Napokban jött a hír, hogy folyékony sós vizet találtak a Marson. A hír szenzációs, és tudjuk, nem kellenek kis zöld emberkék ahhoz, hogy a vörös bolygó megint maga felé fordítsa a figyelmet. Ezek szerint a nézői kíváncsiság felszításával az istenek Sir Ridley Scott kezére játszanak, aki Mentőexpedíció című filmjének legalább a felét a Marson játszatja. Folyékony sós vízről ugyan nem esik szó a csupa izgalom történetben, de akad néhány fordulat, ami megmozgathatja a fantáziát.
Durván indul az űrsztori. Halottnak hitt társukat otthagyják a Marson, s hajójukon elmenekülnek az óriási vihar elől az űrexpedíció tagjai. És mert Hollywood kiszámítható, plusz látjuk, hogy az imént még a szkafanderben bóklászó Matt Damon nincs a megmenekültek között, biztosak lehetünk, hogy az otthagyott földi ember nem halt meg. És lőn. Mark, akit Matt Damon a tőle megszokott rejtelmes eszközeivel teljesen eszköztelenül hitelesít a kihalt Marson, valóban magához tér a vihar elültével, s bár félig betemeti a marsi homok, sikerül visszajutnia az expedíció üresen maradt támaszpontjára.
Scott remek drámai érzékkel tud sztorit indítani, s mire feleszmélünk a meglepetésből, ott találjuk magunkat egy szál egyedül egy idegen bolygón, több millió kilométernyire a Földtől. Ráadásul Scott nem adja olcsón, Marknak szembesülnie kell nem csak azzal, hogy egy befúródott antenna darabot kell kioperálnia a saját hasfalából, hanem hogy a kapcsolatteremtő műszerek felmondták a szolgálatot. A rendező atmoszférateremtő tehetségének köszönhetően a Mentőexpedíció legfőbb hatáseleme tehát rögtön a kezdeteknél működésbe lép: a néző nem tudja kivonni magát a tökéletes magány jéghideg rémülete alól, ami elképzelése szerint elfogná, ha ő lenne Matt Damon, azaz a mérnök-biológus Mark helyében.
Matt Damon, Jessica Chastain Fotó: Eamonn M. McCormack/Getty Images
Ez a mindent elborító „ha én volnék a helyében…” érzés, a Mars-magány az, amit Sir Ridley most újdonágként sikerrel hoz be a film világába. Ahogy anno sikerrel hozta be az emberi belsőben rejtőzködő, majd onnan váratlanul előtörő űrbéli rémet A nyolcadik utas: a Halál című sci-fijében. A hollywoodi ős-toposz, a cowboy-filmek magányos hőse itt űrkorszakhoz illő változatban lép elénk de lényegében hasonló adottságok mellett, egyedül, tökéletes magányos hősként száll szembe egy egész bolygó ismeretlen erőivel. Pisztoly helyett ott az esze. Kell-e ennél izgalmasabb mese?
De azért az öreg róka brit rendező tesz egy-két olyan gesztust, hogy lábánál fogva rángassa le a földre, pontosabban a marsra a különleges helyzet megindultságától éppen elszállni készülő nézőt. Mark kiváló űrszakember, pontosan tudja, minden azon múlik, hogy tud-e élelmet előállítani. És tud. Méghozzá a saját és társai emésztési végtermékének segítségével.
És mert a természet így rendelkezett, hát óriási orrdugókat használ a szag ellen, miközben boldogan markolássza adagonként a termékenyítő anyagot a félbevágott krumplicskák elvetéséhez. És ezzel a remek humorral és jó adag tudományos információval is szolgáló jelenet tényleg leszállítja a nézőt a történet valóságának talajára, hogy a figyelmet a lényegre irányítsa. Nevezetesen arra, ami a legtöbb amerikai film egyik nagy értéke szerintem. Nem egyszerűen a küzdés, hanem a küzdés erős akarása mozgatja mindvégig a majdnem reménytelen helyzetben lévő filmhőst itt is. A tudás mellett a küzdeni akarással jut el oda is, hogy vizet tud termelni. A Marson. Tényleg szép történet.
Ebben a filmben szerintem ez a legszebb. Ez a „ne hagyd el magad a legkilátástalanabb helyzetben sem!” alapelve. Matt Damon persze egy izgalmas, különleges helyzetet megéneklő történet hőse, és ezen remekül szórakozunk. De közben itt arról is szó van, hogy ne add fel, míg csak egy apró lehetőséged van a túlélésre. Mark nem csak krumplit termel a Marson, hanem a műszereket úgy kezdi buherálni, ebből-abból úgy kezd egyfajta jeladót összeeszkábálni, hogy azok valóban jelet adnak az életéről, egészen a földi vevőállomásig.
A Mentőexpedíció a másik oldal, a NASA, ahol a vezetők és szakemberek persze most is ütköznek, ahogy az amerikai filmekben megszokott a vaskalapos vagy csak gyáva főnököket megleckéztetni. Scott belekavar egy kis világpolitikát is, Kína sem maradhat ki abból, hogy meginduljon az embermentő akció. Ezek a részek inkább amolyan kötelező penzumnak hatnak, udvarias gesztusnak a gazdaságilag nem akármilyen nagyhatalom Kína elismerése felé, s nem is túlzottan érdekesek. Ami viszont kialakul a Marson ügyködő Mark és a NASA-ban dolgozó űrgárda között, az minden lépésében rendkívül érdekes.
Ahogy a kreatív elme beindul és működik – ámulva figyelhetjük az egymással először csak betűnként kommunikáló két felet, majd a folyamatos kapcsolat fejlesztését. Hogy a valóságban aligha menne ez ilyen szépen? Lehet, de vegyük úgy, hogy a fejlődés sűrítését kapjuk a filmen, Scott tíz évet sűrít mondjuk pár száz sol idejére (a sol az űrbeli napidőegységnek felel meg), mert így izgalmas film. És mire valóban teljessé kerekedik a sztori egy ugri-bugri földi zseni ötletének köszönhetően, amelyben az az űrhajó is fontos szerepet kap a mentés akciójában, amelyen Mark űrhajós társai utaznak hazafelé Jessica Chastain kapitányi vezérlése alatt, addigra egy kicsit meghódítottuk a Marsot. És a Mars is meghódított minket.
A sztori lendülete valósággal sodorja az eseményeket, a kétféle helyszín összejátszása különösen alkalmas a feszültség fokozására. És a 3D-n kívül Ridley Scott semmiféle trükközéssel nem igyekszik túlcsordulóan fokozni a látványosságot. Ez a nyugodt és visszafogott, mondhatni bölcs önmegtartóztatás hitelesíti igazán a Marson tett szokatlan filmkirándulást.
(Mentőexpedíció ****)
