Blokád és letargia

Huszonöt esztendeje, 1990. október 25-én kezdődött meg a négy napig tartó taxisblokád, a rendszerváltozás utáni Magyarország talán egyetlen valóban spontán, alulról szerveződő, tömeges tiltakozó megmozdulása. Aki Budapesten élte meg azokat a napokat, az tudja, hogy bár a blokádot néhány ezer taxis szervezte és hajtotta végre, az utcai akadályokat csoportokban vitatkozó emberek, a taxisoknak meleg teát hozó nénik, kíváncsi turisták és újságírók vették körül. A megmozdulást hivatalosan a kormány által előzetesen lehazudott, aztán hirtelen bevezetett benzináremelés váltotta ki. De széles körű társadalmi támogatása a rendszerváltozásban való általános csalódást is kifejezte. A magyar társadalom jelentős része ekkorra már ösztönösen is megérezte azt, amit a hivatásos politikusok és politológusok csak sok évvel később mertek felismerni: a rendszerváltozás nem hozta meg sem az ígért jólétet, sem a valódi, a mindennapokat is átható szabadságot és demokráciát. A taxisblokád éppen azért lehetett sikeres, mert az emiatt érzett csalódás még aktív hajtóerőként működött, nem fulladt fásult érdektelensége, önpusztító lemondásba.

Bár a jobboldalon élnek legendák valamifajta „SZDSZ-es összeesküvésről”, a taxisblokád és annak társadalmi támogatása spontán módon nőtte ki magát egy négynapos, az egész országot megrázó mozgalommá. A pártok és a politikusok, akár helyeselték, akár ellenezték a blokádot, csak reagálni tudtak az utcán történtekre, és még a blokáddal rokonszenvezők is érezték, hogy ez nem a parlamenti ellenzék ünnepe. Nyilván ezért is homályosult el az emlékezete a hivatalos történetírásban. A blokád túlságosan alulról szerveződő, spontán és anarchikus volt ahhoz, hogy bármelyik politikai erő komolyan építeni merjen a hagyományára. Jellemző módon nevesített hősei sem voltak, a szervezők a blokád végén visszaültek a kormányhoz, de nem az ország, csak a taxijuk volánjához.

A blokád negyedik napján aztán, a televízió által is közvetített tárgyalásokon, a szakszervezeti vezetők sikeresen közvetítettek a megegyezésért, s ezzel a szociális párbeszéd alapjait is lerakták. A társadalmi érdekegyeztetés, a modern demokrácia egyik fontos eleme ekkor beépülni látszott az új magyar demokrácia rendszerébe. Azóta a szociális párbeszédet a különböző Orbán-kormányok szívós kártékonysággal lényegében felszámolták, de sajnos a maguk idejében a szociálliberális kormányok sem sokat tettek a megerősítéséért. Ezek a tárgyalások tették országos közszereplővé a nemrég elhunyt Nagy Sándort is, aki egy szerencsésebb világban a szociális demokrácia egyik meghatározó politikusa lehetett volna.

A taxisblokádnak különös fényt adott, hogy éppen akkor tört ki, amikor az ország először ünnepelhette szabadon az 1956-os forradalom októberi évfordulóját. A jobboldali kormányzat nagy csalódására azonban az utca népe nem a hivatalos szónokokat hallgatta csendes áhítattal, hanem az utcán ismételte meg kicsiben a harmincnégy esztendővel azelőtt történteket. Hiszen a blokádban volt valami egy „kis Ötvenhat” szelleméből, a résztvevők többsége életében először próbálta ki, milyen az, amikor az utcán, spontán módon összegyűlő emberek alakítják a történelmet. Különösen felforrósodott a hangulat, amikor reális veszélye volt annak, hogy a kormány fegyveres erőt vett be a tüntetők ellen. Ezt aztán a nemrég elhunyt Göncz Árpád akadályozta meg, amit a magyar jobboldal sohasem bocsátott meg neki. De meg kell említeni a tömegek józanságát is, az itt-ott megjelenő, szélsőséges alakok nem tudták a résztvevőket a polgári engedetlenségen túlmutató akciókba belerángatni.

Akkor még kevesen gondolhatták, hogy a taxisblokád nem a nyitánya lesz a demokratikus választásokkal párhuzamos társadalmi tiltakozó akcióknak, hanem egyszeri kivétel a rendszerváltozás utáni történelemben. Pedig a valódi demokráciákban a parlamenti választások mellett a tüntetéseknek, általános sztrájkoknak, tiltakozó akcióknak is megvan a maguk szerepe. A jóléti államot Nyugat-Európában nem a munkaadók, a bankárok és pénzügyminiszterek áldott jó szíve hozta létre, hanem a szakszervezetek harcolták ki, sokszor kemény és elkeseredett küzdelmekkel. A szociális párbeszéd azért válhatott a rendszer fontos intézményévé, mert hiányában az egész gazdaságot megbénító sztrájkokra, esetenként erőszakos megmozdulásokra is számítani lehetne. És az így kialakult rendszert időről időre karban is kell tartani, amire a parlamenti demokrácia önmagában nem elég biztosíték: harcos szakszervezetek, utcai és üzemi akciók, illetve polgári szerveződések is kellenek hozzá.

Brüsszelben élvén már régóta nem lepődöm meg azon, ha időnként tiltakozásképpen egész napra lezárják a fél város útjait, leáll a vasúti közlekedés, nem jár a metró és a busz. Kellemetlennek kellemetlen persze, de ha ez az ára annak, hogy a szociális rendszer megmaradjon, és a kormány engedményekre kényszerüljön, akkor bőven megéri a szerény áldozatot a lakosság részéről. Sokkal egészségesebb ez, mint amikor egy atomizálódott, depresszióba süllyedt, elszegényedő nép mindent eltűr, amit kapzsi és gonosz urai megcselekednek vele.