Bunkók voltunk, bunkók vagyunk

Azon vitatkozunk, hogy szexista beszólás volt-e az egykori magyar főkémtől, amikor Angela Merkel lemondása mellett tört pálcát, mondván, hogy egy nő nem alkalmas „háborúba vezetni csapatait”, márpedig most Európa háborúban áll a menekültválság miatt. Azon túl, hogy baromság a hasonlat, és bunkóság ez a kijelentés, de ennél több szót nem is érdemelne az ügy. Nem az számít, hogy mit, hanem, hogy ki mondja.

Európa különben is ezt gondolja a magyar politikusok beszólásairól. Nem akarom felidézni szeretett miniszterelnökünk válogatott tapintatlanságait, amelyekkel nyugati politikus „barátait” szokta illetni, különösen a hölgyeket, akik netán nem értenek egyet autoriter lépéseivel. Különösen kedves célpontja volt éveken át Viviane Reding uniós biztos. És ha a főnöknek szabad, miért ne volna szabad a többieknek? Aranyszájú twitteres komája nem éppen finoman fogalmazva tudakolta egykor ki az a Thomas Melia nevű amerikai államtitkár; Dzsudzsák-frizurájú és stílusú külügyminisztere pedig fűnek-fának osztogatja a futsal pályák stílusában kioktató megjegyzéseit a környező „baráti államok” vezetőinek.

Szóval oszthatja az észt a magyar kormányrádióban a magát biztonságpolitikai szakértőnek valló ex-kém, de ettől még nem gondolom, hogy a német kancellár meghallva az üzenetét, magába szállna és könnyes szemekkel, férje vállára borulva azt fontolgatná, lemondjon-e másnap, vagy sem. Mint ahogyan a 1960-as évek végén – a vietnami háború idején – az amerikai elnök sem kaszát-kapát eldobva vonult ki a háborúból, mert az akkori Csepeli Vasmű Vasöntödéjének pinceöltözőjéből a gyár KISZ-titkára ezt üzente neki.

Belátom, tévedtem, amikor 2004-ben azt gondoltam, végre európaiak leszünk.