Ez itt a nagy kérdés a szerdai EU-csúcs után. A magyar miniszterelnök, miközben hónapokon át a nemzetállami megoldást erőltette, sőt hajtotta is végre menekült-ügyben, a brüsszeli találkozó előtt fordított egyet megkövesedni látszó álláspontján és Európa megmentőjeként, végvári kapitányként kilépett a szögesdróttal körbevett magyar határok mögül és valódi, kontinensben, sőt világban gondolkodó politikusként mutatta fel magát. Olyan hatpontos javaslattal igyekezett meglepni kormányfő és elnök társait, amely konstruktivitásában, szellemiségében egy igazán bölcs, közösségi gondolkodóvá avatja őt. A hat pont, amelyről azóta többen is elmondták, sok újat nem hozott, a korábbi, itt-ott elhangzott ötleteket szedte össze és rendszerbe, de mégis egy vállalható programnak tűnt, olyan programnak, amely akár kifelé is vezethet a földrészeket átívelő migrációs válságból.
Ügyes húzás, mondhatnánk, és talán mondani is kell, mert nem a szembenállást tükrözi, nem a kevélykedést, ami eddig sokkal inkább jellemző volt Orbánra, hanem a megoldási csomaggal rendelkező politikusét.
És persze úgy is feltehetjük a kérdést, hogy Orbán győzött-e: vajon mennyire kellett visszalépnie saját korábbi megoldásaiból? Vagy, megint másként fogalmazva: mennyire közeledett az Unió a magyar miniszterelnök eddig megfogalmazott téziseihez. Márpedig a kérdést erről az oldalról vizsgálva is azt kell mondanunk: igen, Orbán győzött, hiszen Európa úgy döntött, fel kell hagyni az open door politikával, fordítani kell az eddigi liberális, vagy túlságosan humanitárius koncepción és megálljt kell parancsolni a bevándorlók tömegének. Az unió határainak, pontosabban a schengeni határoknak a biztosítása olyan lényeges elemmé vált, mint ahogyan a magyar vezetés eddig kezelte. Igen, Orbán fennen hangoztatta a „vonalak” védelmét, ügyesen váltogatva a retorikát; hol az országtól, hol pedig Európától elhárítva a veszélyt. Mondhatjuk: a mi országunk vezetője jobban látta a jövőt, pontosabban érzékelte a migráció okozta helyzetet és ő volt az, aki – ennek megfelelően – elsőként használta politikai fegyverként a „népvándorlás” elleni védekezést.
És nyert Orbán abban is, hogy immár az unió képviselői is különválasztják a gazdasági bevándorlókat a háború elől menekülőktől; elfogadtatást nyert, hogy a távoli országokból határokon át vonulók nem mindegyike volt életveszélyben, ha úgy tetszik, a szerencséjüket keresik Európában és erre ez a kontinens már nincs fölkészülve.
Összességében tehát el kell fogadnunk mindazok állítását, akik Orbán Viktor sikereként könyvelik az EU-csúcsot: kétségtelen, a dolgok abba az irányba haladnak, amelyeket ő korábban megjelölt. És ez akkor is így van, ha a Görögország partjaihoz telepítendő közös európai ellenőrzést elutasították – nincs kizárva, hogy előbb-utóbb e területen is lehetséges a változás.
Az eddigiek alapján szinte feleslegesnek tűnik az indító kérdés, hiszen nyugodtan kijelenthetjük, hogy Orbán csatát nyert és bár a hatpontos csomag elutasításával nem vált Európa-léptékű politikussá, de nem is kellett neki leszegett fejjel eljönnie Brüsszelből.
Szereplése tehát inkább nevezhető sikernek, ami a magyarországi politikai fejlemények, illetve az elmúlt hónapokban összeszedett imázs-vesztés után mindenképpen komoly eredményként könyvelhető el.
De: a kérdés mégsem felesleges, sőt kötelezően felteendő és a válasz korántsem egyértelmű. Ha ugyanis a dolgok mélyére nézünk, és kicsit eltávolodunk az amúgy döntést most sem hozó EU-csúcstól, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a magyar miniszterelnök egyáltalán nem nyerhetett. És nem azért nem nyerhetett, mert az európai vezetők közül a legfajsúlyosabbak mélyen elítélik a kerítés-politikát, hanem mert ezzel a kerítés-politikával és az azzal járó nemzetközi szópárbajjal, illetve az országban látványosan felerősödő idegen-ellenességgel szinte kitörölhetetlen sebeket ejtettünk másokon, de mi szenvedtük el a legnagyobbat. Magyarországról állítottunk ki olyan képet, amely nem ismeri a humanitárius szempontokat, amely elutasító, és amelyet egy olyan politikus vezet, aki képes a polgáraiból a legrosszabb énjüket kihozni. Egy olyan ország jelent meg a világ előtt, amelyre a legsúlyosabb válság idején sem szabad számítani, és amelynek politikusai többet törődnek a politikai haszonszerzéssel, mint az emberi szempontokkal. Orbán mutathatott egy másik arcot Brüsszelben – a határokon túl jószerivel mindenki tudja, hogy ez a kép hamis. Hiszen elég, ha csak a csütörtöki, EU-csúcs utáni kormányzati megnyilatkozásokra figyelünk: a kormányfő hatpontos javaslatának szajkózása mellett továbbra is az a legfontosabb, hogy ijesztgessék, még erősebb idegen-ellenességre hangolják a magyar népet, azzal hogy változatlanul terroristákról, az országot lerohanó népségről – bocsánat: migránsokról – beszélnek.
A kérdést tehát nem tehetjük fel úgy, hogy győzött-e Orbán Brüsszelben? Mert ugyan a kormányfő magyar javaslatként aposztrofálta saját ötleteit, de az mégis igaz, hogy migrációs kérdésekben csak másodsorban ítélkeznek Orbán felett. Az alapvetés: az ország megítélése. És az ország, vegyük észre, folyamatosan veszít. Drótokból, pengékből, kerítésekből nem lehet imázst építeni.
