Mint gyermek anyja kebelén

Minden jó, ha jó a vége! Akár a mesében. Mikor is a legkisebb fiú – borítékolhatóan - elnyeri a szépséges királylány kezét, s bónuszként hozzá az útjába eső monarchia felét is. A gaz intrikusnak meg annyi! Sújtsa csak őt a dolgozó nép megvetése! Néhanapján persze az élet, jobban mondva szürkébe burkolózó hétköznapjaink hősei is produkálnak valamiféle népmesébe illőt.

Mint történetesen a fekete nővérként elhíresült Sándor Mária, akinek ugyan kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy trónra lépjen, akinek a kezét legfeljebb csak a hálás betegek szorongatják majdan, mégis – akárha a legkisebb fiú! – valami ilyesfajta elégtételt érezhetett, mikor a rárontó ármány öntelt felkentje, meghallván a kintről begyűrűző morajt, üstöllést takarodót fújt.

Még javában magyarázkodott szegény feje az egyik televízió élő műsorában, amikor már egy másik túlbuzgó mameluk igyekezett ország-világ előtt kétségbeesetten a népek tudtára adni, hogy ő nem is akarta szegény, messzi országból ide menekült kislányt egy kósza aszfaltrajzért megbüntetni. Sem pénzre, sem áristomra, még egy körmösre sem, a kréta a bűnös meg az a hülye aszfalt. Meg neki senki sem mondta, hogy miként is kell viszonyulnia ezekhez az "idegenekhez" . Neki senki nem mondott semmit. Lehetne hozsannázni, győzött a népfelség, hiszen halhattuk: a kutya sem szól le fentről a hivatalnokoknak, mit és hogyan kell tenniük. Győzött a mi jól megvédett demokráciánk!

A történtek távolról sem véletlenszerűek. Viszont annál ijesztőbbek. A létező legszörnyűbb és legundorítóbb lenyomatai a rendszernek. Ami önjáróvá vált. Röpke öt esztendő alatt! Már tényleg nem kell odafentről leszólni. Ugyan minek? Hisz’ odalent mindenki tudja a dolgát, mint az "átkosban". Azok a lapok, TV-k, rádiók, amelyek bárminemű állami hirdetésre ácsingóznak, pontosan tudják hol húzódik az a bizonyos piros csík. Aztán óvatosságból még pár centit le is faragnak belőle. Anno jóformán semmi dolguk nem volt a cenzoroknak. Ma pedig már szükség sincs erre a rossz emlékű hivatalra.

A megfelelési kényszer, mint a Laookon csoportot szorongató kígyó, gúzsba fon mindenkit. Vannak, akiket megnyomorít, vannak akik otthonra találnak a pikkelyes csúszómászó ölelésében. Ők azok, akik ebben a sajátos összefonódásban – mint gyermek, anyja kebelén - kiteljesednek és túlteljesítenek. Egészen a bornírtságig. Képességeikből ennyire futja, egy jottányival sem többre. Két körömmel kapaszkodnak a sikamlós hüllőbe. Pedig nem kell félniük. Az is kapaszkodik beléjük. Szükségük van egymásra.