Nem hiszem, hogy a világ megváltható

A megosztottság jellemezte az 1956-os forradalom részvevőit és jellemzi a mai Magyarországot is - mondja Juhász Pál. A szociológus-közgazdász fiatalon átélte az 1956-os eseményeket és úgy látja, a mai fiatalok alig értik az akkor történteket és ebben kevesen segítenek. Az ünnepi beszédek, a hősies pózok elfedik a lényeget. Juhász szerint napjainkban a lényeges kérdések helyett ostobaságokról, rögeszmékről folyik a politikai közbeszéd.

- Holnap emlékezünk meg az 1956-os forradalom 59. évfordulójáról. Ha kamaszként is, de tudatosan élte át az ’56-ot. Emlékei és a dokumentumok ismeretében mi volt a mai szóval a fősodor?

- Sokkal színesebb volt, mint ahogy ma leegyszerűsítve mondják, gondolják. Mi a Margit, akkor Mártírok, ma ismét Margit körút közelében laktunk. Én 13 éves fejjel elsősorban a budai utcákon mászkáltam. Számomra nagyon érdekes és tanulságos volt, hogy szinte minden sarkon más ideológia jegyében folyt a diskurzus. Pontosan láttam, hogy nagyon sokféle, ellentétes indulat szabadult fel, olykor el. Összességében azonban a forradalom baloldali irányultságú volt. A jóval később, a ’70-es években kibontakozó, Moszkvától függetlenedő eurokommunisták kifejezésével, a többség az emberarcú szocializmust akarta és nem kívánta vissza sem a gyárosokat, a nagytőkét, sem a földbirtokosokat, vagyis a kapitalizmust. Legkevésbé pedig a Horthy-rendszert kívánták vissza az emberek. A Jugoszláviában akkor még csak elméletben létező önigazgató társadalmi modellt képzelték el, amelyben a gyárakat munkástanácsok irányítják, és ugyanez érvényesül vidéken is a termelőszövetkezetekben, vagyis a tsz-ekben.

- Fábri Zoltán felejthetetlen Húsz óra című filmjéből ismert Elnök Jóskának hány alteregója volt a valóságban?

- A film csak egy szeletét mutatta meg a vidék ’56-os eseményeinek. A 3400 faluban, községben nagyon eltérő helyzetek alakultak ki. Ahol főleg szegényparasztokból alakítottak szövetkezeteket, ott egyben maradtak a tsz-ek. A közhiedelemmel ellentétben viszonylag kevés helyen hordták szét anarchikus módon a szövetkezeti vagyont. Az sem igaz, hogy általános lett volna a lincshangulat a tanács-, vagy a tsz-elnökökkel szemben. Volt ahol bujkáltak, nyilván megvolt rá az okuk és volt ahol ezek az emberek irányították a közösséget a forradalom alatt is. Olyan is előfordult, hogy az elnök rendezetten osztotta szét a tsz földjeit az egykori gazdáknak.

- A családját érintette a megtorlás?

- Szüleim több barátja is börtönbe került. Amikor kijöttek, akkor megértettem, mennyire elszigetelődtek. Később is sokszor panaszolták, hogy amikor kijöttek a börtönből, milyen hideg, rideg közegbe kerültek. Ebben nagy szerepe volt a Kádár János megosztó politikájának, amelyet már 1957-től gyakorolt.

- Tehát ezt sem Orbán Viktor találta fel?

- Nem. Apám is annak a határán volt, hogy börtönbe kerülhet, de végül egyetemi tanár lett. És sokan mások is hasonló válaszút előtt álltak. Egyébként, hogy mennyivel bonyolultabb volt az az időszak, mint a sablonok alapján tűnhet, a szakminisztériumok, egyetemek igyekeztek a számukra fontos embereiket kimenteni a belügy markából, azok meg minden áron példát akartak statuálni. Volt tehát a háttérben egy ilyen belső küzdelem is a hatalom berkein belül. Ugyanez a tudatos megosztó politika működött a munkások és a parasztok között is. Ismerek olyan forradalmi bizottsági tagokat, akiket bebörtönöztek és olyanokat, akik tsz elnökök lettek. Egyébként a börtönviseltek egy része is később különféle tisztségeket kapott.

- Ön a ’80-es évektől tűnt fel a demokratikus ellenzék, illetve az ’56-osok között. Hogyan bontogatták a diktatúra falait?

- Az ’56-osok a ’80-as évek elején befogadtak maguk közé, mint tiszteletbeli ötvenhatost, bár én gyerek voltam a forradalom idején. Én azonban már a ’70-es években tartottam, finoman szólva nem egészen legális továbbképzéseket gazdaság-szociológiai kérdésekről fiatal közgazdászoknak. A ’80-as évek végén titokban a Rajk László kollégiumban is tartottam ilyen előadásokat, de ezek csak közvetve kapcsolhatók ’56-hoz, sőt, bizonyos értelemben a forradalom illúzióit romboltam. Az én tézisem ugyanis az volt, hogy az adott igazgatási-vállalati rendszerben, jogi struktúrában a reformok is kivitelezhetetlenek. Én, mint gyakorlati konzervatív közgazdász elmondtam, hogy mi nem jó és milyen alapvető változásokra lenne szükség. Magyarán akkor is tudható volt, hogy az úgynevezett létező szocializmus megreformálhatatlan, bár ezt így nem mondtam ki.

- Az egykori ötvenhatosok, illetve a reformközgazdászok között is voltak viták az „emberarcú szocializmusról”?

- Az 56-os Donáth Ferencet és a reformközgazdász Jánossy Ferencet én mutattam be egymásnak, hogy párbeszéd jöhessen létre közöttük. Utána rendszeresek lettek a találkozók. Szívszorító volt látni, hogy Jánossy nem merte, vagy nem akarta kimondani, hogy amiről Donáth beszél, a szocializmus megreformálását, az önigazgatást ő lehetetlennek tartja. Jánossy velem ellentétben baloldali volt, de tudta, hogy az ’56-os illúzió megvalósíthatatlan utópia. A két Feri beszélgetésekor Jánossy mindig csak körül írta, hogy „Feri, amit te gondolsz az mese.” A legtöbb ’56-os a társaságban azért megértette, hogy már nagyon más világot éltünk, mint a forradalom előtt, alatt, vagy közvetlenül utána.

- Mivé vált mára ’56. emléke?

- A rendszerváltáskor még a Kossuth-címer alatt folytak a megemlékezések, ami ’56 egyik jelképévé vált. Azután átadta a helyét a koronás címernek. Amikor a baloldal értelmezi a forradalmat, az adekvát, hiszen a fő programirány baloldali volt, mint említettem. Bár hangsúlyozom, nem vagyok baloldali, konzervatívnak tartom magam. Kétségtelen, voltak jobb oldali színek is ’56-ban, de ezeket a ’90 utáni jobbos handabandázókat nem éreztem a forradalom örököseinek. Kétféle radikalizmus táplálkozik ’56-ból. Az egyik a nemzeti radikalizmus – ennek voltak tünetei a forradalom idején is -, a másik a direkt demokrácia radikalizmusa. Ezek időnként össze is kapcsolódnak, hiszen mindig akad éppen elég zavaros fejű ember. Ezzel a két fajta radikalizmussal mindig bajom volt. A radikális nacionalista nem fogja föl, hogy már a beszédmódjával sérti a szlovákokat, románokat, szerbeket és a többieket. Egy rendes konzervatív számára ez elfogadhatatlan és ezek pogány szövegek. A közvetlen demokrácia radikálisai pedig azért zavarnak, mert olyasmit kérnek számon a politikától, aminek az nem tud megfelelni. A politika mindig közvetett és áttételes. Aki azt hiszi, hogy közvetlenül tudja vezetni a társadalmat egy bizonyos irányba, az hülyeséget képzel. Nekem ma is életem legmeghatározóbb élménye maradt ’56, de a mai tízen- húszon évesek, éppen a sok handabanda miatt nem tudnak mit kezdeni vele. Részben mert az ünnepi beszédek lehetetlenné teszik, hogy megértsék. A hősies pózok elfedik a lényeget. Ráadásul az agresszíven előadott értelmezéseket hallva védekezésképen becsukják a fülüket.

- Ez érvényes a jelen magyar valóságra is?

- A jelen az én szememben kétszeresen is nevetséges. Ez a "primitív népnek primitív államot" orbáni program elvezetett oda, hogy a miénk lett Európa legpogányabb állama. Mondom én, az Európa keresztény értékeihez ragaszkodó konzervatív. Hiszen én nem vagyok vallásos - csak őrzője családom prédikátor hagyományainak.

- A kormányfő és beosztottai folyamatosan az európai keresztény értékek védelméről beszélnek.

- A kereszténység értékeit feláldozom a kereszténység védelmében stratégia kívülről nézve nevetséges, onnan egy bohócot látnak itt, de belülről nézve én egy felháborító, negyedművelt, rögeszmés embert látok. Igazából azonban ennél mélyebb dolgok idegesítenek és úgy vélem elrontottuk és én magam is elrontottam a politizálást.

- Mikor és hogyan hibázott?

- Azért hagytam abba a politizálást 1997-98-ban, mert úgy éreztem, a parlamenti munka fölösleges, fárasztó és nincs is értelme. Gőgből hagytam ott a politikát, mondván, ez nem való nekem. Nagyjából öt éve beláttam, nem a gőg, inkább a bűntudat lett volna a helyes érzés, mert félreértettem, mi a politika dolga. Belementem szakmai vitákba törvényekről. Ahelyett, hogy fütyültem volna rájuk és a közönségnek beszéltem volna, hogy értsék meg a helyzetet.

- Ez miért lett volna fontos?

- Azért, mert a közbeszédből kikopott az a szólam, amely értelmezné azt a helyzetet, amellyel az ország szembenéz. Helyette ostobaságokról, rögeszmékről folyik a közbeszéd. Nem hiszek abban, hogy a világ megváltható, de abban igen, hogy kiegyensúlyozottabban kormányozható. A jelenlegi kormányzatban erre még a törekvést sem látom. Ebben az is szerepet játszhat, hogy az intézményi, szakminisztériumi szintű tanulási folyamat az első Orbán kormány időszakában elakadt, hogy hogyan kell kormányozni, gazdasági kamarát csinálni, mi mindenre kell egy politikai pártnak gondolnia. Sajnos 1998-ban az örökös átszervezésekkel akasztották meg ezt a tanulási folyamatot. Azután oldaltól függetlenül az új garnitúrák már nem értették meg annak a fontosságát, hogy például egy minisztérium hogyan és mitől működik jól, hogyan használhatja jól a hivatalnokait. Nem értették meg, hogy egy jól működő gazdasági kamara nélkül a gazdaság sem működhet jól. A munkaügyi szolgálat örökös átszervezése miatt az sem válhatott egy tanuló rendszerré. Azt is éreztem, hogy az agráriumról való beszéd végleg beragadt a handabandába. Egyetlen kormány, vagy oldal sem igyekezett onnan kiemelni. Az agrárium ettől még megél, de szelekciós alapon működik.