A múlt század nyolcvanas éveiben valóra vált egy álmom és eljutottam Párizsba, amelynek minden zugát ismerni véltem Pogány Frigyes csodálatos könyvéből és fantasztikus műegyetemi előadásaiból, ahová minden nehézség nélkül sikerült belógnom néhányszor.
Az élmény kijózanító volt a szabadság és az egyenlőség kelet-közép európai barakkjából érkezett lelkemnek. Most is látom magam előtt az Eiffel-torony lábai között papírmadarakat röptető afrikaiakat. Megdöbbentem, hogy mi mindennek kellett az életükben történnie ahhoz, hogy röptethessék ezeket a teremtményeket és egy talpalatnyi helyet elfoglalhassanak a felvilágosodás, a szellem forradalmának földi szülőhelyén. Letörve jöttem haza, ami nem a nyelvtudásom mára már nevetségessé szelídült kudarcaiból, anyagi nehézségeinkből fakadt. Ez a kép égett bele a gondolkodásomba és a rendszerváltozás óta lüktet újult erővel, azóta, hogy a Pozsonyi út egyik robusztus bérháza, majd a Köztársaság téri MSZP székház pinceablakában megláttam az első pokrócba burkolt hajléktalanokat, most pedig a jövendő párizsi madárröptetőinek végtelen áradatát, az Európába tartó földönfutókat.
Várható volt, hogy az arab tavasz nem áll meg az államhatárokon, hanem belengi majd a felvilágosult Európát. Útját csak a hittestvérek olajkirályai képesek - ha nem is falakkal, de igazi erőszakkal - megakasztani. Miért nem készült fel erre a helyzetre Európa és a Föld népessége, miért néztük részvétlenül - bár szörnyülködve - a darukon lógó katolikus hittérítők képeit napilapjaink címlapfotóin? A lefejezéseket? Épített történelmi örökségünk, az emberi szellem virágainak, a műalkotásoknak az elpusztítását?
Az emberek nem hősök, hanem néhány tízéves életúttal megajándékozott lények. Az élet a legnagyobb érték, ami valamennyi földi lény birtoka. E „percnyi lét súlyát” az értelmes élet adja. Az, hogy társas lények vagyunk. Tudattal, a gondolkodás képességével rendelkezünk, ennek révén meg tudjuk tervezni cselekedeteinket és számolni tudunk annak következményeivel. Utódaink révén örökkön élhetünk. Tudjuk honnan jöttünk, hová tartunk, eszmények, hitek és persze tévhitek igazítják lépéseinket. Tudunk szeretni, gyűlölni. Képesek vagyunk tanulni a múltból, mások tetteiből. Elméleteket alkotunk. Egyetemes lényeket teremtünk: istent, istenkirályt, királyt, prófétát, megváltót, hőst, mártírt, elnököt…
Most legtöbbet az foglalkoztat, hogyan jutott idáig az emberiség, a hazám? Hogyan léptünk a vadság és a barbárság legújabb kori korszakába? Édes hazámban a gyűlöletpolitika hogyan itatta át a véleményformálók, a hatalom birtokosainak gondolkodását? Hogyan nőttek ki a földből az előző rendszert és abban élőket üldöző, szélsőségekkel példálózó politikusaink? Kik oktatták, mire tanították őket? Mi kell ahhoz, hogy az állam, mint az intézményesült közhatalom, emberhez méltó életet garantáljon az embernek? Mi kell ahhoz, hogy minden emberi lény domesztikálódhasson? Miért tartjuk fenn az államokat, azok határait, miért adózunk a bölcsőtől a sírig, sőt az után is, hogy funkcióit teljesítse: szervezzen (végrehajtás), törvényt hozzon, bíráskodjon, közvéleményt formáljon. Mindösszesen a közjót szolgálja, legalább egy kutyának kijáró biztonságot, védelmet adjon minden embernek.
A hetvenes években a magyar ENSZ társaság ülésein Simai Mihály professzor számos alkalommal arról beszélt, hogy a Földön kétszáznál is több kis nemzet harcol az önállóságáért. Mostanra már nem az önállóság, a saját nemzetállam a tét. Szélsőségeseik hitviláguk jegyében pusztítanak, rombolnak, gyilkolnak gyerekeket, öreget, nőket, férfiakat, ártatlanokat. Egyenlőséget, igazságosságot hirdetnek, miközben állati sorban tartják a nőket, militarizálják a gyermekeiket, tagadják az emberi lét értelmét, saját népüket véreztetik.
Kiknek az érdeke, hogy kiszakítsa a múltjukból, a hagyományaikból és ősi kultúrájukból a közel-kelet középosztályát? Milyen állapotok kellenek ahhoz, hogy egyesek - mások kiszolgáltatottságából, mindenki szeme láttára - törvénytelenül gazdagodjanak? Hogyan válhatott az embercsempészet a XXI. század jövedelmező vállalkozásává? Kiknek a kalózai ezek az emberek?
Nem elég a vízbefúlókat menteni, a kerítést áttörőket regisztrálni, az emberfolyam útját kellene szervezetté, államok fölöttivé tenni, úgy, hogy a polgárháborús országok határain kívül eső legközelebbi biztonságos helyen, emberi körülmények között, legalizálttá váljon vándorútjuk, vagy annak tilalma. A menekülők pénzére pedig úgy kellene tekinteni, hogy az ne bűnözők sötét jövedelmét gyarapítsa, hanem a tulajdonosok javára szolgáljon, és a továbbjutást, a későbbi integrációjukat segítse.
Kellenének „műfordítók”, értelmiségiek, művelt politikusok, közemberek, akik arról szólnak, hogy mit jelent egy másik ország, egy más nemzet polgáraként élni, hogyan kell a többségi, befogadó ország örökségét, kultúráját, az ott élők szokásait, hagyományait tiszteletben tartani. Olyanok, akik példát mutatnak megértésből, az egymás iránti tiszteletből. Bátran és átláthatóan cselekszenek. Párbeszédre képesek és nem mérgezett nyilakkal lövöldöznek más országok képviselőire.
Kellenének iskolák, tanítók, akik a befogadókat elfogadókká képesek formálni. Kellene sok-sok irodalom és történelem óra minden kisdiáknak, filozófia, és művészettörténet, logika és gazdasági ismeret a felnövekvő nemzedékeknek, hogy ne saját testükkel törjék a kerítéseket, a falakat át, hogy értsék és meg akarják érteni a tőlük különböző civilizációban élőket, hogy elfogadják, és ne eltöröljék azokat.
Nem arathat a hit győzelmet az élet fölött. A vallásháborúk kora Európában lejárt, de Európának többet kellene tennie azért, hogy a szabad vallásgyakorlás elfogadottá váljon az egyes országokon belül, a különféle népcsoportok között és az országok egymás közötti viszonyaiban is. Át kell törni az elvakultság, a fanatizmus, a XXI. század újfasizmusának falait, hogy megálljt parancsoljunk ennek a civilizációs népvándorlásnak. Ehhez azonban az egyéni hősiesség, a civil kurázsi nem elég. Az államoknak kellene lépniük, összefogniuk… és nem csak Európa, hanem minden földrész minden országának!