A szovjet bárd

Frankfurt roppant unalmas város. Bologna szintúgy. De nem ez a közös bennük, hanem, hogy mindkettő könyvvásáráról nevezetes. Azt, persze, Hirsch Jenő nem merte volna határozottan állítani, hogy épp a szürkeségük okán telepítettek oda jelentős turistaforgalmat vonzó eseményt, hiszen, hogy mást ne említsünk, London és Párizs is rendez könyvfesztiválokat. (Hogy Budapestről már ne is beszéljünk.)

Szóval, a színtelenség önmagában még nem ok a könyves rendezvényre, de kétségtelen, hogy egy-egy ilyen vásár a színek olyan kavalkádját ígéri látogatóinak, hogy mire a gigantikus kiállító pavilonok végére jut, már semmi kedve – ereje – nem marad a várossal való ismerkedésre.

Frankfurt az első a sorban, egy könyvesnek kötelező évente részt venni a Buchmessén, de igyekeznek a többiről sem lemaradni. Végül is, minden gigantikussága ellenére, kicsi és belterjes ez a szakma: mindig ugyanazok az emberek, ugyanazok a könyvek. Első felindulásból úgy lehetne lefesteni ezt a csődületet, mint könyvturisták valamiféle jutalomutazását, ha nem lenne mindez annyira lélekölő. Talán inkább pofavizitnek kellene nevezni, ahol mindenkinek illik megmutatnia magát, aki valamit is számít. Persze, egyszerű könyvolvasók is látogatják, de velük nem marad idő törődni az egymással való nagy fontoskodásban.

Minderről Hirsch Jenőnek fogalma sem volt, amikor részt vett élete első frankfurti vásárán. Sőt, igen megtisztelve érezte magát, mert magánkönyvkiadóként egy ilyen utazás nem is volt olyan pofonegyszerű az antivilágban. Az általuk büszkén kivitt csinos kis kétnyelvű kiadvány azonban a kutyát se érdekelte, hiszen fogalmuk sem volt arról, hogy kell egy könyvet egy nyugati – vagy bármilyen - kiadónak kommendálni.

Így hát, amikor legközelebb a párizsi Salon du Livre-re invitálták, kezdetben kissé már távolságtartóbb volt. Ámbár az igazi dilemmát az jelentette, hogy pont ekkorra estek az első szabad magyar választások. Ugyanakkor az út ingyen volt, ami aztán el is döntötte a kérdést a politikailag inkorrekt irányba. Így esett meg, hogy Hirsch nem élt állampolgári jogával és nem vett részt a nagy történelmi eseményen. Amúgy sem tudta volna, hogy kire kell szavaznia. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az azóta eltelt idő mintha igazolni látszana akkori szkepszisét.)

Ez már egy kisebb, könnyen átlátható, érdektelenebb könyvfesztivál. Ám épp abban az évben – 1990-ben tehát – nemcsak Hirsch Jenőt, de még sokan másokat is meghívtak a keleti blokkból, s e tény kétségkívül kölcsönzött neki némi kuriozitást. Meg általában is: olvasói minőségben előnynek számít, ha egy könyvvásáron írókkal is találkozhat az ember. No, nem mindig. Hirsch gyakran mondogatta, hogy jobb lett volna csak a könyvét ismerni egy-egy, fizikai valójában jelentéktelen – vagy annak tetsző – költőóriásnak.

Már túl volt egy alapos városnézésen – először jutott ki Párizsba –, unottan betért hát az eseményre, amikor váratlanul egy ismerősnek tűnő figurával találta szemben magát. Vékony, amolyan dohányos fajta, erősen kopaszodó, nagyon hétköznapi, és mégis arisztokratikus tartású, mintha már látta volna valahol. Még mielőtt odébb lépett volna azonban, nagy szerencséjére rájött, kivel is sodorta össze a jó sorsa.

Íróember volt, persze, ő is, de Hirsch nem ezért szerette: szégyen ide, szégyen oda, legfeljebb, ha egy könyvét olvasta addig, s az sem tett rá túlságosan maradandó benyomást. Olyan nagyon vegytisztának találta. A másik minőségében viszont mély regiszterekben mozgó, katarzisos művész volt, s bár Jenő sosem látta életben annak előtte, mindevvel nagyon is tisztában volt. Csak agyonhallgatott korongjának fedélképéről ismerte, és mégis igen közelről. Koncertjén sem volt soha, mégis fújta majd’ minden, saját gitár kíséretével előadott dalát. Leningrádi magányában sokszor nyújtottak vigaszt ezek a korántsem vidám, inkább rezignált dallam balladák.

És egyáltalán nem állt egyedül ezzel az érzésével. Ennek a szerény, átlagos kinézetű embernek sok milliós tábora volt a Szovjetunióban, bár koncertet sokáig alig-alig adhatott. Évekig lakásokon, eldugott helyeken pengette hangszerét és mondta, dúdolta, énekelte nem különösebben iskolázott, ám annál szuggesztívebb hangon keser-édes dalait. Semmi különösről. Életről, halálról, nőkről, háborúról, de leginkább egy már-már letűntnek tartott mikrovilágról – a régi moszkvai Arbatról. Amolyan tiltott és tűrt előadóművésznek számított, a híres szovjet városi bárdok egyike a 60-80-as évekből. Az első, s lehet, hogy a leghíresebb, Hirsch számára mindenesetre még Viszockijnál is hitelesebb. Talán minden harsányságtól mentes önreflexiós, ám mégsem önkorbácsoló szkepszise okán.

Hirsch Jenő Bulat Okudzsavába botlott Párizsban, a Salon du Livre-ben, 1990 egy napfényes tavaszi napján. Ha már így történt, megállította, megszólította a fiatal ruszista az idős mestert, s váltottak is pár mondatot. Mindegy, hogy miről. Udvariasságból. Hirsch előtte és utána is találkozott még sok ún. „nagy emberrel”. Ennyire megilletődöttnek azonban sosem érezte magát.