Imádta Ázsiát és a futballt, különösen a Vasast és a Chelsea-t, a „két munkáscsapatot”. Imádta a hivatását. A közgáz után dolgozott a rádiónál, aztán a Népszabadságnál volt hanoi, moszkvai tudósító és külpolitikai rovatvezető, főszerkesztő-helyettes. Egyike a lap hajdani „ősbölényeinek”, ahogyan az akkori főszerkesztő visszaemlékezett a rendszerváltó idők legsúlyosabb, meghatározó egyéniségeire. Kiváló lapcsináló, párját ritkító ésszel, tudással, tájékozottsággal és higgadtsággal. És, azzal, ami a mai világban még élesebben megmutatkozik: olyan kíméletlen tisztességgel, megalkuvást nem tűrő baloldali egyenességgel és elkötelezettséggel, ami csaknem kihalt a nyilvánosságból.
Mindenekelőtt pedig őszintén szeretni való, szeretetre méltó és szeretett ember volt.
Súlyos betegsége évtizedek óta őrölte fel a fizikumát ennek az egykor szálfa-termetnek, amit a mérhetetlen fájdalmakkal együtt megmagyarázhatatlan derűvel, öniróniával és élni akarással viselt el. Szombaton feladta. Elaludt. Mi pedig itt maradtunk megint magányosabban, és most nem tudjuk eldönteni, sírjunk, vagy verjük mi is ököllel a zongorát, mint egykori barátja tette még évekkel ezelőtt, hogy ez a fertelem, hogyan eshetett meg velünk. Emelnénk a telefont, kérdeznénk, mit tegyünk, de már nincs kit kérdeznünk.
