Előfizetés

Közelkép: A digitális csoda vége

Vannak, akik a technika újabb ás újabb felfedezéseitől csodákat várnak. Pedig legfeljebb megkönnyítheti az egyén mozgásterét, növelheti kényelmét, de nem tud változtatni az ember személyiségén. Annak idején a televíziós adások digitalizálását képzelték egyesek ilyen csodának, azóta szinte minden csatorna már digitalizált, de nagy csoda nem következett be. A jobb képminőséget propagálták, de közismert, hogy a képminőség első sorban az adott képernyő minőségén múlik.

Legfeljebb egyetlen változás feltűnő, hiszen valójában ezért találták ki ezt a technikát, amely a régi sávban nem egy, de akár öt adást is közvetíteni képes. Ennek nyomán az adók nagyon megszaporodtak. A napokban konferenciát tartottak Magyarországon a médiáról, ahol elhangzott, hogy ma már 112 magyar nyelvű adást lehet nézni. Viszont az is elhangzott, hogy ebből 74-et nem egészen 1% nézi csupán. Marad tehát 38. Az sem kevés, ám az is kiderült, hogy egy-egy család legfeljebb 6-8-at néz rendszeresen.

Négy-öt éve gyakorta elhangzott az is, hogy hamarosan befellegzik a hagyományos műsorokat sugárzó stúdióknak. Ezzel szemben mára kiderült, hogy a fiatalok ugyan – főleg a híreket – első sorban az okostelefonjaikon nézik, de filmeket ők is, a szülőkről és nagyszülőkről nem is beszélve, a családi tévékészülék(ek) előtt ülve szemlélik. Különösen érdekes a napokban minden hírforráson ismertetett nemzetközi vizsgálat, amely az iskolákban használatos számítógépes órákat hasonlította össze az adott osztályok teljesítményével. Az eredmény mindenkit meglepett.

Kiderült, hogy ahol napi több órában számítógépeznek a gyerekek az osztályaikban, azoknak rosszabb a teljesítménye, mint azoké, akik csak módjával, mondhatni közepes intenzitással használnak az órákon számítógépeket. (Akik semmit se használnak, azoknak gyengébbek voltak az eredményeik.) Nem ajánlatos tehát a technikától csodákat várni. Legfeljebb jobb szolgáltatásokat. Az sem kevés.

Halálmegvető játékosság akarattal és koncentrációval

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.10.05. 07:47
Szédítő bátorság a Fővárosi Nagycirkusz új műsorában FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
A nyolc emberből álló gúla a magas dróton, fent a kupolában, biztosítókötél nélkül, őrület, maga a megtestesült életveszély, a vakmerő bátorság és az egymásba vetett bizalom gyönyörű sűrítménye. A Fővárosi Nagycirkusz Balance című műsora középpontba helyezi az egyensúlyozás tematikáját a szó szoros és átvitt értelmében is.

Nem is csinálja senki más a világon, csak a kolumbiai The Gerlings a nyolc emberből álló gúlát magas dróton, és ez a testekből épített gúla még mozog is, a tartóemberek végig cipelik a kötélen, megfeszített figyelemmel, izzadó arccal. Tényleg elég egy rossz mozdulat, és az egész együttes ott találhatja magát a mélyben. Balance az új műsor címe a Fővárosi Nagycirkuszban, az egyensúlyozás tematikája köré épül, és ez a szám igazán kifejezi ezt, ehhez aztán egyensúlyban kell lennie az artistáknak magukkal, a környezetükkel.

Azt tudatosítják bennünk, ha próbáljuk összekapni magunkat, és ennyire pokoli módon igyekszünk koncentrálni, mi is kihozhatjuk magunkból a maximumot. Nem véletlen, hogy a cirkusz festő és írógéniuszokat, filozófusokat ihletett komoly alkotásokra, temérdek mindent beleláttak, nem csupán azt, hogy valaki hármas szaltót ugrik, vagy éppen zsonglőrködik. Figyelték azt is, hogyan csinálja, és ezzel mit fejez ki, hiszen ettől művészet ez a műfaj.

A Flying Ball Ukrajnából is remek, a kicsattanó életöröm, a fantáziadús játékosság apostola, a tagjai úgy ugrabugrálnak egy jókora felfújt gumiágyon, mint rosszcsont kölykök otthon a matracon, és közben a legkülönbözőbb konfigurációkban kosárra dobálnak. De akár úgy is, hogy hárman ugranak föl egymás után a levegőbe, ott passzolják a labdát és a harmadik vágja a kosárba. Csavarják, tekerik is az ugrásokat, szaltóból, bukfencből, rafinált cselekből egyaránt születhet gól. Itt azért már lehet hibázni, improvizálni, ez nem megy életre-halálra, arról szól, hogy merjünk felszabadultak lenni, tudjunk féktelenül örülni az életnek, képesek legyünk egymással jól érezni magunkat.

Aztán láthatjuk azt is, milyen, amikor valaki, finoman fogalmazva, nincs a helyzet magaslatán. Eva Chris Németországból nem különösebben játszik a cicáival, pedig a jó állatszám közös, élvezetes tevékenység az ember és az állat között. De Chris inkább csak meglehetősen szerény teljesítményre, például kis ugrásra, némi magasból való lehuppanásra ösztönzi őket, nem tekinti valamennyiüket partnerének, de önelégült mosollyal grasszál a manézsban, mint aki azt képzeli hú de jelentős művész is ő.

Ezzel akarva, nem akarva, megrajzolja az önáltatók, a szerény tehetségűek természetrajzát. Jó látni viszont tehetséges magyar artista növendékeket, a Duo Claire tagjai a magasban lengedezve, egymáshoz simulva, összegabalyodva mutatnak be harmonikusan szép számot, ami akár két lány barátságáról is szólhat. Öröm, hogy van klasszikus magyar, energiától duzzadó ugródeszka szám, vérpezsdítő zenével és mutatósan lendületes ugrásokkal, akár öt ember magasságba is. „Ide nekem az oroszlánt is” típusú lelkesedéssel dolgoznak a fiatalok. Az oroszlánok már nem ennyire lelkesek az olasz Denny Montico idomításában.

Mondhatni, hogy nagyon nem is csinálnak semmit, néhány alakzatba rendeződnek. Még tán a leghelyesebb az, amikor végül az utolsó azt játssza, hogy nem akar kimenni a manézsból, elheveredik, lustán hempergőzve ásít, majd csak kiballag. A Pascal névre hallgató bohóc viszont sajnos többször is bejön. Téblábol, tötyög, nincs végig gondolt, dramatikus száma, a közönség néhány tagjának porondra való hívásával próbál valamit improvizálni, de ez is nyögvenyelős. Az egyik általa beinvitált srácon többet nevetünk, mint rajta. Azért ez kínos. Ő a pályatévesztettek sanyarú sorsáról rajzol önkéntelenül is portrét.

Ráadásul a műsorban sok az időigényes szerelést megkívánó mutatvány, tehát újra és újra vissza kell jönnie, ettől megint és megint leül a már felforrósodott hangulat. Az pedig végképp nem megoldás, hogy a gyakorlott műsorközlő, Maka Gyuszi két attrakció között felolvasni kényszerül a vezetőség cirkuszról vallott nézeteit. Ez maga az üresjárat. Egyáltalán, le kellene szokni a felolvasásról, jól elmondott érdekességekkel, a számokkal kapcsolatos kis anekdotákkal kellene szolgálnia a cirkuszhoz értő, szimpatikus személyiségű konferansziénak.

A White Fantasy két fiatalembere Ukrajnából csekély arcfestéssel és ábrándos tekintettel jelzi milyenek a holdvilágképű, álmodozóan lírai bohócok, és közben a zsonglőrködést ügyesen vegyítik akrobatikával. Az amerikai Flying Farfans éppen születőben lévő számát már az előző műsorban is láthattuk, most megfigyelhetjük a fejlődést. Már nincs elvétett ugrásból való hálóba potyogás, görcsösen izzadságos igyekezet, egyre parádésabban, könnyedén szelik a léget az artisták, mint a madár. Különlegességnek számít, hogy ezt nem a szokásos egy irányba és vissza teszik, hanem egymás útját is izgalmasan keresztezve.

Ők a boldogok, akiknek láthatóan sikerült az élet. A román X-Treme Brothers három fiatalja pedig bámulatosan nehéz, hihetetlenül kidolgozott izomzatot igénylő kézegyensúlyozást mutat be. Amikor egyikük szék karfájára ülve, hátra leereszkedik a földig, és onnan nyomja ki a társát, úgy, hogy először nem is sikerül, de másodszorra minden erejét és akaratát összeszedve, a közönség üdvrivalgása közben igen, az elregéli nekünk, hogy a lehetetlennel határost is meg lehet csinálni. Az úgynevezett halálkerék pedig valóban lúdbőröztető bátorságot igényel. Most újfent a kolumbiaiak brillíroznak, négyen csinálják a dupla halálkereket, amely dermesztően szédítő mutatvány.

Úrrá lehet lenni a félelmeinken, és emberfeletti nekirugaszkodással győzni lehet, hirdeti ez a bámulatos szám. Hibái ellenére a Balance című program is győztes, nézővonzó műsornak látszik, a néhány kimondottan rossz szám ront ugyan az összhatáson, de a túlsúlyba kerülő jók, sőt egészen kiválók érdemeit nem csökkentik.

Nézze meg az produkcióról készült fotógalériát is!  

Halálmegvető játékosság akarattal és koncentrációval

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2015.10.05. 07:47
Szédítő bátorság a Fővárosi Nagycirkusz új műsorában FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
A nyolc emberből álló gúla a magas dróton, fent a kupolában, biztosítókötél nélkül, őrület, maga a megtestesült életveszély, a vakmerő bátorság és az egymásba vetett bizalom gyönyörű sűrítménye. A Fővárosi Nagycirkusz Balance című műsora középpontba helyezi az egyensúlyozás tematikáját a szó szoros és átvitt értelmében is.

Nem is csinálja senki más a világon, csak a kolumbiai The Gerlings a nyolc emberből álló gúlát magas dróton, és ez a testekből épített gúla még mozog is, a tartóemberek végig cipelik a kötélen, megfeszített figyelemmel, izzadó arccal. Tényleg elég egy rossz mozdulat, és az egész együttes ott találhatja magát a mélyben. Balance az új műsor címe a Fővárosi Nagycirkuszban, az egyensúlyozás tematikája köré épül, és ez a szám igazán kifejezi ezt, ehhez aztán egyensúlyban kell lennie az artistáknak magukkal, a környezetükkel.

Azt tudatosítják bennünk, ha próbáljuk összekapni magunkat, és ennyire pokoli módon igyekszünk koncentrálni, mi is kihozhatjuk magunkból a maximumot. Nem véletlen, hogy a cirkusz festő és írógéniuszokat, filozófusokat ihletett komoly alkotásokra, temérdek mindent beleláttak, nem csupán azt, hogy valaki hármas szaltót ugrik, vagy éppen zsonglőrködik. Figyelték azt is, hogyan csinálja, és ezzel mit fejez ki, hiszen ettől művészet ez a műfaj.

A Flying Ball Ukrajnából is remek, a kicsattanó életöröm, a fantáziadús játékosság apostola, a tagjai úgy ugrabugrálnak egy jókora felfújt gumiágyon, mint rosszcsont kölykök otthon a matracon, és közben a legkülönbözőbb konfigurációkban kosárra dobálnak. De akár úgy is, hogy hárman ugranak föl egymás után a levegőbe, ott passzolják a labdát és a harmadik vágja a kosárba. Csavarják, tekerik is az ugrásokat, szaltóból, bukfencből, rafinált cselekből egyaránt születhet gól. Itt azért már lehet hibázni, improvizálni, ez nem megy életre-halálra, arról szól, hogy merjünk felszabadultak lenni, tudjunk féktelenül örülni az életnek, képesek legyünk egymással jól érezni magunkat.

Aztán láthatjuk azt is, milyen, amikor valaki, finoman fogalmazva, nincs a helyzet magaslatán. Eva Chris Németországból nem különösebben játszik a cicáival, pedig a jó állatszám közös, élvezetes tevékenység az ember és az állat között. De Chris inkább csak meglehetősen szerény teljesítményre, például kis ugrásra, némi magasból való lehuppanásra ösztönzi őket, nem tekinti valamennyiüket partnerének, de önelégült mosollyal grasszál a manézsban, mint aki azt képzeli hú de jelentős művész is ő.

Ezzel akarva, nem akarva, megrajzolja az önáltatók, a szerény tehetségűek természetrajzát. Jó látni viszont tehetséges magyar artista növendékeket, a Duo Claire tagjai a magasban lengedezve, egymáshoz simulva, összegabalyodva mutatnak be harmonikusan szép számot, ami akár két lány barátságáról is szólhat. Öröm, hogy van klasszikus magyar, energiától duzzadó ugródeszka szám, vérpezsdítő zenével és mutatósan lendületes ugrásokkal, akár öt ember magasságba is. „Ide nekem az oroszlánt is” típusú lelkesedéssel dolgoznak a fiatalok. Az oroszlánok már nem ennyire lelkesek az olasz Denny Montico idomításában.

Mondhatni, hogy nagyon nem is csinálnak semmit, néhány alakzatba rendeződnek. Még tán a leghelyesebb az, amikor végül az utolsó azt játssza, hogy nem akar kimenni a manézsból, elheveredik, lustán hempergőzve ásít, majd csak kiballag. A Pascal névre hallgató bohóc viszont sajnos többször is bejön. Téblábol, tötyög, nincs végig gondolt, dramatikus száma, a közönség néhány tagjának porondra való hívásával próbál valamit improvizálni, de ez is nyögvenyelős. Az egyik általa beinvitált srácon többet nevetünk, mint rajta. Azért ez kínos. Ő a pályatévesztettek sanyarú sorsáról rajzol önkéntelenül is portrét.

Ráadásul a műsorban sok az időigényes szerelést megkívánó mutatvány, tehát újra és újra vissza kell jönnie, ettől megint és megint leül a már felforrósodott hangulat. Az pedig végképp nem megoldás, hogy a gyakorlott műsorközlő, Maka Gyuszi két attrakció között felolvasni kényszerül a vezetőség cirkuszról vallott nézeteit. Ez maga az üresjárat. Egyáltalán, le kellene szokni a felolvasásról, jól elmondott érdekességekkel, a számokkal kapcsolatos kis anekdotákkal kellene szolgálnia a cirkuszhoz értő, szimpatikus személyiségű konferansziénak.

A White Fantasy két fiatalembere Ukrajnából csekély arcfestéssel és ábrándos tekintettel jelzi milyenek a holdvilágképű, álmodozóan lírai bohócok, és közben a zsonglőrködést ügyesen vegyítik akrobatikával. Az amerikai Flying Farfans éppen születőben lévő számát már az előző műsorban is láthattuk, most megfigyelhetjük a fejlődést. Már nincs elvétett ugrásból való hálóba potyogás, görcsösen izzadságos igyekezet, egyre parádésabban, könnyedén szelik a léget az artisták, mint a madár. Különlegességnek számít, hogy ezt nem a szokásos egy irányba és vissza teszik, hanem egymás útját is izgalmasan keresztezve.

Ők a boldogok, akiknek láthatóan sikerült az élet. A román X-Treme Brothers három fiatalja pedig bámulatosan nehéz, hihetetlenül kidolgozott izomzatot igénylő kézegyensúlyozást mutat be. Amikor egyikük szék karfájára ülve, hátra leereszkedik a földig, és onnan nyomja ki a társát, úgy, hogy először nem is sikerül, de másodszorra minden erejét és akaratát összeszedve, a közönség üdvrivalgása közben igen, az elregéli nekünk, hogy a lehetetlennel határost is meg lehet csinálni. Az úgynevezett halálkerék pedig valóban lúdbőröztető bátorságot igényel. Most újfent a kolumbiaiak brillíroznak, négyen csinálják a dupla halálkereket, amely dermesztően szédítő mutatvány.

Úrrá lehet lenni a félelmeinken, és emberfeletti nekirugaszkodással győzni lehet, hirdeti ez a bámulatos szám. Hibái ellenére a Balance című program is győztes, nézővonzó műsornak látszik, a néhány kimondottan rossz szám ront ugyan az összhatáson, de a túlsúlyba kerülő jók, sőt egészen kiválók érdemeit nem csökkentik.

Nézze meg az produkcióról készült fotógalériát is!