Európa bekötött szeme

Az ismét hatalomba készülő Nicolas Sarkozy, a francia Köztársaságiak vezére felháborodott. Morgása része a jobbközép tiltakozásának, amely Nadine Morano EP-képviselő szavait kíséri. Morano, a regionális választásokra trenírozó Köztársaságiak kelet-franciaországi listavezetője azt mondta: Franciaország „olyan zsidó-keresztény, fehér fajú ország, amely befogad külföldi embereket”. Ami a szélsőjobb Jean-Marie Le Pen szerint csak kimondása a történelmi evidenciának. Az egész vita lehet Sarkozy választás előtti PC-óvatossága, de arról szól: mi is volna Európa.

Ha a Budapesten kiátkozott Soros Györgynek igaza van, hogy a menekültek vándorlását az Unió maga fújta fel menedzselhető problémából politikai válsággá (amelyben a magyar kormányfőnek tetemes érdemei vannak), akkor abban is igaza van, hogy a menekültkérdéssel az egyesült Európa először került szembe olyan globális kihívással, amelyre nem tudott európai választ adni. Mint az üzletember a MarketWatch-on írja: hiányzik a közös menekültpolitika, minden tagállam csak a saját érdekeit nézi. Orbán pedig alárendelte a menekültek emberi jogait a határok védelmének, ami azzal fenyeget, hogy megosztja és lerombolja az Uniót, mivel feladja azokat az értékeket, amelyekre Európa épül, amelyek alapján működnie kellene.

Soroshoz hasonlóan beszél a hvg.hu-nak David Held. A Durham Egyetem professzora azt mondja, az együttműködés az Unió tagállamai között nem működik. Az euró teljes egymásra utaltságot hozott létre (vagy fordítva), amihez az intézményrendszert nem igazították hozzá. Egyik irányból jön a humanitarizmus, a kozmopolitizmus, az integráció és a hatalommegosztás ötlete, a másikból meg a tagállamok machinációja. Németország föderális Európát akar, míg Franciaország inkább a nemzetállamokban hisz, mert úgy gondolja, minél többet felad a nemzeti szuverenitásából, annál erősebb lesz a szélsőjobb. A menekültválságban az Unió intézményei humanitárius retorikát hallatnak, a tagállamok meg menekültellenes korlátozásokat vezetnek be.

A magyar kormányzó politikai elit azt mondja: az Unió, mint valódi értékközösség nem létezik, újra kell gondolni működését. Először tehát a kerítéssel megtagadjuk a „haldokló” Nyugat szatócsboltjának minden értékét, majd kijelentjük, hogy nincs is szatócsbolt, s fenyegetni kezdünk: ha a politikusok nem válaszolnak arra, kik is vagyunk mi, európaiak, akkor majd megteszik ezt a (szélsőjobbra tolódó) szavazók, de „abban nem lesz sok köszönet" (Kövér László). A "föderális Európa kontra erős tagállamok" kérdésére a válasz a nemzetállami nacionalizmus. Nem a patrióta nyitottság, hanem a nacionalista nemzetállami bezárkózás a megoldás arra a globalizmus kitermelte gondra, hogy emberek milliárdjai akarnak úgy élni, ahogyan a „haldokló” Nyugat teszi, vagy ahogyan kommunikációja láttatja.

De: mekkora kerítést akarna húzni a magyar kormány, ha bejön, amivel fenyeget, ha Ázsia és Afrika milliárdjai kezdenék óhajtás helyett akarni az európai jóléti államnak akárcsak a romjait is? Orbán jól látja a globális kihívást, a globális egyenlőtlenséget, ami vándorlásra kényszerít, de megint rossz helyen – a nemzetállami vasfüggönyben – keresi a megoldást, ami érthetetlenné teszi ENSZ-beszédét és világkvóta-javaslatát. Saját kerítése mögött a saját arcára formált nemzetállami Európát óhajtja látni. Nem csak ő. Matthias Krupa német publicista a Die Zeitben figyelmeztet: a „Brüsszel nem diktálhat nekünk” egyesíti a jobb- és baloldali nacionalistákat. A radikális baloldali pártok is egyre többet beszélnek a nemzeti szempontok fontosságáról. A baloldal mintha lemondott volna arról, hogy az egyenlőség és a szolidaritás nemzetközi szinten is megvalósítható.

Félő, igaza lesz az olasz Ernesto Galli della Loggia történész-politológusnak, aki a Corriere della Serában írja: a nyugati liberális demokráciák nem lesznek képesek megfelelő választ adni a kihívásokra, ennek oka a modern demokrácia szerkezete, és kivesztek az embereket egyesítő közös eszmék. „Társadalmaink bekötött szemmel vágnak neki a sötét jövőnek” – mert az Unió politikai rendszerei képtelenek kezelni a mind intenzívebb tömeges bevándorlást, a demográfiai hanyatlást. Nincs olyan pártpolitikailag semleges, alkotmányos felhatalmazású intézmény, amelynek dolga lenne, hogy a szüntelen választási kampányban élő döntéshozókat a hosszú távú teendőkkel szembesítse.

Matteo Renzi olasz kormányfő szerint a sok hiba ellenére "még nincs végünk". Nincs. De, ha az európai tömegtársadalom okkal-ok nélkül Brüsszelben csak a nagyfejű bürokráciát látja, nem pedig saját európai államát, amíg a nemzetállamok polgárai nem akarnak még több Európát és kevesebb nemzetállamot, akkor könnyen végünk lehet. Ha a Nyugat valamit is meg akar őrizni a felvilágosodás ötszáz évének világvezető szerepéből, le kell vetkőznie nagyképűségét, egyenjogúnak kell elfogadnia minden tőle különböző kultúrát. Mindenekelőtt pedig fel kell idéznie Condorcet márki XVIII. századi szavait: „mindig olcsóbb lesz a kincstárnak olyan helyzetet teremteni, hogy a szegények meg tudják vásárolni maguknak a kukoricát, mint a kukorica árát úgy levinni, hogy elérhető közelségbe kerüljön a számukra”. Azaz fel kell számolnia a már kezelhetetlen egyenlőtlenségeket. Ismét társadalmi békét kell kötnie az európai tömegtársadalom és a tőke között, amint az történt a háború után a középosztály és a tőke között, s meg kell reformálnia a polgári parlamentarizmust is, utat engedve a dadogó képviseleti demokrácia mellett a közvetlen demokrácia igényének is.