Nemzeti álomvilág

Jövőre sem kell nélkülöznie Orbán nagy műgonddal felépített álomvilágának, amit a nép egyszerű gyermeke csak közmédiaként ismer. Hitelátvállalással együtt bő százmilliárdot tolnak bele. Nem nagy összeg egy olyan világért, ahol nincsenek gondok, és minden a legnagyobb rendben van az országgal. Százmilliárdért a nézők gyönyörködhetnek a BBC-t idéző díszletekben, és a dekoratív meteorológus hölgyeknek még azt is elhisszük, hogy a szerda utáni két csütörtököt a vasárnap követi majd. Ez az álom sosem csap át rémálommá, a legrosszabb szituációkból is ki tudják vágni magukat: például időről időre megjelenik Béla, a gazdasági elemző, és elmagyarázza, hogy a háromszázalékos hiány mennyivel kevesebb, mint az előzetesen várt egy (természetesen nagyon sokkal), az infláció pedig még a rezsicsökkentésnél is jobb dolog, hisz emelkednek a nyugdíjak tőle, az pedig csak jó lehet! A fentiek alapján nem lepődhetünk meg azon, hogy a köztévét rengetegen nyomon követik: a Facebookra is rendre kiírják: az ország fele őket nézi - még azok is, akik nem. Persze mindig lesznek olyan kételkedők, akik szerint nevetséges, hogy a sok milliárdból fenntartott köztévé egyik legnézettebb műsora a Rex felügyelő hatezredik ismétlése. De velük nem kell foglalkozni, ők minden bizonnyal nem szeretik a rendőrkutyákat, sem pedig a magyarokat.

Az MTI is ügyel arra, hogy ne álmodjunk rosszat: rendre szállítják a jó híreket a világból! Tüzetesen beszámolnak arról, miként vélekednek Orbán Viktor menekültpolitikájáról a csehországi Kozel sörgyár dolgozói, illetve, hogy Lengyelországban többen őt akarják miniszterelnöknek - utóbbi elképzelést jómagam is támogatom, vigyék nyugodtan. Minden migránsokkal kapcsolatos hírt "illegális bevándorlás" címkével jegyeznek, hiszen tapasztalt álomgyárosként tudják: ha valamit sokszor mondanak el, mindenki arról fog álmodni.

Orbán nem olyasfajta közhelyekről álmodik, mint a világbéke, vagy az öröklét. A miniszterelnök álma földhözragadtabb: úgy terjeszteni saját üzeneteit, hogy az egy fillérjébe sem kerül. Ez a közmédiával megvalósult, hiszen Orbán álmát mi, adófizetők finanszírozzuk. Lassan fel kéne ébreszteni.

Maradandók és elporladók

Egyre gyakrabban olvashatunk, hallhatunk a zene gyógyító erejéről. Ebben a vonatkozásban Mozart jár az élen, amit nem kell mondani, hiszen a sok-sok nagy között alighanem ő alkotta a legváltozatosabb hangulatú műveket, vidámakat, komolyakat, egyszerűeket, fenségeseket, és mindegyikben érezteti a „Kivételes nagyság” jelenlétét. Nemrégiben a televízió jóvoltából is látni-hallani lehetett az Amadeus című legendás filmet a zeneszerző küzdelmes életéről, gyönyörű zenékkel illusztrálva.

Cseppet sem rokonszenves szereplője ennek az életrajznak II. József, a kalapos király, akit annyira átjárt a felvilágosodás szelleme, hogy fenekestül felforgatta az élet addigi kereteit, egyebek között hivatalnokok sorát bízta meg ügyek intézésével, abban a balga hitben, hogy rendeletekkel hosszú ideig értelmesen és népszerűen lehet kormányozni egy nyakas országot. Ő lehetett Rákosiék egyik példája a szerzetesrendek felszámolásával, és azzal is, hogy mindenbe beleavatkozott, mert tévedhetetlennek vélte magát.

Egyik máig emlegetett tévedése, hogy nem szerette Mozartot. A jól ismert, újra meg újra ismétlődő képlet: a tehetségtelenség és a tehetség harca, amelyből sokszor az előbbi kerül ki győztesen, mert birtokolja az anyagiakat, kedve szerint vesz el és osztogat.

Mozart nyomorúságban halt meg, közös sírba temették. A kalapos király talpnyalói közül sokan jómódban éltek és díszes temetést kaptak, sortűzzel, esetleg ágyúlövéssel, díszbeszéddel, könnyes közhelyek özönével. Leeresztik a koporsót, síremléket emelnek, és – elfeledik a halottat. Szegény József Attila koporsóját kiemelték a balatonszárszói temető kerítése mellől, új sírhelyet kapott, nem sokkal Gömbös Gyuláé mellett. Ezt a második világháború alatt felrobbantották az ellenállók. Gömböst soha sem emlegetik József Attila mellett, aki a 20. század egyik, ha nem a legnagyobb költője volt, s ahogy megjósolta: egész népét tanítja nem középiskolás fokon (néhány megrögzött rossz tanuló ugyan tusakodik ellene).

A tehetségtelenek által leszólt, háttérbe szorított Mozart király, a zene fejedelme lett. II. József beköltözött a történelemkönyvekbe, porladó lapokon írnak ténykedéséről. Mozart szülőházát turisták sokasága keresi föl évről-évre. II. József sírjánál néhányan lézengenek. Évente halljuk a jól ismert szignált: „Salzburger Festspiele”, Mozart operáit játsszák a glyndebournei játékokon is. A legkiválóbb művészek szólaltatják meg alkotásait, lemezeiken, s csak az ő művészetének szentelt rádióadókon hallhatjuk műveit, melyek az emberiség kikezdhetetlen kincsei. Igazi kincseket a szellem embere teremt, akár egy kántortanító a pöffeszkedő városi urak ellenében, akár egy király támogatása nélkül, akár hazájától távol, de ahhoz hűségesen.

Nevezz meg bárkit a nábobok, a vagyonokat összeharácsolók közül, akiknek tengernyi kedvezmény jutott és jut a királyok jóvoltából. Mi lett Göring műkincs-gyűjteményéből? Mi a vérrel és erőszakkal összetett vagyonokból? Mi a királyok és hatalmasok kegyéből kapott birtokokból? Előbb-utóbb ugyanaz a sorsuk és népmesék szólnak birtoklóikról, akik megfeledkeznek arról, hogy romlandót gyűjtöttek, és undor, megvetés a jutalmuk.

Egyik legkedvesebb lemezemen II. János Pál mondta a misét és Herbert von Karajan vezényli Mozart Karácsonyi miséjét. Az ilyen találkozások emléke megmarad. Ezeket nem kell letagadni és lehazudni. Maradandóak, pedig az előadók is régen a temetőbe költöztek. Az ő érdekükben nem kellett kedvezményeket adni, és utána tehetségről fecsegni, vagy elmagyarázni, hogy aki szegény, maga tehet róla, és annyit is ér.

Múlnak az évek, Mozart megmarad. A ma hatalmasságai elporladnak. Arra sem méltók, hogy a király szolgái legyenek. Hagyjuk meg ezt a címet a Requiem befejezőinek.

Biztonság és szabadság

Vásároltam egy kütyüt, az autóba kellett beszereltetni, és GPS-kapcsolattal kirajzolja a laptopon, hogy merre járok, átléptem-e a sebességhatárt. A szerkezet nemcsak az autólopás kockázatát csökkenti, hanem hatalmas segítség is azoknak a vállalkozóknak, akiknek gépjárműflottájuk van, és ellenőrizni szeretnék a sofőrjeiket.

Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha minden autóba kötelezően beszereltetne a rendőrség egy ilyen nyomkövetőt, máris feleslegessé válna minden sebességmérő radar, sőt, megfelelő szoftver esetén a szerkezet azt is ki tudná jelezni, ha az ember behajt a pirosba vagy az ellenkező oldalról egy egyirányú utcába. Mennyivel biztonságosabbá volna így tehető a közlekedés! Nemcsak a káresemények és a felelősségek megállapítása válna könnyebbé és olcsóbbá, hanem a szabályszegéssel szembeni visszatartó erő megnövekedése miatt talán emberéleteket is megmenthetnénk ennek a rendszernek a bevetetésével.

Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha mindenkit köteleznénk arra, hogy egy karórához hasonló, vízálló, ütésálló kis GPS-jeladót viseljen, így pontosan láthatná a rendőrség, ki próbál bemászni a konyhaablakon keresztül egy idegen lakásba, és nem a betörés után kellene a nyomokból kiindulva töprengeni azon, vajon ki lehetett az elkövető, hanem azon melegében le lehetne fülelni a pasast, esetleg még a konyhaablakban.

Ezek nagyon jó ötletek, ezekhez képest az a kormányzati elképzelés enyhe kezdeményezés, hogy mindenkiről fényképes adattárat kellene felfektetni, ujjlenyomattal és más személyi azonosításra alkalmas tényezővel kiegészített regisztert. Ha csak ezt az intézkedést nézzük, nehéz vele vitatkozni. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy egy modern társadalomban -, ahol nemcsak néhány lordnak van autója, hanem tömegeknek, ahol a nemzetközi migráció következtében kicsit többen mozognak a világ útjain, mint amikor csak egy-két gróf utazhatott külföldre, amikor a bűnözés rendelkezésére álló eszközök hatalmas hálózata (mobiltelefon, e-mail, Facebook, stb, stb) kicsit veszedelmesebb eszközökkel szereli föl az alvilágot, mint amilyen valamikor a pajszer volt - a polgári társadalmat megvédő államnak is tartania kell a lépést a fejlődéssel.

Végül is milyen alapon tiltakozhatna az, aki nem szegi meg a szabályokat? Ugyan, mi okom volna bujkálni „Nagy Testvér” tekintete elől, ha nem teszek semmi titkolnivalót? Sőt: nem éppen a tisztességes életvitelt folytató polgár érdekeit szolgálja Nagy Testvér, amikor rajtunk tartja tekintetét?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen rendszer nem ellenkezik a modern társadalom számos, már bevezetett gyakorlatával, tehát George Orwell 1984 című művére való fenti célozgatás alaptalan. Ahogy az online pénztárgépek bevezetése is csak a gazdaság kifehérítését célozta, nem gúzsbakötését. A térfigyelő kamerák a közbiztonságot. Ma, az elektronikus világban amúgy is számtalan nyomot hagyunk magunk után, bankkártyával fizetünk, pénzügyeinket számláról, átutalással intézzük, orvosi-patikai ügyeink a megfelelő egészségügyi merevlemezeken rögzítve vannak, ha valaki tudni akarja, mit ettünk, hol aludtunk, milyen ruhát vásároltunk, a könyvtárból milyen könyvet kölcsönöztünk ki, és az interneten milyen honlapokat látogattunk meg, némi ügyeskedéssel bizonyára megtudhatja. És ha már egyszer amúgy is az a helyzet, hogy az egyén tevékenysége egyre világosabban látható, akkor fordítsuk ezt helyzetet a magunk hasznára. Minél hamarabb tesszük ezt, mennél inkább lakossági kezdeményezésre történik mindez, annál több esélyünk van arra, hogy bennünket védő garanciákat építsünk a rendszerbe, mert régi igazság, hogy ha nem tudsz megakadályozni egy folyamatot, törekvést, változást, akkor állj az élére.

Talán úgy gondolja néhány olvasó, hogy szarkazmus bujkál a fenti sorok mögött. Az a helyzet azonban, hogy a világ csakugyan ebbe az irányba halad. Nagyon valószínűnek tartom, hogy államunk – megfelelő külföldi példákra hivatkozva, mint tette ezt az Alkotmány újraírása vagy a közszolgálati média szabadságának megnyirbálása esetén –, előbb-utóbb be fog vezetni egy-két ilyen elképzelést. És a lakosság el is fogadja majd azokat, hiszen, mint láthattuk, racionális, állampolgárbarát érveléssel alátámasztható tervek ezek.

Svájcban, Svédországban, Hollandiában, Németországban, tehát a fejlett liberális demokráciákban. Ahol a hatalom demokratikus ellenőrzését nemcsak egy négyévente megtartott, a konkrét szakkérdésektől és konkrét intézkedésektől független szempontokkal, hangulati megalapozással befolyásolható választás garantálja. (Ki szavazott például erre az oktatási rendszerre? Erre az egészségügyi rendszerre? Az emberek általában szavaztak a Fideszre, talán mert haragudtak a szocialistákra, talán mert nemzeti szólamokkal feltüzelték őket, vagy mert kevesellték a fizetésüket. De senkit nem kérdeztek meg arról, senki nem szavazott arról, akar-e egytantervű rendszert vagy orvoshiányos kórházakat.)

A kérdés tehát az: lehet-e, szabad-e, egyáltalán hová vezet, ha a lakosság fokozott ellenőrzését nem egyensúlyozza ki a hatalom fokozott ellenőrzése?

Addig kell döntenünk, ameddig dönteni tudunk, mert ha a mérleg nyelve elbillent már, csak a helyeslés marad számunkra. Talán versenyezni is fogunk, hogy ki helyesel hangosabban.