem támogatást szerezni a kisebbségi magyar intézmények, az iskolák, a kulturális szervezetek, az egyházak számára. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az Illyés Közalapítvány felszámolása, véleményem szerint, stratégiai hiba volt, azóta ugyanis a kisebbségi magyarság intézményeinek támogatását szolgáló budapesti költségvetési források szinte kizárólag az államapparátus kezében vannak, és a döntések ki vannak szolgáltatva ennek az apparátusnak, vagyis a pártpolitikának.)
A köznapi, a társadalmi és mondjuk így „nemzeti” keretben tapasztalható tevékenységnek mindazonáltal nagy részben ezek a tervszerűen vagy éppen spontán módon szervezett kulturális események az eredményei, egyszersmind ezek adják a munka értelmét. Szomorúnak tartom, hogy ezeket az eseményeket, összejöveteleket, együttes eszmecseréket ma már nem annyira támogatni, inkább irányítani kívánja a hatalom.
Vannak Kárpát-medencei események, amelyek igen tekintélyes állami támogatásban részesülnek, másokat, a többnyire néhány évtizedes hagyományokra támaszkodó kulturális találkozókat viszont éppen csak meg lehet tartani, alkalmanként igen szerény keretek között. Mintha megint létezne hivatalos állami „kultúrpolitika”, amely szabályozni kívánná a találkozók szellemiségét, napirendjét, vagy éppen az előadók felkérését. Legutóbb éppen a Tokaji Írótáborban döbbentem rá arra, hogy milyen sok régi ismerősöm maradt távol (kényszerű módon? önszántából? véletlenül?) az eseményről. Az egyik legtöbbet szereplő íróvendéget: Kukorelly Endrét, mint ezt a sajtó annak idején jól meg is szellőztette, tavaly orron is vágta egy önmagát nemzeti érzelmében megsértettnek tekintő írótársa. Láttam az eredményt, a magyar irodalmi élet nem dicsekedhet vele!
Tokaji Írótábor
Így azután például éppen a tokaji összejövetelek résztvevőinek köre alaposan át is alakult. Tanulmányozom a húsz esztendővel ezelőtt (1995-ben) rendezett írótábor résztvevőinek névsorát, igaz, igen sokan eltávoztak közülük az élők sorából, de ilyen nevekre bukkanok közöttük, mint Angyalosi Gergely, Petőcz András, Tarján Tamás, Bányai János, Láng Gusztáv, Szabó B. István és így tovább. Majd tíz esztendővel ezelőtt (2005-ben): Alföldy Jenő, Buda Attila, Dragomán György, Kántor Lajos, Horváth Béla, Szabó T. Anna, Tverdota György. Máskor meg ott volt Heller Ágnes, Kőbányai János, Márton László, Tandori Dezső, de találkoztam Tokajban Spiró Györggyel és másokkal is. Mindezt azért jegyzem meg, mert úgy gondolom, hogy az írótábor sokat vesztett abból az átfogó és egyetemes szerepéből, amelyet irodalmi életünk alakításában a negyedszázada kibontakozó történelmi változások idején betöltött. Bevallom, azt sem találom szerencsésnek, hogy a korábban meglehetősen tágas körben szervezett kuratórium az új egyesületi törvény értelmében megszűnt, és helyette egy mindössze három tagot számláló elnökség irányítja az írótábor tevékenységét.
A korábbi szélesebb körű kuratórium, amelynek például Kukorelly Endre is tagja volt, talán hitelesebben képviselné irodalmunk sokszínű gazdagságát, még akkor is, ha ebben a tágasabb körben érzékelhetők volnának, nem meglepő módon, az adott világnézeti-politikai eltérések és ellentétek is. Az irodalmi életnek ugyanis (más egyéb mellett) az a kétségtelen előnye, hogy kulturáltan képes artikulálni az egy nemzeten, egy társadalmon belül tapasztalható világnézeti-politikai különbözőségeket. (Persze ezzel az artikulációval nem fér össze az orrba verés.)
A magyar irodalmi, kulturális élet ma ugyanannyira szomorú (olykor komikus) módon megosztott, mint a Nyugat fellépése idején, vagy a két világháború közötti korszakban, midőn nem lehetett közös asztalhoz ültetni, mondjuk, Ady Endrét és Herczeg Ferencet vagy Móricz Zsigmondot és Gulácsy Irént. Persze azt én is tudom, hogy Ady és Móricz nagyobb szabású alkotó személyiség volt, mint Herczeg vagy Gulácsy, ámbár az ő tisztességükhöz sem férhet kétség, a máskülönben bánsági német származású Herczeg Ferenc például igen bátran és tisztességesen állott helyt a náci megszállás idején.
Ma is tapasztalok - olykor nem is „erőszakmentes” - törekvéseket arra, hogy miként lehetne, mondjuk, Konrád Györgyöt, Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Spiró Györgyöt mások javára (hadd ne mondjak neveket) háttérbe szorítani. Már pedig az irodalomban, a kultúrában nincs, nem lehet szerepe a politikai megfontolásnak és érdekeknek. Magam még emlékszem azokra az időkre, amikor Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes helyét a rangsorban Illés Béla, Gergely Sándor, Szüdi György, és néhány más, már teljességgel elfelejtett író foglalta el.
A hatvanas évek közepén technikumi tanár voltam Újpesten, és okoztam némi vihart, midőn Illés Béla helyett Illyés Gyula, Szüdi György helyett Weöres Sándor műveivel ismertettem meg tanítványaimat. Szerencsére tanári pályám - hála az Irodalomtudományi Intézetben dolgozó barátaimnak - nem tartott soká.
Németh László figyelmeztetése
Az irodalom autonómiája, számos jele van ennek, ma ismét kérdésessé vált. Mindinkább növekvő tapasztalatom, hogy a politika - a kormánypolitika, a pártpolitika - ismét befolyása alá kívánja vonni a kulturális életet, nem először a magyarság zaklatott történetében. Vannak az irodalompolitikának kegyeltjei (nem mindig a leginkább kiváló írók közül) és vannak számon tartott ellenfelei, akiknek munkásságát akadályozni, szellemi, közéleti hatékonyságát korlátozni, morális feddhetetlenségét kétségbe vonni igyekszik a hatalom.
Nem kell túlságosan megerőltetni az emlékezetemet, hogy felidézzem Németh László 1935-ből származó Író és hatalom című írását, ebben a következőket állapítja meg: „A magyar író feladata ma: a világi hatalom példátlan torlódásában vele szemben is helytálló szellemit teremteni. Ha a kétféle hatalom, temporális és spirituális közül az egyiknek meg kell alázkodnia a másik előtt, ne az alázkodjék meg, amelyik az Istenhez közelebb esik: így tudják ezt a Biblia prófétái, így a görög jósok s a középkor egyháza. A magyar irodalom van annyira próféták és jósok irodalma, hogy tekintélye és függetlensége kedvéért minden világi helyről és hatalomról lemondani – a hagyomány felelős szolgájának: miniszternek lenni a miniszterekkel szemben – nem lemondás, hanem előlépés.”
Mint oly sokszor, gondolom én, Németh Lászlónak itt is egy kardinális kérdésre, egyszersmind szomorú tapasztalatra sikerült figyelmeztetnie.
Hattyú és görény
Mindinkább gyanítom, hogy ismét létezik „kultúrpolitika”, tulajdonképpen abban az értelemben, amelyet ez a fogalom a kommunista korszakban kapott. Emlékszem, valamikor egy emberöltővel ezelőtt Lillafüreden rendeztek egy irodalmi összejövetelt a fiatal írók gondjainak megvitatására, ezen felszólalt Utassy József, az akkori idők, mára bizony jócskán a feledés áldozatává vált, népszerű költője, aki ezt a magasrendű fogalmat a következő aforizmával határozta meg: „irodalompolitika – hattyú és görény”. Valójában persze szükség van kulturális politikára, ennek azonban nem a kulturális produkciók politikai megítélésére és ennek nyomán – ideológiai és politikai, netán pártpolitikai – megítélésére (és a támogatásoknak e megítélés alá rendelésére) kellene vállalkoznia, hanem mindenekelőtt a kulturális intézmények (kiadók, folyóiratok, szervezetek) tevékenységének gazdasági és szervezeti alátámasztására kellene törekednie.
Nos, ezt az irodalompolitikát, hadd tereljem végül még egyszer személyes térre a fejtegetést, magam is érzékelem mostanában. Egy kisebb tanulmánykötetem álldogál egy ideje egy vidéki város kiadójánál, szokásos támogatását (nem igazán tekintélyes összeget jelent) már másodszor utasította el az illetékes kuratórium. Az indoklás, igaz, nem hivatalosan, csupán élőszóban, ennyi volt csupán: „a Népszavában szokott publikálni”. Kedves Népszava, felírhatod nevem a „saját halottaid” közé (de remélem erre még várni kell…).
