Gondolom, a jelen fiatalabb évjáratú korosztályai talán már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor Magyarország nyugati határát (az ausztriai határt) szögesdrótkerítés védelmezte, akkor nem a túloldalról ide tartó, hanem az országból távozni (menekülni) akaró emberek ellenében. Ez a „műszaki határzárnak” nevezett szörnyűség évtizedeken keresztül zárta le az úgynevezett „zöldhatárt”. Nemcsak szögesdrót, megfigyelőállások és éjszaka bekapcsolható fényszórók tartoztak hozzá, hanem géppuska-állások és a fű alá telepített taposóaknák is. Bizony nem egyszer fordult elő, hogy a „disszidálni” kívánó (ahogy akkoriban mondották: a „bokorugrással” kísérletező) közember elveszítette valamelyik végtagját vagy éppen az életét. Egy időben, amidőn Tito jugoszláv pártvezér és köztársasági elnök az „amerikai imperialisták láncos kutyájának” szerepkörét töltötte be, a déli határon is kiépítettek hasonló drótakadályokat.
Mindezt csak azért mondom el, mert az én (szomorú módon) már igencsak korosodó nemzedékem számára a „műszaki határzár” fogalma ma is ijesztően hangzik, megbékülni ma is igen nehéz vele. Az elmúlt hetekben meglehetősen félelmetes jeleneteket lehetett látni a televíziók képernyőin. Még egy honleányi indulatait fékezni nem kívánó szőkeség is feltűnt a tudósításokban, amint elgáncsolta az egyik – kisgyerekével menekülő – férfit és megrúgott egy gyereket. Gondolom, nem csak én szégyenkeztem eme ocsmány jelenet miatt, ami természetesen nem azt mutatja, hogy valaki védelmezi, inkább azt, hogy megbecsteleníti azt az emberi közösséget, amelyet magyar nemzetnek nevezünk.
Gyermeki éveim igen szórakoztató olvasmányai voltak a derék Koszterszitz József (alias „Koszter atya”) kalocsai kanonok ifjúsági regényei. A legnépszerűbb egy félig-meddig a fantázia-világban játszódó regénytrilógia volt: három regény Lurkó, Iluska és Fulgur címmel jelent meg. Lurkó - különben régi erdélyi főúri család leszármazottja - árván maradva, a család vadászának védőszárnyai alatt, a Hargita vadonában nőtt fel, amolyan Maugli módjára. Majd a második kötetben Budapestre kerülve kiváló mérnökhallgató lett, és az éppen esedékes olimpiai játékokon, hála a vadonban szerzett atlétikai készségeinek, rendre nyerte az aranyérmeket. Végül kiváló mérnökként feltalált egy jó pár műszaki csodadolgot, így például azt, hogy miként lehet a világűrből érkező energiát hasznosítani, ezt azután egy vezetékbe irányítva barátaival - egy cserkészcsapat tagjaival - körülkerítette vele a Kárpát-medencét, és így helyreállította a történelmi Magyarországot. Ezek a regények valamikor a második világháború vége felé kerültek az ifjú olvasók kezébe, arra vezetve őket, hogy a műszaki zsenialitás és a tervszerű munka semmivé teheti a trianoni igazságtalanságokat.
Megvallom, magam is lelkesedve, ámbár némi kétellyel fogadtam Koszter atya történelmi látomásait, és kissé sajnálkoztam azon, hogy a korábbi Lurkó, a későbbi Fulgur (ha az olvasó nem tanult volna latinul, ez „villámot” jelent) hazafias szándékait nem méltányolta sem a fizika tudománya, sem a történelem. A labdarúgó világbajnokságon aratott győzelem, mint a trianoni igazságtalanságok legalább részleges jóvátétele (mindenki jól emlékszik az 1954-es világbajnokság alkalmával átélt csalódásunkra) ugyanígy elmaradt.
A mai Magyarországot most már két határán is bekerítő drótkerítés persze nem hasonlítható ahhoz a műszaki csodához, amit annak idején Koszter atya írói fantáziája kitalált. A drótakadály felhúzásában mindazonáltal érzek valami regényszerűt: ugyanis a drótakadály, ahogy az elmúlt napok is mutatják, nem jelent végleges akadályt a nem kívánatos bevándorlás előtt, ezt talán szorosabb határrendészeti eljárással is érvényesíteni lehetne. A drótkerítés ilyen módon talán nemcsak a nem kívánatos bevándorlóknak szól, hanem az ország „bennszülötteinek” is. Ne tessék ugrálni, elégedetlenkedni, a „kormány a helyén van”, megvéd benneteket.
Bevallom, magam is nyugtalan vagyok a mostanra már elszabadult bevándorlási (vagy átvándorlási) áradatot figyelve, mégis azt gondolom, hogy az úgynevezett „migráns-problémát” nem a drótkerítés felhúzása oldhatja meg. (Hacsak nem talál ki valaki olyan igazán „vasfüggönyös” technikát, mint amilyen Koszter atya képzeletében megszületett, vagy legalább olyant, amilyent Rákosi Mátyás, valamint az AVH mindenható vezetője, Péter Gábor elvtársak annak idején bevezettek.) A most már tömeges migráció kihívására, ahogy magam látom, nem Magyarország déli határán kellene válaszolni, hanem valahol messzebb, sokkal messzebb. Talán az iszlamista terrort kellene felszámolni annak érdekében, hogy a menekülők százezrei (milliói) ne kényszerüljenek elhagyni szülőföldjüket.
Aki átélte 1956-ot, talán könnyen eljuthat erre a felismerésre.
