A stratégiai fordulat

A hírek szerint Angela Merkel a héten, még az Európai Parlament plenáris ülése előtt, „zárt ajtók mögött” találkozott a Néppárt képviselőivel, és értetlenségének adott hangot a kelet-európai országok viselkedését illetően: „Furcsa, hogy épp azok akarják kivonni magukat a globalizáció hatásai alól, akik olyan sokat köszönhetnek a hidegháború végének”. A kancellár kijelentette, hogy Németország éppen azért engedte be a Magyarországon feltorlódott menekülteket, hogy „megvédje Európa becsületét”. És határozottan állást foglalt amellett, hogy Európának „keményen fel kell lépnie az emberi méltóság védelmében”; ezzel összefüggésben pedig egyértelművé tette: az egyes országok önálló, nemzetállami hatáskörében ez a válság nem kezelhető.

Meglehet, véletlen egybeesés, hogy Merkel szavai épp akkor kaptak publicitást, amikor Szijjártó Péter bejelentette, hogy a visegrádi négyek megállapodtak a déli magyar határszakasz közös őrzésében, s mintegy magyarázatképpen egyszersmind azt is felpanaszolta, hogy miután az unió kizárólag a „Földközi-tengerre összpontosít”, a nyugat-balkáni helyzetre továbbra sincs uniós megoldás. Vagyis látnivaló: a magyar diplomácia a kelet-európai országok külön utas akcióján dolgozik. A cseh, a lengyel és a szlovák katonák közös felvonultatása volna hivatva demonstrálni, hogy a tehetetlen Nyugat-Európa helyett a keleti nemzetállamoknak kell felsorakozniuk, ha hatékonyan akarják védeni a schengeni határokat.

Ennek a fene nagy elszántságnak azonban a rendészeti erők létszámának növelésén kívül nincs semmi gyakorlati értelme, hiszen attól, hogy immár négy ország csapatai fogják felügyelni a szerb és a horvát határszakaszt, az oltalmat keresők ugyanúgy továbbmennek majd Szlovénián keresztül Ausztria felé, mintha a magyar honvédség egyedül vigyázná a kerítést. A menekülthullám kezelésének terhét a visegrádiak buzgalma tehát a legcsekélyebb mértékben sem veszi le a nyugati államokról, viszont szembefordul Brüsszellel, de legfőképpen Berlinnel, magának Angela Merkelnek minden ismert törekvésével.

Ráadásul ezt folyvást hamis érveléssel próbálják alátámasztani; például az sem igaz, hogy az unió csak a tengeri határokat védené. Mindenesetre a magyar kormánykommunikáció eddig még ezt sem ismerte el – folyvást arról hallottunk, mennyire eszköztelenül áll Európa a közel-keleti menekülthullámmal szemben. Most, hogy a török kormánnyal minden jel szerint sikerül megállapodni az unió anyagi támogatásával felállítandó újabb táborokról, meg arról, hogy Ankara haditengerészete a görögökkel együtt visszafordítja az embercsempészek hajóit, Szijjártó gyorsan elővette a „megoldatlan” balkáni helyzetet. Holott Albániába és Koszovóba – minthogy nem tekintendők háborús övezetnek – a németek minden további nélkül visszatoloncolják a bevándorolni szándékozókat.

Egyszóval minden arra mutat, hogy a magyar kormánynak esze ágában sincs részt venni az unió úgynevezett magországainak együttműködésében, ami lényegében azt jelenti, hogy elszánta magát a Nyugattal való konfrontációra. Orbán Viktor már szinte naponta tesz olyan kijelentéseket, amelyek szöges ellentétben állnak Berlin álláspontjával, és egyértelműen pozicionálta magát a német belpolitikában is, amikor müncheni látogatásán kvázi lecsatlakozott Seehofer bajor miniszterelnökhöz, a CSU folyvást Merkelt támadó vezetőjéhez. A HVG e heti számában Kis János filozófus okkal nyugtázza, hogy „a magyar miniszterelnök 180 fokos fordulatot hajtott végre az unió meghatározó tényezőivel szembeni taktikájában”, mert 2010 óta mindmáig vigyázott arra, hogy „az önálló hatalom nélküli Brüsszelt vegye célba, sohasem az igazi erőt képviselő Berlint”. Kis úgy látja, hogy ezt a mostani irányváltást Orbánnak az a meggyőződése vezérli, miszerint a menekültválság majd „végzetes sebet üt” Európa mai vezetőin, sőt, a világháború utáni egész politikai garnitúrán, vagyis végére érünk annak a liberalizmus eszméi által uralt korszaknak, amelyben liberálisok és konzervatívok közös alapot találtak az univerzális emberi jogok védelmére. Következésképp a miniszterelnök „vérszagot szimatol”; úgy érzi, eljött az ő ideje.

Ám ha ez így van, akkor azt is be kell látnunk, hogy amit Kis János csupán taktikai fordulatnak lát, az jóval több: Orbán minden jel szerint egyenesen stratégiaváltásra szánta el magát. Mert nemcsak leválasztja Magyarország külpolitikáját a mindeddig határozottan vállalt német irányvonaltól, hanem, amiként Kis pontosan rögzíti, valóban „az európai szélsőjobboldal programjával és retorikájával kilép az uniós politika színpadára” is. A filozófus azt mondja, hogy amit Orbán képvisel, az „halálos veszélyt jelent Európára nézve”, ám ugyanakkor „belé van kódolva a biztos kudarc”, mégpedig azért, mert ha ez a politika felülkerekedik a mai mainstream-en, akkor a széteső, eszméit és értékeit vesztett uniót előbb-utóbb maga alá temeti a zűrzavar.

Ez a levezetés minden bizonnyal helytálló. Na és? Orbánt a legkevésbé sem aggasztja mindaz, amit Kis János jövendöl; és miért is tekintené kudarcnak, ha a kontinens uralkodó politikai kultúrája káoszba merülne? Hiszen éppen azt tekinti elérendő céljának, hogy a liberális demokráciák hosszú korszaka véget érjen; ezért vállalja a szélsőjobb programját. És nyilvánvalóan az a víziója, hogy az általa oly sokszor elparentált, „hanyatló Nyugat” romjain építi fel a maga illiberális Magyarországát.

Beszédeiből jó ideje kihallani, hogy elsőrendűen érdekelt a mai Európa összeomlásában.