„Visszalopakodó” fasizmus
A fasizmusok, akárcsak a bolsevizmusok különféle változatai a demokrácia elleni szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali lázadások. A kezdeti sikerek után elkerülhetetlenül bekövetkező, olykor katasztrófákkal járó vereségeikből mintegy „tanulva”, megváltoztatott, rejtekező formában térnek vissza. Ma a korszellemet a fasizmus új változatainak visszalopakodása jellemzi. A visszatérés formáját a legegyszerűbben Marie le Pen fogalmazta meg saját pártjával, a francia Nemzeti Fronttal kapcsolatban: ez az „ördögtelenítés”. A magyar Jobbik esetében „cukiságnak” nevezik. Az Orbán-rendszer valójában ilyen, az euro-atlanti demokráciákba belesimuló, látszólag annak mintázatait felvevő fasiszta mutáció. Érvényesülnek benne az összes alapvető, minden fasizmusra és nemzetiszocializmusra jellemző tulajdonságok: a vezérelv, a hűség elve, az erő elve, a teljesen megszállt állami intézmények, a fékek és ellensúlyok rendszerének kiüresítése, a korszerűsített, „nem a mieink” formájában megvalósuló kirekesztés a folyton változtatott célcsoportokkal, melyeknek kárára elégítik ki a klienseket, és a féktelen nacionalista demagógia. A rendszer a demokrácia álarca mögé rejti az alapvető vonásait.
A demokraták egy része azért nem akar ezzel a visszatéréssel szembenézni, mert attól fél, hogy akkor öngyilkosnak kellene lennie. Hiszen azt tanulta, hogy a fasizmus nem térhet vissza. A maga klasszikus nemzetiszocialista, nyilas vagy latin fasiszta formájában bizonyára nem. A másik része meg azért utasítja el, mert megtéveszti a demokratikus mimikri. Nincsen nyílt diktatúra, a zsidónak nyilvánított magyarokat nem lövik a Dunába. Holott éppen ez a rejtekező visszatérés lényege: nem követik el a korábbi „hibákat”. Afféle "láthatatlanított" politikai valóságot teremtenek meg. Ezért sokkal nehezebb az új, rejtekező formák elleni védekezés, mert magukat a demokratákat hivatottak megtéveszteni ezek a formák. Fokozza a megtévesztést, hogy hordozói maguk is elhiszik, hogy demokraták. Legfeljebb „illiberálisak”. Azaz a hívek mélyen egyetértenek azzal, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerét csak a velük egyetértők tartsák fenn. Az ismert dakota-magyar közmondás szellemében – „holló a hollónak nem vájja ki a szemét“ – ez maga a politikai röhej.
Csak a demokráciában létezhetnek
Az internet Orbán barát kommentárjainak egy részéből, a gyűlölködő, hol zsidóellenes, hol afféle nemzetközi összeesküvést emlegető, a baloldaliakat és a liberálisokat átkozó kirohanások leleplezik, hogy a legbensőbb híveik eme magját ez a rejtekezés egyáltalán nem téveszti meg. Pontosan érzik, mit képvisel számukra ez a rendszer.
A probléma éppen az, hogy a baloldaliság és jobboldaliság, a liberalizmus és konzervativizmus alapvetően demokratikus irányzatok. Csak demokráciában léteznek, és abban szükségszerűen léteznek, mivel a demokráciák visszacsatolásai. Egymást felváltó kormányzataikkal kölcsönösen helyesbítik, pozitív vagy negatív formában módosítják a demokrácia működését; de soha sem a demokrácia megszüntetésének irányában. Azaz nem azonosak se a szélsőbaloldalisággal, se a szélsőjobboldalisággal, se az anarcholiberalizmussal, se az ultrakonzervativizmussal. Mindegyik polgári.
Lendvai Ildikó a „Lopakodó kormányváltás” című cikkében (Népszava, 2015. október 3.) azt írja: „Aztán elénk pattant Orbán 2.0, a polgári konzervativizmus mellényes-öltönyös apostola, már-már Antall József szellemi gyermeke. Most itt van Orbán 3.0, egészen más rokonsággal. Már kevésbé Antallt, inkább Horthyt követné, sőt: egyre inkább Vona Gábor joviális politikai nagybácsijának látszik,…”
Nem tudom pontosan megállapítani, hogy a szerző maga is polgári konzervatívnak tartja-e a rendszert, vagy csak Orbán felfogását vélelmezi. Remélem, a második eset áll fenn. Az Orbán-rendszer már a 2.0 változatában se volt polgári konzervatív. Magyarországon 1945 előtt is, és még 1945 és 1948 között is volt polgári konzervativizmus, és az maradéktalanul demokrata volt. A kisgazda Auer Pál, Moór Gyula, Nagy Ferenc, B. Szabó István, Varga Béla; az 1947-es választásokon induló Magyar Függetlenségi Párt, a Polgári Demokrata Párt, a Magyar Radikális Párt, a Demokrata Néppárt olyan képviselői, mint Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső, Nagy Vince, Vámbéry Rusztem, Barankovics István; Vázsonyi Vilmos és Rassay Károly liberális követői; meg az ugyancsak maroknyi legitimista, de ettől még mélyen demokraták csoportja, akiket Gratz Gusztáv neve fémjelzett; kiegészülve polgári ellenállás olyan képviselőivel, mint Apponyi György, Andorka Rudolf és sok más független jobboldali politikussal. Közöttük akkori szemmel ugyan vannak, akik egyben liberálisnak is tűntek, de ez lényegtelen. A demokrata jobboldali hagyomány szenvedte meg a leginkább a pártállami, bolsevista uralmat, és szinte kiveszett. Ma, az Orbán által feltámasztott antidemokratikus szélsőjobboldaliság minden más, demokrata jobboldaliságot újra agyoncsapott. Akárcsak Hitler idején Németországban.
Várni kell a visszaszámlálásra
Alapvetően megtévesztő az Orbán-rendszert akár polgárinak (tehát demokratának), akár jobboldalinak (tehát szintén demokratának) tekinteni. A szélsőjobboldaliság (vele a fasizmus) nem azonos a jobboldalisággal. Ahogy a szélsőbaloldaliság (vele a bolsevizmus) se azonos a baloldalisággal. Az Orbán-rendszer a maga gyűlölködő baloldal- és liberalizmusellenességével éppen azt akarja tartósítani, hogy a baloldaliak és a liberálisok magát a jobboldaliságot és a konzervativizmust azonosítsák a szélsőjobboldalisággal, és vele együtt a mutáns mai rendszerrel. Amíg ez nem világos, és a baloldaliak egy része demokráciaellenesnek tartja a jobboldaliakat és a konzervatívokat, a jobboldaliak egy része pedig demokráciaelleneseknek tartja a baloldaliakat és liberálisokat, nem kezdődik el semmiféle formában az Orbáni uralom visszaszámlálása.
Marad a rendszer nemzetre kényszerített, láthatatlanított valósága, mellyel a demokraták, mivel a lényegét nem hajlandók felismerni, együttesen is tehetetlenek, hát még külön-külön.