Orbán: csak csendben és gyorsan

Magyarország számára kedvezőtlen, s a hágai nemzetközi bíróság korábbi ítéletét is semmibe vevő megállapodást készül kötni a magyar kormány a bős-nagymarosi vízlépcső ügyében egy nemrég nyilvánosságra került kormányzati jelentés szerint. Az egyezséget még a 2016-os szlovákiai parlamenti választások előtt szeretnék nyélbe ütni.

Ismét terítékre került a bős-nagymarosi vízlépcső ügye, amely - bár a politikai vezetők gyakran igyekeztek úgy tenni, mintha nem is lenne "ügy" - évtizedek óta Magyarország és Szlovákia között lebeg. Ahogy arról még augusztusban beszámoltunk a Duna középső és alsóbb szakaszainak szabályozásáról szóló tervek kapcsán, Bős-Nagymaros kérdésében is egy olyan "csalárd megállapodás" látszik körvonalazódni, amely nemcsak hogy a környezetvédelmet venné semmibe, de a magyar érdekeket is sértené. Nem úgy az Orbán-kormány érdekeit, amelynek legfőbb célja, hogy a vízlépcső ügyének végére mihamarabb pont kerülhessen - a "jó" szlovák-magyar kapcsolatok bármi áron történő megőrzésével, erősítésével.

Nem véletlen, hogy Orbán Viktor azt a parancsot adta ki, hogy a megállapodást a lehető leggyorsabban és legcsendesebben kell kivitelezni; az esetleges jövőbeni szlovák-magyar paktum megkötésében nagy szerepet játszhatnak a 2016-os szlovákiai választások, amelyekben Robert Fico szlovák kormányfőnek jól jönne a megegyezés, a magyar miniszterelnök pedig ezzel szeretné meghálálni, hogy szlovák kollégája kiáll mellette a menekültkérdésben - legalábbis Illés Zoltán szerint. Az Orbán-kormány volt környezetvédelmi államtitkára egy pénteki háttérbeszélgetésen számolt be arról, hogy a vízlépcsők kérdésében - amely mind nemzetközi jogi, mind pedig környezetvédelmi, pénzügyi és diplomáciai szempontból lényeges és komplex ügy - csak a politikai érdekeket szem előtt tartó döntés születhet, háttérbe szorítva a tudományt és a magyar államérdekeket.

A beszélgetésen ismertették Baranyai Gábor kormánymeghatalmazott - akit Orbán még tavaly nyáron bízott meg azzal, hogy a vízlépcső ügyében vezesse a magyar-szlovák tárgyalások folyamán a magyar küldöttséget - júniusi jelentését, amelyben az eddigi egyezkedések eredményeiről számol be. Az alig négy oldalas feljegyzésben egyebek mellett az olvasható, hogy figyelmen kívül kell hagyni a hágai nemzetközi bíróságnak az ügyben hozott korábbi ítéletét. Ennek története röviden a következő: a bős-nagymarosi vízlépcső főbb egységei a Dunakiliti mellett épülő mederzáró duzzasztómű, a Csallóközön végighúzódó üzemvízcsatorna közepén a bősi erőművel és Nagymaros térségében a nagymarosi vízlépcső. A magyar kormány civilek és környezetvédők tiltakozására 1989-ben leállíttatta a bős-nagymarosi építkezéseket 1992-ben pedig az építési szerződést is felbontotta az akkor még csehszlovák féllel. A fentebb épített duzzasztóművet azonban a szlovákok üzembe helyezték, amellyel a Duna vizének mintegy 80 százalékát szlovák területre vezették el.

Ezt követően fordult mindkét ország a hágai bírósághoz, amely a szlovák és a magyar felet is elmarasztalta, s kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel történő rendezésére - ez azóta sem történt meg. Hága kimondta, hogy a szlovákoknak nem volt joguk üzembe helyezni a duzzasztóművet, s ezért kötelesek kártérítést fizetni Magyarországnak. Előírta azt is, hogy mindkét országnak "olyan műszaki létesítményekben és olyan vízkormányzási rendszerben kell megállapodnia, amellyel biztosítják a Bíróság által megállapított hat egyenrangú szerződési cél - energiatermelés, hajózhatóság-fejlesztés, árvízvédelem, jég-levezetés, vízminőségvédelem, természetvédelem - megvalósulását", s hogy a felek "újra kell gondolják a bősi erőmű működésének a környezetre gyakorolt hatásait".

Trócsányi László igazságügyi miniszternek szóló feljegyzésében Baranyai ugyanakkor azt írja: az egyeztetések során arra jutottak, hogy "a magyar állam nem tart igényt az erőmű tulajdonjogára és az általa termelt villamos energia 50 százalékára". A dokumentumban célként jelölték meg a mihamarabbi megoldás kidolgozását, amely "politikailag és jogilag is a lehető legegyszerűbb módon valósulna meg", s abban is egyetértett a szlovák-magyar tárgyalódelegáció, hogy "a kérdéskört a lehető legkisebb nyilvánosság mellett kell megpróbálni lezárni", végül pedig azt kellene hangsúlyozni, hogy "a két fél közötti megegyezés jelenti a valódi győzelmet". Vagyis - amint arra Jánossy András, a pénteki beszélgetés másik résztvevője, a Baranyai-jelentést nyilvánosságra hozó Védegylet szakértője is felhívta a figyelmet - a magyar és szlovák fél a hágai ítélet, valamint államjogi, gazdasági és környezetvédelmi érdekek figyelmen kívül hagyása mellett pusztán politikai érdekű megállapodást terveznek sikerként elkönyvelni, amelyet ráadásul a nyilvánosság kizárásával, független szakértők véleményének megismerése nélkül akarnak nyélbe ütni.

Illés Zoltán - aki szerint az ügyben a politikai érdekek mellett az építőipari lobbi is nagy szerepet játszik - ha a megállapodás a Baranyai-jelentésben leírt feltételekkel születne meg, az hazaárulással érne fel.

Tüntetés a vízlépcső ellen 1988 szeptemberében FOTÓ: FORTEPAN.HU 60 459. ORIG: PHILIPP TIBOR

Lépcsőtörténet

A bős–nagymarosi vízlépcső (BNV) – hivatalosan Gabčíkovo–nagymarosi Vízlépcsőrendszer – a Duna magyarországi és szlovákiai közös szakaszának komplex hasznosítására tervezett építmény. A vízlépcső létesítésének célja az energiatermelés, a hajózhatóság biztosítása, az árvízvédelem és területfejlesztés volt. A létesítmény tervezett főbb egységei: a Dunakiliti mellett épülő mederzáró duzzasztómű, a Csallóközön végighúzódó üzemvízcsatorna közepén a bősi erőművel és Nagymaros térségében a nagymarosi vízlépcső. A bősi erőmű első ütemét 1986-ban, a nagymarosi erőmű utolsó egységét pedig 1990-ben kellett volna üzembe helyezni. Eredeti formájában végül sosem valósult meg, mivel a magyar kormány a környezetvédők és civilek tiltakozásának hatására 1989-ben leállította a magyar oldalon az építkezéseket, 1992 májusában pedig felbontotta a szerződést az (akkor még) csehszlovák féllel. A csehszlovák oldalon ezt követően 1992 októberében a bősi erőmű csatornájába (vagyis szlovák területre) terelték a Duna vizének 83 százalékát (és azóta is jogtalanul használja azt). Az ügyben a két ország a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, amely végül 1997-ben mindkét felet elmarasztalta, és kötelezte őket a helyzet államközi szerződésekkel való rendezésére, ez azonban azóta sem történt meg. Ezzel a Nemzetközi Bíróság által a fennállása óta vizsgált 151 eset közül a bős-nagymarosi a leghosszabb ideje rendezetlenül maradt ügy.

A vízlépcsőrendszer története a XX. század harmincas éveiben kezdődött, amikor a Duna-menti országok kormányai foglalkozni kezdtek a Duna hajózhatóságának javításával és azzal, hogy a szabályozás egyúttal vízi energia termelésére is lehetőséget biztosítana. 1956. április 30-án a Kölcsönös Gazdasági Segítségnyújtás Tanácsa (KGST) határozatot hozott a Duna Pozsonytól a Fekete-tengerig tartó szakaszának "komplex hasznosításáról", amelyben már szerepeltek energetikai célú vízlépcsők is. A vízlépcsőrendszer terveit először az 1950-es évek végén dolgozta ki a Mosonyi Emil professzor vezette társaság a BME-n. Ezután a terv többször változott, hol gazdasági, hol ökológiai, hidrobiológiai, hol környezetvédelmi, de legfőképp politikai megfontolások miatt.

Mosonyi Emil, a 95 éves vízépítőmérnök szakmai karrierjét a Horthy-korszakban kezdte, 1945 után a tiszalöki vízlépcső tervezésének és kivitelezésének műszaki vezetője. Az 1956-os forradalomban való részvétele miatt állásából felfüggesztették. Mosonyi, egyébként Antall József miniszterelnök sógora, az ötvenes években részt vett a nagymarosi vízlépcső tervezésében, és még a kilencvenes években is szakmai rendezvényeken ecsetelte a duzzasztás előnyeit. Sólyom László, akkori köztársasági elnök többek között az ő kitüntetési felterjesztése ellen is kifogást emelt 2006-ban.

Z. Á.