Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke ma Európa leggyűlöltebb politikusa – olvassuk a világlapok kommentárjaiban, valamint élvonalbeli diplomaták nyilatkozataiban. Az már legfeljebb csak hab a tortán, hogy a „Magyar Narancs” kormányfőnket stilizált kefebajusszal ábrázoló címlapja sorra megihlette neves laptársainak képszerkesztőit is, akik egymással versengve, a változatosabbnál változatosabb módon emlékeztetik olvasóikat, hogy a hajdanvolt német diktátor – ha élne és virulna – nem sok mindent hányhatna jelenkori magyar kollégájának a szemére.
Miért is? Mert velejéig hamis magyarságtudattal igyekszik napról napra megfertőzni a már lecsúszott középrétegek és az egzisztenciájukat ez idő tájt feladni kényszerülő sorstársaik lelkivilágát, hogy végső soron ne maradjon semmi másuk, mint a jézusi könyörületességet sutba vágó, álságos keresztényi patyomkin világ. Kulturális, fehér, európai/!/ felsőbbrendűséget hirdet az „egy a vezér, egy a zászló!” jelszavával, ahol az önálló gondolat gyanús – mi több üldözendő! – az övét kivéve persze. A jogállamon már túllépett, hadrendbe hát… de hol az ellen?
Az jő, délről. Épp’ jókor, elvégre a nacionalizmusról nem elég dumálni, kellenek a hús-vér gyűlölni valók. Lehetőleg sokan. Az meg direkt jó, hogy más a bőrszínük, a fajuk, a vallásuk, a szokásaik, ráadásul valami lehetetlen nyelven karattyolnak. Persze angolul is, de az a mi füleinknek ugyanúgy szankszkritül van… Így aztán még annál is jobban lehet utálni őket.
Pedig jámborak. Annak dacára, hogy elcsigázottak a sok ezernyi lábbeli koptató kilométertől, a kocsikra való fel -és leugrálásoktól, cseppnyi gyermekeik cipelésétől. A bombázások és az olcsón porciózott emberéletek sokkja ma már csak a rémálmaikban kísértik meg őket. Helyükre lép a remény, egy új életbe vetett hit. Kezdődne már mihamarább, mi tart ily’ sokáig, miért nem jő értük az a fránya busz, vonat, akármi! Mennének ők gyalog is! Németországba, a svédekhez, bárhová…de ide aztán nem. Mert nem!
Mert e Kerítésországban megalázzák őket. Itt fekete majom az iraki matematika tanár, a szíriai futball edző, az afganisztáni nyelvészprofesszor. Ha meg mégsem, akkor terrorista. Toljunk ki velük! Ültessük fel a csürhét egy vonatra, mit tudják, hogy hová megy. Aztán a végállomás Bicske. Attól a pillanattól kezdve pedig már az atyaúristennek sem hisznek. Feltehetően valamikor valamit már olvashattak az európai vészkorszakról. Akkor is elindult néhány vonat…
Tehát odalenn délen egyre többen gyűlnek és várnak. Közben meg fogy a türelem, és a maradék bizalom. A másik oldalon rendőrök. Harminc-negyven órája szolgálatba helyezve. Ők is elcsigázottak. Már katonák is jöttek. Fel-le silbakolnak a szögesdrót mentén. Vállukon fegyver. Az eső áztatta Röszkén éppen farkasszemet néz a két tábor. Ha nem sírna fel időnként egy-egy csöppség, akár azt is mondhatnók, hogy csend honol-e tájon. Amolyan vihar előtti…
Orbán Viktor, Magyarország felkent miniszterelnöke idefenn egy jottányit sem enged a negyvennyolcból. Itt ugyan egy fia menekült sem veti meg a lábát! Van már ideát nyolcszázezer cigány, nem is beszélve azokról a nemzetidegen fattyakról, akik nem rá szavaztak!
A nemzet miniszterelnöke kivár. Neki van türelme. Egyszer úgyis elpattan az a bizonyos húr. Vagy a kétségek között gyötrődő menekültek közül valakinél, vagy pedig valamelyik egyenruhásnál. Mindegy. A lényeg, hogy kimondassék: - Már megint nekünk kell megvédenünk Európát!
Azzal Magyarország miniszterelnöke felpattan bronzparipájára, magára ölti Szent György lovag páncélját, megragadja a már előre odakészített dárdát, hogy aztán leölje az elpofátlanodott sárkányt.
