1956. október 24-én reggel arra ébredtünk, hogy a rádióban megszűnt minden műsorszolgáltatás és csak valamilyen monoton zenét sugároztak egész nap. Világvevő rádió hiányában csak a szomszédoktól értesültem, hogy a Szabad Európa” rádió bemondta, hogy 23-án este a felkelők elfoglalták a rádió épületét. A hír nem ért váratlanul, mert már napok óta voltak különböző rendezvények, ahol már nyíltan bírálták a rendszert és mindenki számított valamilyen változásra. A pécsi Dunántúli Napló 23-án megjelent számában, arról tudósított, hogy a bányászok körében is nagy az elégedetlenség, mert keveslik a pénzt és késnek a lakásátadások. 24-én, délután, megjelentek az aknán az egyetemisták és tájékoztatták a bányászokat a Budapesti eseményekről és az Országos Munkás Tanács megalakulásáról. 25-én már arról tájékoztatott a helyi lap, hogy a felsoroltak miatt leállt a termelés a bányában, és hogy István aknán is megalakult a tíz főből álló munkástanács, amelyben e sorok íróját is beválasztották. A feladatók meghatározásánál elsődleges szempont az üzemi létesítmények őrzése, és a járulékos feladatok - tűzőrség, víztelenítés, stb - biztosítása, arra az esetre, ha bányászok beszüntetik a munkát. Ami be is következett a közeli napokban.
November elején már csak a karbantartók szálltak le a bányába. November 4-én este hallottuk a helyi rádióban, Pécs város katonai parancsnokának, figyelmeztető felhívását, a szovjet csapatok megérkezéséről és, arról, hogy senki, ne provokálja a bevonulókat, akik a Bauxit bányában (amelyről mindenki tudta, hogy uránbányáról van szó,) az ott dolgozó szovjet állampolgárokat akarják biztonságba helyezni. A szovjet páncélosok, a város szélén lévő laktanyában szállásolták be magukat, és az ott állomásozó magyar katonákat szélnek eresztették. November 4-én, a hajnali órákban, amikor a harckocsik megindultak a város belseje felé, puskalövés nélkül zárták le a városba vezető utakat. A felhívásra a Munkás Tanács elnöke is elrendelte, hogy az előző napokban a határőrségtől kapott kézi fegyvereket rejtsük el, mert harckocsik ellen ezek amúgy sem jelentenek komoly védelmet. A fegyverek végül a magukat ”Mecseki láthatatlanoknak” nevezők kezébe kerültek, és akik még sokáig, harcoltak, a túlerővel szemben a Mecsek erdeiben. Majd amikor, a nyugati segítség elmaradt, többségük Jugoszlávián keresztül Nyugatra menekült. Az itthon maradottak pedig a passzív ellenállást választották.
A szovjet inváziót követő napokban megalakult a megyei pártbizottság épületében a „Karhatalmi ezred”, első bevetésük a Kossuth téri tüntetés szovjet segítséggel való, szétverése volt. November 4. után egymást érték az utcai tüntetések. November 9-én megalakult Pécsett az MSZMP Megyei Intéző Bizottsága és megkezdődött István aknán is a párttagok szervezése. A munkástanács, belátva, hogy a nyugati segítség elmarad, és látva, hogy a Marosán György által meghirdetett ellentüntetésen sok-sok MSZMP szimpatizáns vett részt, az ország kórházaiban pedig szénhiány hátráltatta a munkát - felszólította a bányászokat, hogy kezdjék meg a termelést. Március elején a munkástanácsban új elnökséget választottak, az alapítótagok kiszorultak, egy részünket elbocsátották, másokat internáltak, vagy évekig érezhettük a mellőzöttséget, s akadtak akik a „lemerülést” választották. Ha valaki azt várná, hogy a rendszer váltás valamilyen elégtételt jelent számomra, az téved. Sok társammal együtt most döbbentünk rá, hogy munkás származásunk folytán, és a megpróbáltatások ellenére, megmaradtunk baloldali érzelműnek. Amiért harcoltunk, az „Emberarcú” szocializmust nem váltotta fel - Fejtő Ferenc szavaival élve - az „emberarcú kapitalizmus”.