Jó ember távozott közülünk: Fodor László, lapunk egykori főszerkesztője. Élete még nem az interneten zajlott, valóságos barátok vették körül. Újságíróként a nyomtatott sajtó világa volt az övé, a szerkesztőségek dohányfüstjében, a szedőgépek zajában szolgálta az olvasót. Dróthúzó munkás jól fogalmazó gyermekeként indult gyakornoki pályája az Észak-Magyarország napilapnál, ahol később főszerkesztő lett. Bár később a munkája Budapestre szólította, sosem szakadt el szülővárosától, Miskolctól. Évekig sugározta jegyzeteit a helyi rádió "Ablak a világra" címmel, s aktív tagja volt a Miskolciak Baráti Körének. Sajtómunkásként ugyanolyan körültekintéssel írt "kis színest" és vezércikket, ugyanolyan szorgalommal szerkesztett üzemi lapot, mint napilapot, ugyanolyan érdeklődéssel írt riportot az egészségügyben dolgozó nővérről, mint Victor Vasarelyről, ugyanúgy készült egy vidéki közönségtalálkozóra, mint egy nemzetközi sajtótájékoztatóra.
Testközelből ismerte a dolgozó emberek életét, bepillantott a világ számos országának kultúrájába. Imádott szakmájának csúcsára a Népszava főszerkesztőjeként ért, a rendszerváltás előtti Népszaváénak, az akkor szakszervezeti napilapként megjelenő újságnak. Akik ismerték, "főnökként" is szerették. Megbecsülte a munkatársait, hagyta az ötleteiket megvalósítani és egyéniségüket kibontakozni. Mindennap értékelte az elvégzett munkát, a szerkesztőségi értekezleteken nem fukarkodott a dicséretekkel sem. Azt hittük, hogy belefáradt ebbe a "nagyon odafigyelő" munkába, azt hittük, ha majd nyugdíjba megy, kipiheni magát. De akkor született újjá a Népszava Barátság Klubban! Fodor Laci ebben a társaságban talált új barátokra, új lehetőségekre és új célokra. Lázasan elkezdett csoportokat szervezni, útvonalakat kitalálni, ebédeket rendelni, utazásokat szervezni. Klasszikus humán műveltségének köszönhetően, ha álmából felébresztették, elmesélte a mohácsi csatát, Rákóczi fejedelemmé választását, kapásból idézte József Attilát vagy akár Homéroszt. Tudásvágya legyőzte a hiúságát! Ősz fejjel járt idegenvezető tanfolyamra, hogy korszerű módszertani ismeretei legyenek újonnan választott hivatásáról. Nyitottsága, közvetlensége sokakat magával ragadott.
A kirándulásokon élvezettel mutatta be a látnivalókat, inspirálta, ha megoszthatta ismereteit, imádta látni, hogy jól érzik magukat a vendégek, ha sokan ültük körbe az asztalt, meleg estéken az apartmanház udvarán, természetesen az összes hölggyel táncolt a szüreti mulatságokban. Több mint 70 évesen is képes volt egy nyáron 14 turnusban oda-vissza buszozni a csoportokkal a görög tengerpartra, hogy nyaralni vigye a klubtagokat. Egyszer a Rákóczi téren egy iskolában rendeztük zsírosdeszkás-estet, amikor odajöttek a rendőrök és megkérdezték, hogy miért áll a Blaha Lujza térig az a sok ember az utcán. Megmondtuk az igazságot: táncra várnak a klubban! Élete a családdal és a klubbal volt egész. Sosem volt igazi nyugdíjas, kényszerpihenőre egészségi állapotának romlása kárhoztatta. Nehezen viselte, hogy nem vette körül a megszokott nyüzsgés, le kellett mondania az autóvezetésről, hiányoztak a barátok, s az utóbbi pár évben már nem tudott bejárni dolgozni vagy akár csak egy kicsit beszélgetni. A látás- és hallásromlás befelé fordította, már csak az emlékiratait írta.
Olyan teljes életet élt, mely keveseknek adatik meg! Ő valóban teletöltötte tartalommal nem csak a saját életét, hanem mindenkiét, aki elfogadta és szerette őt. A szerkesztőség tisztelettel hajt fejet volt főszerkesztője, a barát előtt, aki életében - főszerkesztőként és a Barátság Klub vezetőjeként - sokat tett azért, hogy örökké éljen a Népszava.
