- 1970-ben virtuóz cimbalmos nagybátyja hatására kezdett komolyabban foglalkozni a hangszerrel, majd 1980-ban szerzett diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Nem értem pontosan, hogy milyen eseménynek is ünnepli most a négy évtizedes jubileumát.
- A táncházi-népzenészi működésemnek, amit egész pályám szempontjából meghatározónak érzek. Miskolcon, ahol felnőttem, 1975-ben volt az első táncház, akkor ismertem meg a kárpát-medencei népzenét, bekerülve az Avas és a Szinvavölgyi táncegyüttes muzsikusainak körébe. Népzenészként Vavrinecz András prímás, zenekarvezető – ma a Hagyományok Háza munkatársa – volt az első mesterem: szalagos magnón, kazettán mutatta meg a gyűjtéseit. A napokban rendezett zeneakadémiai koncert a népzenét helyezte a középpontba, ezért nem hívtam például saját zenekaromat, a Gipsy Cimbalom Bandet, illetve olyan produkciókat, amelyek kívül esnek a népzenén.
- És kiket hívott?
- Vavrinecz mellett fellépett Herczku Ágnes énekesnő, Berecz András énekes-mesemondó, s barátom, Lukács Miklós cimbalmos. Két fiatal muzsikussal, a brácsás Papp Endrével és a nagybőgős Bognár Andrással magyarországi és erdélyi népzenét játszottunk. Saját zenekaraim közül a Cimbalogh Triót – vagyis Lakatos Róbert hegedűs-brácsást és Novák Csaba nagybőgőst – hívtam, akikkel időnként elkalandoztunk a balkáni vagy a jazz zene irányába is.
- Voltak időszakok, amikor a hagyományos népzene háttérbe szorult a pályáján.
- Igen, mert nagyon sok felkérést kaptam más műfajokból – Brahms Magyar táncaitól a kortárs zenén át a jazzig és különböző világzenei produkciókig -, amelyekkel beutaztam a világot. Idősebb fejjel jöttem rá, hogy nagyon jó visszatérni az aktív népzenéléshez, és benne akartam maradni a népzenészek közösségében. Ezért is szeretek például a Dobroda zenekarban játszani, ott egyszerű cimbalmos vagyok, nem én határozom meg a repertoárt.
- Említette tizennyolc évvel fiatalabb kollégáját, Lukács Miklóst, akivel a közelmúltban kapták meg a Magyar Örökség Díjat. Duójuk egyfajta mester-tanítvány viszonyra épül?
- Nem, mert a generációs különbség egyáltalán nem látszik a gondolkodásunkban, muzsikálásunkban. Dolgoztunk már együtt korábban, és éreztük, hogy egy hullámhosszon vagyunk, de elfoglaltságaink sokáig nem engedték, hogy közös produkciót hozzunk létre. Aztán 2009-ben elkészítettük a Négykezes cimbalomra című duólemezt. Annak ellenére, hogy két külön stúdióhelyiségben vettük fel a szólamunkat, és nem is láttuk egymást, pillanatok alatt rátaláltunk a közös hangra, s improvizálni is tudtunk együtt. Amikor elérkezett az utómunka, mi is meglepődtünk, hogy egyáltalán nem kellett javítani a felvételen. Miklóssal játszani igazán különleges lehetőség. Idén jelent meg a második duólemezünk, Összehangolva címmel.
- Nyolc éve tanít a Zeneakadémia népzene tanszékén. Mi mindenre kell felkészülnie egy fiatal cimbalmosnak?
- Ebben a képzésben a fő csapásirány az autentikus népzene, de egy mai fiatalnak, ha tényleg a pályán akar maradni több műfajban helyt kell állni. Az nem elég, hogy valaki kiváló táncházi muzsikus: a Háry János-szvitet vagy a Kállai kettőst éppúgy el kell tudni játszani, mint a modernebb feldolgozásokat, s rögtönözni is tudni kell. Önkritikus látásmódra nevelem a tanítványaimat. Magammal szemben is ilyen vagyok.
- A cimbalmot sokan a kávéházi cigányzenével azonosítják, ami viszont már korántsem olyan divatos, mint néhány évtizede.
- Ez sajnos így van – különösen, ha végigtekintünk a hangszer sok évszázados történetén. A barokk korban a cimbalom az arisztokraták körében és a templomi zenélésben is népszerű volt. Az 1800-as években a magyar verbunkos zenében és a cigányzenében nagy fejlődésnek indult a játékmódja, főleg azután, hogy 1874-ben Schunda Vencel József létrehozta a pedálos cimbalmot, ami meghódította a világot. Liszt Ferenc is pártolta a hangszert, amit „magyar zongorának” is neveztek. Aztán a 20. században jött Rácz Aladár, aki a klasszikus zenében nagyon magas rangra emelte a cimbalmot, de a halála után ennek sajnos nem lett folytatása. A városi cigányzenei hagyomány hihetetlenül gazdag, de mára odáig jutottunk, hogy a fiatalabb nemzedék nem ismeri, nem érdeklődik iránta, ezért remek muzsikusoknak, régi cigányzenész-dinasztiák tagjainak alig van munkája. Félek, hogy ez az értékes tradíció – hacsak nem lesz valamilyen divathullám – hamarosan eltűnik.
- Más műfajokban több a lehetőség?
- Én azért nem lettem cigányzenész, mert fiatalon megérintett a népzene. Biztos vagyok benne, hogy a magyar folklórkincs előadásában helye van a cimbalomnak. Lukács Miklósra pedig azért lehetünk különösen büszkék, mert Charles Llloyd zenekarának tagjaként a legmagasabb jazz-körökbe vitte el a hangszert. Ha a közeljövőben létrejön az elektronikus alapú cimbalom (amire látok esélyt), az új távlatokat nyithat, mert akkor basszusgitárral, dobbal együtt is meg tud szólalni, bekerülhet az értékesebb popzenébe.
- Mire készül a zeneakadémiai koncert után?
- Október 22-én, a Müpában Lukács Miklóssal duóban játszunk a budapesti Womex nyitó gálaműsorában. Ez újabb lehetőség a magyar cimbalom számára, hiszen a Womex a népzenei-világzenei szakma legjelentősebb eseménye. November 13-án, a Nemzeti Színházban mutatkozik be új zenekarunk, az Esszencia, amelyben Csík Jánossal, Dresch Mihállyal, valamint Kacsó Hanga énekesnővel, Bognár Andrással, Kunos Tamással, Lakatos Róberttel játszunk együtt. A Gipsy Cimbalom Band mostanában nem volt annyira aktív, de jövőre tervezünk egy új lemezt. A cigányzenének a világban elfoglalt helyét szeretnék bemutatni – Indiától Andalúziáig.
