menekültek;Szíria;arab tavasz;

Menekültek és válságok

2015 nyarán a világot egy újabb katasztrófa látványa sokkolta, miután a TV-csatornák vezető hírként kezdtek el foglalkozni a menekültválsággal. A 2008-as pénzügyi összeomlás óta a háborús övezetekből és a szegény országokból mintegy 60 milliós menekült-hullám indult meg a centrumok felé, s a migránsok között többnyire nagy számban voltak nők és gyerekek is.

Napjainkban éppen Németország teszi ki határaira a „megtelt” táblát a korábban még invitált szíriaiak elé, de más földrészeken sem sokkal jobb a helyzet. A viszonylag jómódú Dominikai Köztársaság például a karibi térségben mindmáig legszegényebb Haiti menekültjeit üldözi kitartó buzgalommal, de még a „nagy olvasztótégely” Egyesült Államok is drótkerítéssel és állandó járőrözéssel védekezik a mexikóiak ellen.

Korábban az „Európa-erőd” még csak egy képzeletbeli fogalom volt az integrációs szakértők szótárában, de mostanra drámai valósággá vált. Igaz, a görögök és az olaszok már évek óta küzdöttek a szerencsétlen túlélők életéért a Földközi-tengeren, de a szárazföldön csak jó fél éve indult meg az áradat. Elsőként a schengeni tagállamok szembesültek a csaknem reménytelen migrációs helyzettel, de az is látható, hogy az egész európai közigazgatás felkészületlen, s a hatóságok szinte mindenütt csak kullognak az események után.

A kormány feladatainak teljes félreértését jelenti, hogy a demagógok – például a magyar miniszterelnök – kizárólag az idegengyűlöletet felkorbácsoló média show-val foglalkoztak. A nevetséges plakát-kampány vagy a kerítésépítési akció kiváló vágóképek készítésére adott alkalmat a világsajtó idelátogató TV-stábjainak. A kommentárokat talán felesleges is idézni, de a „magyar megoldásokat” nemcsak az EU felelős tisztségviselői, hanem az ENSZ főtitkára is elfogadhatatlannak tartotta.

A kormánnyal kapcsolatos vélemény különösen azok után vált lesújtóvá, hogy az egész világ láthatta, mennyire embertelenül bántak a menekültekkel. Európa civilizált részein vélhetően sokáig emlékezni fognak a menekülők szándékos félrevezetésére (bicskei vasút-ügy), mint ahogyan a gyermekével menekülő férfiba belerúgó operatőr hölgyet is mindenki megjegyezte. Magyarország elherdált nemzetközi tekintélyén vélhetően azok a felvételek sem javítottak, amelyen a rendőrök élelmiszert dobáltak a menekülők közé, vagy éppen könnygázzal és vízágyúval rontottak a tömegre. A látványos közigazgatási csődre semmiféle elfogadható magyarázat nincs. Magyarországnak – nem lévén célország – egy időben nagyjából néhány ezer menekültről kellett volna folyamatosan és az európai normák szerint gondoskodnia.

Tény, hogy még a gazdag európai országoktól sem várható el, hogy sok százezres, idővel akár milliós nagyságrendben fogadjanak be menekülteket, s nemcsak a megélhetésükről, hanem a foglalkoztatásukról is gondoskodjanak. Ábrándokat kergetnek ugyanis azok, akik szerint a bevándorlókkal pótolható lesz a kieső munkaerő, ami a növekvő számú európai nyugdíjas miatt fog hiányozni a rendszerből. Egyrészt várható, hogy kontinensünk egyik legnagyobb problémája még évtizedeken keresztül a munkanélküliség lesz. Nemhogy pótlólagos munkaerőre nem lesz szükség, hanem az uniós állampolgárok (főleg a fiatalok) foglalkoztatását sem igazán lehet megoldani. Másrészt a menekültügyet a foglalkoztatással csak egy sokkal egységesebb és főleg cselekvőképesebb Európai Unióban lehetne összekapcsolni.

Sajnos azt is látnunk kell, hogy a menekültekre vonatkozó nemzetközi jogszabályok még egy egészen más világhelyzetben születtek. Az 1951-ben elfogadott Genfi Egyezmény a II. világháború után érthetően azok visszatoloncolását tiltotta meg, akiknek az élete vagy szabadsága faji, vallási okokból, nemzeti hovatartozásuk miatt veszélyeztetett. Ennek alapján a gazdag országok nem követnek el jogsértést, ha szigorúan megkülönböztetik a háborús övezetekből érkező, ezért a menekült státuszra és védelemre jogosult „jó” migránsokat mindazoktól, akik „csak” gazdasági bevándorlók.

Nem kell azonban nemzetközi jogásznak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: a mai világgazdasági viszonyok között ezek a menekültjogi alapelvek teljesen értelmetlenek. Egyetlen bevándorlási hatóság sem képes ugyanis az előbb-utóbb milliónyian érkezők közül kiválasztani azokat, akik csak a jobb élet reményében keltek útra, ezért nem illeti meg őket a védelem. A világ egyik legszegényebb országából érkező bangladesiek például biztosan nem jogosultak a menekült-státuszra, csak éppen nincs hová visszamenniük, ha már elérték Európa határait. Az iszlám állam barbársága érthetően sokkolja a világot, de nemcsak a szíriai családok vannak reménytelen helyzetben. Azok sorsa ugyanolyan kilátástalan, akik mondjuk a gazdaságilag pusztulásra ítélt fekete kontinensen tengődnek munka nélkül. Ez utóbbiakat esetleg éppen az éhhalál fenyegeti, amikor az embercsempészek nyomorúságos lélekvesztőin megpróbálnak eljutni az Európai Unió valamelyik déli tagállamába.

A migrációs katasztrófa okairól megoszlanak a vélemények. A sajtó kommentátorai inkább az aktuális, napi eseményekből vezetik le az exodust. Olyan magyarázatokat olvashatunk, hogy a felelőtlen német befogadási ígéretek és az ENSZ segélytartalékainak egyidejű kimerülése indították el az áradatot. Mindezt segíthette például Macedóniának a korábbiaknál lazább határőrizete és az a fenyegetés is, hogy a fiatal férfiakat egyre nagyobb számban hívják be katonai szolgálatra Szíriában. A nyári időszak érthetően kedvezett a több ezer kilométeres útnak, s a Washington Post híre szerint az embercsempészek árat is csökkentettek. A korábbi 5000 dollár helyett már 2-3000 dollárért is elérhetővé vált Európa. Ez egyértelműen a túlkínálat jele az embertelenség piacán, amit persze erősíthetett az is, hogy egyre kevesebben rendelkeznek e nem csekély összegekkel.

Az elemzők egy másik csoportja megpróbál a mélyebb összefüggésekkel is foglalkozni. A zöldek például azt állítják, hogy a globális felmelegedés újabb drámai jelét látjuk szerte a világon. Bolygónk klimatikus viszonyai igen gyors ütemben romlanak és sok helyen már az alapvető életfeltételek (pl. mezőgazdasági termelés, ivóvíz) sem biztosíthatók. Szerintük ezért egy – akár több évtizedes – népvándorlás kezdeteinél tartunk.

Az sem zárható ki, hogy csaknem fél évszázad múltán most válik valósággá Zbigniew Brzezinski egykori jóslata. A volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó már 1970-ben írt arról, hogy a digitális korszak könnyen sodorhatja válságba a fejlettnek mondott Nyugatot. Amíg a szegények évszázadokon keresztül mit sem tudtak arról, hogy a brit, spanyol, holland stb. gyarmatosítók hogyan éltek, addig a bevándorlás még kezelhető méretek között maradt. A televíziózás – tegyük hozzá az internet és az okos telefon – tömeges elterjedésével azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. A nyugati életmód-minták vonzereje akár népvándorlási hullámokat, sőt erőszakot is kiválthat, amikor a perifériák lakói ráébrednek helyzetük reménytelenségére és megindulnak a centrumok felé. Nem a kapitalizmust akarják megdönteni, csupán azt szeretnék elérni, hogy legalább a gyermekeik tanulhassanak, legyen munkájuk és náluk valamivel jobb körülmények között élhessenek.

A nemzetközi politika tudósai inkább arról beszélnek, hogy az USA, Szaúd-Arábia és mások felelőtlenül támogatták az „arab tavaszt”, s emiatt, illetve az Irak, Afganisztán stb. elleni katonai akciók miatt vált kezelhetetlenné az észak-afrikai és közel-keleti helyzet. Van olyan szakértő is, aki szerint az Iszlám Állam szándékosan kegyetlenkedik az általa elfoglalt területeken, kifejezetten azzal a céllal, hogy a menekültek tömegeivel árassza el, s így kényszerítse térdre a „hitetlenek” Európáját.

Bármi is legyen kiváltó ok, a megoldások keresésénél azzal kell számolnunk, hogy egy újabb – nemzetállami szinten kezelhetetlen – világválságról van szó. A legújabb kori népvándorlás azzal is összefügg, hogy a 2008-as pénzügyi összeomlás óta a perifériákon mindenütt csökkent a megélhetést nyújtó munkahelyek száma. Márpedig ez egy újabb – csupán rendészeti eszközökkel nem megoldható – globális probléma, amelynek már az enyhítéséhez is széles körű nemzetközi összefogásra és rengeteg közpénzre lenne szükség. Ezért feltétlenül üdvözlendő, hogy legalább a német kancellár és a francia elnök hajlandó volt felülemelkedni a pitiáner pártpolitikai szempontokon, amikor együtt sürgették az európai szolidaritást.

A deklarált cél, hogy az uniós intézmények és a tagállamok összefogásával először stabilizálják a menekültek helyzetét az európai normák szerint elviselhető szinten. Bármilyen rövid távú megoldást választanak is azonban, egy dolog biztosra vehető. A közös fellépés finanszírozásához annyi pénzre lenne szükség, amelyhez az Európai Unió szerény éves költségvetése még aprópénznek is kevés. Talán meglepő a párhuzam, de a döntéshozóknak abból kell kiindulniuk, hogy a migrációs fenyegetés semmivel sem kisebb veszély Európa számára, mint amilyen a 2008-as pénzügyi- és bankválság volt. A tagállamok 2009 és 2011 között 4500 milliárd eurót – az uniós büdzsé mintegy harmincszorosát – költötték az európai bankrendszer megmentésére. Aligha vitatható, hogy egy összehangolt európai menekültpolitika e hatalmas összegnek akár a töredékéből is jelentős eredményeket érhetne el.

A hosszabb távú teendők természetesen már messze túlmutatnak a bevándorlási politikán. A nagyhatalmak sürgős megegyezésére lenne szükség, hogy a felelőtlenül szétvert központi államhatalom mielőbb helyreállítható legyen a menekülteket „kibocsátó” térségekben. Az arab tavasz látszólag a demokratikus értékekről szólt, valójában inkább a térség olajkészletei feletti rendelkezési jog újraosztása lehetett a tét. A dilettáns beavatkozásoknak azonban egyik következménye az lett, hogy a korábban egyfajta kerítésként működő törzsi társadalmak (Líbia, Tunézia, Szíria, Egyiptom) központi államhatalma egyszerűen szétesett: az anarchia – a fentieken túl – idővel szinte kikényszerítette a menekültek indulását.

Ma még utópiának tűnik Thomas Piketty, francia közgazdászprofesszor javaslata, aki a globális és progresszív tőkeadó bevezetését javasolja annak érdekében, hogy az országok közötti jövedelmi egyenlőtlenségek rohamos növekedése legalább mérsékelhető legyen. A globális újraelosztás jelenlegi rendszerén azért is kellene változtatni, mert – többek között – a munkanélküliség állami eszközökkel való enyhítése is egyre reménytelenebbé válik. Az ok viszonylag egyszerű: a tömeges adóelkerülés, a járadék-jellegű jövedelmek túlsúlya és az off shore pénzintézetek világában az állami foglalkoztatáspolitika előbb-utóbb források nélkül marad.

A migrációs válság alighanem az eddigi legnagyobb próbatétel az európai integráció történetében. Tudjuk, az „alapító atyák” azért hozták létre jó hatvan éve, hogy segítségével egy újabb világégés elkerülhető legyen. Ez a veszély talán ma még nem fenyeget közvetlenül. De az Európai Unió felelős politikusainak sokat kell tenniük azért, hogy ne a gyújtogatók befolyása erősödjön tovább.