David Gilmour, a bölcs

A rockzene világa tele van szerencsés és szerencsétlen sorsú emberek sorsának történetével. Az egyik legmarkánsabb példa, amikor a két véglet egy zenekaron belül megtalálható, az angol Pink Floyd. A tragikus hős: Syd Barrett gitáros-énekes, aki az első, 1967-es nagylemezen a tizenegy dalból nyolcat önállóan, vagy Richard Wrighttal szerzett és énekelt, kettőnek pedig a kvartett tagjaként társszerzője volt.

A második albumon már csak egy dala van, a harmadik készülésekor pedig már nem is volt tagja a zenekarnak. A fájdalmasan gyors zuhanórepülést vele született mentális problémák, illetve az ezekkel kombinált kábítószer fogyasztás okozta. Alkalmatlanná vált arra, hogy zenekarban játsszon. Az együttesből való távozása után készített két, az összeszedettség hiányáról tanúskodó szólólemezt, majd 2006-ban bekövetkezett haláláig teljes visszavonultságban élt. Helyére 1968-ban az a David Gilmour került, akivel néhány évvel korábban még együtt utcai zenéltek Franciaországban és Spanyolországban.

Gilmour, a pozitív példa teljes ellentéte Barrettnek: jól szervezett, koherens, precíz, a munkában maximalista művész, ezen kívül egyéni stílusú szólógitáros és ragyogó énekes. Ha akarja, sima, fényes a hangja, ha akarja, „rekesztős”, rockos. Az 1973-as, elképesztő sikerű The Dark Side Of The Moon című nagylemez készülésekor már megkérdőjelezhetetlen főszereplője volt az együttesnek. Nyugodt tempójú, nagy teret létrehozó zenéjük a világ minden részén, így hazánkban is kiemelkedően népszerű lett, és felkeltette az érdeklődést korábbi felvételeik iránt is. Olyan zene ez, amelyben a gitárok, a billentyűs hangszerek és az ének egyenrangú szerepet játszanak. A Pink Floyd bekerült a progresszív rock legnagyobbjai közé.

Ha van ember, akire ráillik a „szépen öregszik” kifejezés, az David Gilmour. Jelenleg már ősz tanítómester benyomását kelti. Az 1994-es keltezésű, két és fél órás Pulse című koncertet (CD és DVD) olyan fölényes nyugalommal, erőlködés és izzadság nélkül énekli és gitározza végig, mint ha csak vidéki háza hátsó kertjében, délután újságot olvasgatna. Eközben a produkció lenyűgözően komplex hangzás- és látványélményt nyújt. A Pink Floyd klasszikusnak számító négyesfogata utoljára 2005-ben, a Live 8 című jótékonyságikoncerten lépett fel. Richard Wright billentyűs 2008-ban bekövetkezett halála miatt ez sajnos már soha többé nem lehetséges. De Gilmour ettől függetlenül is kijelentette, hogy már nem akar stadionokban játszani.

Első két szólólemeze még a zenekar működése idején, azzal párhuzamosan jelent meg. A második album legjelentősebb szerzeménye a Murder (Gyilkosság) című dal, amelyben John Lennon halála, s az azt okozó merénylet miatti tehetetlen dühét fejezi ki. Gilmour harmadik önálló albuma a hatvanadik születésnapján, 2006-ban látott napvilágot. Ennek szerves folytatása a mostani, új CD, amelynek munkálatai már évek óta tartottak, csak tavaly félretették a projektet a Pink Floyd utolsó, The Endless River című lemeze miatt. Eme, nagyrészt instrumentális anyag Richard Wrightnak állít emléket; az ő játéka is hallható az addig kiadatlan felvételeken. Ezzel végérvényesen lezárult a Pink Floyd története.

Az új Gilmour-CD a Rattle That Lock (Zörgesd azt a lakatot) címet viseli. A borítón kalitkájukból kiszabadult madarak szárnyalnak. Ellentétben az előző, egységes hangulatú albummal, erre inkább az „eklektikus” jelző illik. Hallhatók rajta jellegzetes, hangszeres (azaz ének nélküli) számok, valamint olyan dalok, amelyek stílusukat tekintve bármelyik Pink Floyd-lemezen rajta lehettek volna. Ugyanakkor teljesen új szín Gilmour életművében a dzsesszes vonulat. A Dancing Right In Front Of Me című dalban még csak a zongoraszóló hozza be e műfajt, ám a The Girl In The Yellow Dress már teljes egészében dzsessz-szerzemény. Lehet, hogy „a színfalak mögött” már kísérletezett ilyesmivel a Művész, de a közönség elé most lépett először vele. A címadó szám modern, fülbemászó, szinte újhullámos nóta, ráadásul az album deluxe-kiadásán táncolható, elektronikus verzió is szerepel belőle. Ez is abszolút nóvum Gilmour munkásságában.

A szövegek egy részét a gitáros felesége, Polly Samson írta. Szó esik Gilmour anyjának demenciájáról (Faces Of Stone), Richard Wright hiányáról (A Boat Lies Waiting), a gyereknevelés nehézségeiről (Dancing Right In Front Of Me) és a globális konfliktusokról is (In Any Tongue). Az album minden dalán érződik a személyes érintettség. Ami tudható volt előre, mégis mindig rácsodálkozunk: Gilmour kezében csodálatosan szól a gitár. Bár szaktársaival ellentétben nem játszik gyors futamokat, mégis virtuóznak számít. Zeneszerzőként pedig a fantáziadúsak társaságába sorolhatjuk. Az egész lemezre bölcs nyugalom, szelíd visszafogottság jellemző. Felnőtteknek való zene. Jó hallgatni, főleg éjszaka, a sötétben. A Mester jövő év március 6-án lesz hetven éves. Isten éltesse David Gilmourt!