A fejemet tenném rá, hogy a félszáznál több nyarat és telet megélt hölgyek és urak emlékezetébe egy bizonyos Simek nevezetű úriembernek sikerült végérvényesen és kitörölhetetlenül befészkelnie magát. Nevezettől jó félszáz év elteltével sem sikerült megtudni, hogy mibúl vette magának az autót. Pedig kerített magának egyet, az tuti, mert a Kellér megírta, s mi mindannyian - akárcsak a darab két kávéházbéli flaszterkoptatója – egyvégtében azt találgatjuk, hogy mibúl.
Furdal minket a kíváncsiság. Mert neki van, nekünk meg nincs. Ilyen egyszerű. Ahol a világ egyik fele szegény, a másik fele meg gazdag, ott tort ül a sárga irigység. Gránit szilárd fundamentum, melyre birodalmak sokasága épült. Egyúttal a létező leghatásosabb fegyver a mindenkori hatalmak kezében. Csakis tőlük függ, hogy bevetik-e, vagy sem. Ha nem, annak egyedüli oka, hogy önmaguk ellen kellene hergelni velejéig korrupt rendszerük kárvallottjait. Frakcióvezetői és külügyéri paloták haszonélvezőit tehát nem illik azzal nyaggatni, hogy mibúl. A mi képünkről sülne le a bőr, nem az övékéről. Mert, hogy jövünk mi ahhoz, hogy szánkra vegyük őket, mikor már az őseik is egyes-egyedül a haza üdvére gyarapodtak. Így aztán a haza - ők maguk. Értsük emberek, ugye? Aki meg értetlenkedni merészel, az ily’ módon a nemzetét gyalázza. A’ meg errefelé nem szokás.
Vigyázó szemünket tehát azokra vessük, akik odafenn gombolyítják sorsunk fonalát. Abba kéretik kapaszkodni, s az árvalányhaj lecsüngő tincseibe. Meg, ha turul jő, hát abba is. Jó magosra röpít… Fentről lesve mindenki oly parányi. Szinte senkik. Mégis kapaszkodnának a nyavalyások. Belénk. A karjukat nyújtogatják. Nicsak, még a kölkeiket is az égnek emelik, s eközben valamilyen érthetetlen nyelven kiabálnak. Atyavilág, ezek percről percre sokasodnak és szaporodnak! A tér már tele van velük! Mi lesz velünk, ha ezek a sehonnaiak a nyakunkon maradnak? Nekünk kell etetnünk és itatnunk ezeket? Még a munkahelyeinkről is kiszorítanak majd minket, aztán megnézhetjük magunkat! Jó, ha a lakásainkba nem költöznek be, hogy aztán megbecstelenítsék az asszonyainkat! A szifiliszt aztat már el is terjesztették…
Egyesek meg nem átallják etetni őket! Hallatlan! Bezzeg a mi hajléktalanjainknak felkopik az álluk. Még az aluljárókból is kiszorítják szegényeket, ezeknek a mindenféle nyelven karattyolóknak meg vizet is osztanak. Fene a jó dolgukat. Miközben valamilyen Germániát, vagy mit óbégatnak. A hálátlanok. Etetjük, itatjuk a nyavalyásokat, ők meg Hungaryt ordibálva lefelé bökdösnek a hüvelykujjukkal. A szemetet persze itten hagynák nekünk, kakistul, pisistül. Mi? Hogy a Kossuth téri Hugyos Józsik után sem maradt más 2006 tájt, dicső Parlamentünk tőszomszédságában? Az más! Az a mi szarunk volt!
De nicsak! Lássunk csodát! Száz meg száz kőkemény eurót fizetnek ki ezek a krőzusok a vonatjegyekért. Karórájuk, meg mobiljuk is van dögivel. Az okos telefonokról már nem is beszélve. Némelyikükön meg vadi új gönc virít. A fene a jó dolgukat. Csak azért jönnek ide – mi másért! - hogy a csóró magyarját froclizzák. Itt persze egy minutumig sem maradnának, mert a munka az büdös nekik. Jobb is, ha elhúzzák innen a csíkot Németbe, meg Svédbe!
Csak előbb árulják már el végre, hogy mibúl vették maguknak azt a ménkű sok pöpec cuccot…
