Az állami termőföldek tervezett privatizációja kapcsán a közvélemény érdeklődése a mezőgazdaság várható jövője iránt természetszerűen megnövekedett. S ez eszünkbe juttathatja Enyedi Györgynek a „Gyorsuló idő” sorozatban 1980-ban megjelent, „Falvaink sorsa” című, számos vonatkozásban máig aktuális könyvét, amelyről néhány évvel ezelőtt a neves szerző köréhez tartozó Csatári Bálint írt figyelemre méltó tanulmányt.
Visszatekintve a rendszerváltás előtti helyzetre a Szelényi Ivánnal és Enyedivel történt találkozó kapcsán ezeket az elgondolkodtató sorokat írja: „A magyar rendszerváltás egyik kovásza a vidék és annak törekvő társadalma volt. A háztájizó, ingázó, házat építő és gyarapodó, vállalkozó parasztok (polgárok) csoportja, akik 1985-ben a tanácsi választásokon, a kettős jelölés révén új falusi vezetőket választottak maguk közül. Akik – sok-sok helyen az országban – képesek voltak a falvak maradék közösségének a megszervezésére, a lassú vidéki infrastrukturális felzárkózás beindítására, amely tevékenységek – legalább is vidéken – szükségképpen megágyaztak a rendszerváltoztatásnak.” Akkor „nehezen volt elképzelhető, hogy a rendszerváltoztatás legnagyobb vesztese kétségtelenül a magyar vidék lesz”.
Napjaink helyzetét jellemzi Csatárinak az a szakmai szempontból kellően megalapozott, ámde ugyancsak visszhangtalan tanulmánya, amelyben a következő sommás megállapítás olvasható: „A vidéki Magyarországot az elvándorlás, a tartós munkanélküliség, az elöregedés és a szegénység jellemzi, ami cselekvőképtelenné teszi a vidéki társadalmat”.
Ma már nemcsak a falvak néptelenednek el, hanem a romló folyamatok következményei elérik a kisvárosokat is. A korábban az észak-keleti és a dél-dunántúli régiókat jellemző elhagyott házak, gyomos, gazos, megműveletlen kertek most már más régiókban is elszaporodtak, mert a fiatalok – s ez kiváltképp jellemző a vidéki kisvárosok felnövekvő nemzedékére –, külföldön keresik a boldogulást. A termőföld megtartó ereje, éppen elidegenítése miatt, megszűnt. Itt-ott még van a tájegységek sajátossága szerint hagyományőrzés, de hagyományteremtés jó ideje nincsen. A falusi kultúra a múltból vegetál, de a jövőre nézve már nincs értékteremtő ereje.
A helyzet kilátástalanságát növeli, hogy központi hatalomtól függő önkormányzatok kezében koncentrálódnak az életben maradás amúgy is szűkös feltételei. Segélyt, közmunkát csak a politikailag megbízhatóak, a helyi vezetéssel baráti viszonyban lévő családok kapnak. De ennél többre - a kistelepülési önkormányzatok behatárolt lehetőségei miatt – még ők sem számíthatnak. Az országos kormányzat egyre kevesebb lehetőséget juttat a tőle távol eső és ezért kevésbé megbízható önkormányzatoknak. Az önkormányzatiság jellegénél fogva ellenpólusa a hatalmi koncentrációt szorgalmazó központi politikának.
A magyar parasztságnak a legnehezebb időkben is megmutatkozó életképessége rohamosan hanyatlik. A közel- és a távoli múltban alkalmanként ismétlődő kifosztásokat, a kivetett sarcot, a padlások lesöprését, ha nehezen is, de túl lehetett élni. Ezeket és az ehhez hasonló vegzatúrákat a természeti csapásokhoz hasonlította a néplélek. Egy kevés az embert próbáló helyzetek után is mindig megmaradt, valamit mindig sikerült megmenteni, ami a sorscsapások ellenére az újrakezdés lehetőségét hordozta.
A magyar falu életereje ebből a viszontagságos történelmi tapasztalatokon nyugvó meggyőződésből táplálkozott. Minden nehézség, megpróbáltatás ellenére volt értelme az újrakezdésnek.
A napjainkban állandósuló politikai-gazdasági nyomás azonban elviselhetetlen terheket ró a mezőgazdaságban tevékenykedő kisvállalkozókra, családi gazdaságokra. Az állami földek eladásával pedig még inkább megnő a veszély, hogy a magyar parasztság egésze a politikai hatalom által teremtett nagybirtokoknak az idénymunkása lesz, végeredményben cselédsorba kerül.
Az elszegényedés következményét, a falvak elnéptelenedését le lehet tagadni, mert a közforgalmi utaktól távol eső pusztulást jótékonyan elrejti a vegetáció, de ha közelebbről szemügyre vesszük az elhagyott vagy már csak munkaképtelen öregek lakta portákat, akkor semmivel sem találunk jobb állapotokat, mint a nagyvárosok hajléktalanszállóiban.
A városokban el lehet tüntetni kitiltásokkal, rendszabályokkal a szegénység nyomait, de ezeken az elöregedő településeken a nyomor általános. A ruházat és az életmód a nagyvárosi hajléktalanokétól semmiben sem különbözik. Helyzetük még annál is szomorúbb: élve vannak eltemetve. Keményen végigdolgozott életeket vesz birtokba a vidéki lakosságot ez idáig elkerülő depresszió. Senki sem gondol rájuk. Legkevésbé a politika. A földeladás során ők nem fognak licitálni. Az uniós pénzek megszerzéséhez szükséges pályázatok megírásához nem értenek.
Csak a földhöz értenek. Ahhoz, ami már régóta nem az övék. Amihez már semmi közük sincs. És a jelek szerint már soha nem is lesz. Hiszen az állami földek bérbeadásának kialakult rendszere semmi kétségét nem hagy az eladás módszereit illetően. Vagyis a helyzet állandósul és a folyamat visszafordíthatatlan. Ezzel a kormányzat megadja a kegyelemdöfést a magyar falunak.
