Októberben újra Closer az Átrium színpadán

Októberben ismét műsorra tűzi az Átrium Film-Színház a Closer című előadást. A girbegurba párkapcsolati viszonyokat boncolgató Patrick Marber darab, két férfi és két nő - Dobó Kata, Anger Zsolt, Bata Éva, Kovács Ádám – szenvedélyes szerelmi négyszögét meséli el. Az Átrium és a – 011 – Alkotócsoport közös produkcióját Radnai Márk állította színpadra.

A négyszereplős kamaradarabról Bata Évával (Alice) beszélgettünk.

- Nem titok, hogy a májusi bemutatón Osváth Judit debütált Alice szerepében, a júniusi előadásokon pedig már téged láthattak a nézők. Remélem, nem érted félre, ha azt mondom, hogy mivel egyáltalán nem színházszagú, hanem életsűrű ez a darab, kicsit olyan érzése van a nézőnek, mintha az utcáról, a saját farmernadrágodban lépnél be a színpadra. Te hogy vagy ezzel, összebarátkoztatok már Alice és te?

- Érdekes megközelítés, mert igazából, abból a szempontból mindegy, hogy az utcáról jön be az a karakter – és nyilván idézőjelben értjük mindketten -, vagy mondjuk egy 18. századi nőt kell létrehozni, mivel az alapérzelmek, és a fő csapásvonalak szerintem nagyjából ugyanazok most is, csak formailag másmilyenek. A Closer próbáin, nagyon sokat hoztam, és adtam magamból, hogy megszülethessen Alice. Vannak színészek, akik kívülről indítanak, és úgy hívják életre az alakot, mások pedig – köztük én is - belülről, magukból kezdik el megfogalmazni a karaktert. A rendezőnek pedig az a feladata, hogy helyes mederbe terelgesse ezeket az ilyen-olyan kiindulópontokat. Azt gondolom, hogy sok mindenben egyezik velem Alice figurája, de rendesen küzdünk egymással, mert igazából még csak nemrég ismerkedtünk össze.

- Amikor meg kell fogni egy nagyon életszagú pillanatot a darabban, akkor előhívsz-e valós életképeket, mint mondjuk a szomszédok hajnali üvöltözése, és amennyiben igen, mennyire lehet ezekből/ezekre építkezni?

- Abszolút lehet ezekből építkezni, de az, hogy én mire gondolok, miközben létrehozok egy színpadi helyzetet, az senkire, még a rendezőmre sem tartozik. Hogyha megcsinálom azt, amit a próbákon közösen kigondoltunk, akkor az a magánügyem, hogy miből teremtem meg. Nyilván az rendkívül jó érzés, amikor ezen felül tud emelkedni az ember, és nem azon pörög, hogy előhívja magából egy régi emlék nyomán az érzést, hanem már úgy kezd el működni egy jeleneten belül, hogy az a pillanat maga a valóság. Hidd el, tudom, hogy miről beszélek, mert már volt ilyenben részem.

- Talán az is ilyen valós-igaz érzés lehetett, amikor a Billy világa című – siketekről szóló - előadásban (Nina Raine darabját - 2011. december 22-én mutatták be a Pesti Színházban) jelbeszédet használtatok. Ez Alice „néma” megnyilvánulásairól jutott eszembe, mert számomra ez a lány akkor a legkifejezőbb, amikor elfogynak a szavai, és a csendjei sokkal többet mondanak, mintha kiabálna. Ilyen értelemben, vannak-e átjárások benned a szerepek között, illetve a színészi eszköztáradban?

- Egyet gondolunk, mert én is úgy látom, hogyha sikerül jól megformálni ezt a lányt, akkor neki az a végpont, hogy csöndben van. Ami nekem viszont nehézséget jelent, mert én meg nem ilyen vagyok. A hallgatás nyilván egy olyan eszköz, amit nagyon jól kell tudni használni a színházban éppúgy, mint az életben. (nevet) Ebben az előadásban ez talán azért tud ekkora súllyal bírni, mert nem kötöm a másik orrára, hogy mi van bennem, vagyis a titok adja ezt a sűrű állapotot. Amúgy meg mindenki szabadon végiggondolhatja, hogy mi zajlik ebben a nőben, vagy azt, hogy mi történik vele az ajtón kívül, miután becsukja maga mögött. Szerintem, ha nem mutatunk meg bizonyos dolgokat, sokkal izgalmasabb tud lenni, mintha minden ki van rakva egy az egyben. Erről meg nekem jutott eszembe az, amit Ságodi Gabi beszédtanárnő tanított nekem az egyetemen. Azt mondta, hogy az a jó, ha úgy kiabál az ember, hogy az legyen a néző érzése, hogy bár a figura nagyon ordít, de még van benne muníció, vagyis tudna még hangosabban kiabálni - nyilván ez is kicsit idézőjeles. Szóval Alice esetében is így működhet, hogy még van benne „patron”, de azt nem kell feltétlenül eldurrogtatni.

- Az előadás markáns férfi főszereplője, Anger Zsolt úgy fogalmazott egy korábbi beszélgetésünkben, hogy szerinte ez a darab szeretetéhes egók csetlése-botlása két felvonásban. Te mit mondasz erre?

- Nos, én is valami ilyesmit. Ezek a férfiak és nők találkoznak egymással, s hihetetlenül működni kezd közöttük a kémia. Ezáltal a saját boldogságukat keresik a másikban, vagy másként fogalmazva, a saját tökéletlenségükre akarnak valahogy feloldozást kapni a másikból. Ugye az ember sokszor belefut abba, hogy olyanná válik, amilyennek a szerelme látni akarja, majd miután rájön, hogy az végül is nem ő, akkor visszakozik, de az is lehet, hogy mégsem. Tehát egy ilyen ágas-bogas, oda-vissza kémiai vegyületek találkozása a Closer. Egyfelől bonyolult, s közben meg egyáltalán nem az. Merthogy a helyzet ilyen egyszerű: vagyok én, vagy te, a kérdés pedig az, hogy leszünk-e együtt? S akkor jön az újabb fejtörő, hogy vajon működik-e. Igen-nem. Ennyi. Nyilván ezt nem lehet ilyen egyszerűre lefaragni, de közben meg mégis. Egyébként nem nagyon szeretek ezeken a dolgokon komolykodni, ahogyan az életben sem. Természetesen megélem ezeket száz százalékon, de aztán egy kis idő múlva, ha egy picit felülről látom a dolgokat, akkor borzasztóan mulatságosak tudnak lenni ezek a helyzetek. Nyilván amikor benne van az ember, akkor ott belül belepusztul, de amúgy szerintem, maga az élet egy nagyon mókás dolog. (nevet)

- Ahogy minden élethelyzet, úgy nyilván minden figura is hozzáad valamit a színészember személyiségéhez. Mit tesz hozzád ez a szerep/darab?

- Az biztos, hogy elképesztően jó eljátszani ezt a női alakot, bármennyire is hentes meló lelkileg. A próbákat is nagyon élveztem, amikor szanaszét kellett szaggatnunk magunkat ahhoz, hogy megszülessenek ezek a szituációk. Arra viszont még nem volt időm, hogy ez rendesen megviseljen. Ezt úgy értem, hogy még nem játszottam annyiszor ezt a figurát, hogy úgy szedjek magamra dolgokat ebből a karakterből, ahogy mondjuk, egy olyan szerepnél megtörténik ez, amit két hónapon keresztül próbál az ember, és utána játssza heti kétszer. Tehát azt érzem, hogy egyelőre még csak én adtam Alice-nek, hogy meg tudjon születni, viszont ő még tartozik nekem. De ez nyilván azért van, mert villámtempóban és nagyon célratörően kellett keresgélni a próbaidőszak alatt. Bizonyos helyzeteket ez a figura sokkal jobban old meg a darabban, mint ahogy én tenném egy élethelyzetben. Lehet, hogy ez így hülyén hangzik, de ahhoz viszont túlságosan egoista vagyok, hogy tanuljak tőle, és kipróbáljam a dolgokat a valós viszonyaimban. Azt pedig majd meglátjuk, hogy alakul a kettőnk kapcsolata, mert az nem kérdés, hogy jó volt rátalálni Alice-re.

- Az anyaszínházadban (Bata Éva 2009 óta a Vígszínház művésze) is kellően sok teendőd akad, de közben te újabb és újabb színészi feladatokat keresel és találsz magadnak, mint volt a korábbi Radnai Márk produkció a Droszt, vagy most a Closer. Honnan van ennyi energiád?

- Figyelj, az elmúlt időszakban azért nem voltam annyira leterhelve, mint korábban. Az pedig, hogy a 011 – csapattal dolgozzak, nekem már a Kutyaszorítóbban (a – 011- Alkotócsoport 2011-ben bemutatott színházi előadása – a szerk.) óta nagy álmom-vágyam volt. Osztálytársaim, ezeréves barátaim – Kovács Ádám, Klem Viktor, Rusznák Andris - vannak a 011-ben, és különben is hihetetlenül szeretem azt a fajta szellemiséget, amit ők kialakítottak, illetve, ahogyan Márk (Radnai Márk, a -011- Alkotócsoport vezetője – a szerk.) dolgozik. A csapatban való létezés pedig nekem alapvetően nagyon szimpatikus, mert valami olyasmit csinálhatunk, ami úgy jó, ahogy van. Egyet gondolunk a világról, vagy pont, hogy nem egyet, és az benne az izgi. Tehát bolond lennék nemet mondani ilyen marha jó feladatokra! Az meg, hogy fáradt vagyok, kit érdekel. Amúgy is, ebben a csapatban valóban működik az adok-kapok. Amikor például a Drosztot próbáltuk, akkor is éreztem az energia körforgását, és ez engem nagyon megnyugtat. Itt a Closerben pedig különösen nagy élmény Anger Zsolttal és Dobó Katával együtt dolgozni, Kovács Ádámról nem is beszélve, aki nekem olyan, mintha a testvérem lenne. Mi együtt végeztünk a Színművészetin, és nagyon, nagyon jóban vagyunk, nyugodtan kimondhatjuk, hogy mindent tudunk egymásról. Ugyanakkor már régóta nem találkoztunk színpadon, így az csodás érzés, hogy ismét együtt játszhatunk. Tudod, eddig az volt, hogy beszélgettünk, néztük egymás előadásait, és elmondtuk a véleményünket a másikról, most meg az van, hogy megmutathatjuk, mihez kezdünk egymással egy színpadon. Úgyhogy rengeteget adnak ezek a feladatok, és ebből van a plusz energia. Igen.