Orbán Viktor;Göncz-temetés;Napi Extra;Napi Extra;

2015-11-10 07:01:00

A magánember

Sajnáltam. Nem őt, az asszonyát. Akit odahurcolt magával arra az eseményre, ahová senki nem hívta, senki nem várta, ahol a jelenlétét senki nem óhajtotta.

Magánemberként jött. Konvojban hozták, kísérettel érkezett, de magánemberként jött. Ott állt dacosan, összeszorított szájjal, kifejezéstelen tekintettel, és úgy tett, mint akit nem érdekel ez a számára szokatlan állapot. Az, hogy most magánember. Az, hogy a ’zemberek' nem vesznek róla tudomást. Senki nem akar a közelébe férkőzni, nem akar hozzá dörgölőzni és szotyolát sem rághat. Sőt kezet sem akar neki csókolni senki, mint valami cár atyuskának, vagy a római pápának.

Ez a közeg, ez a kulturális tér, számára valami egészen szokatlanul emelkedett, és ismeretlen lehetett. Egészen más, mint amihez addig hozzászokhatott.

A ’zemberek' elhúzódtak a közeléből. Puszta ottléte mintha valami elemi viszolygást váltott volna ki a körülötte állókból, mintha testi megjelenése valamiféle ragály terjesztője volna, amitől félni kell. Távol tartották magukat tőle. Magányos ember lett abban a tömegben, amely érzelmét és tiszteletét kifejezni gyűlt össze azon a novemberi délutánon, Óbudán.

A tömegben magánemberből magányos ember lett.

A körülötte álló, jövő-menő emberek arcán nem látszott megvetés, vagy undor, vagy bármi más negatív érzelem. Mintha nem észre sem vették volna a jelenlétét. Mindenütt a legteljesebb közöny látszódott azoknak az arcán, akik körülötte mutatkoztak.

Idegenné vált azok között, akiknek a csodálatára, elismerésére és egyetértő támogatására annyiszor számított. Híveitől a maga szervezte rendezvényeken meg is szokta kapni, most azonban azok, akiket nem ő hívott egybe, akiket nem ő szerveztetett oda, elutasították a jelenlétét, a közelségét. Az ország demokratikus érzelmű, civil polgárai között ő idegen testnek számított, s ez a szokatlan állapot láthatóan zavarta.

Mert diadal- és békemenetekhez, harsány ünneplésekhez szoktatták őt azok, akiket személye, kultúrája és intellektualitása elkábított, akik személyi kultuszát mindenki fölöttivé emelték. Ez a kultusz szenvedett ez alkalommal csúfos és szégyenletes vereséget, mert ezen a végtisztességen a magyar civil társadalomnak azok a tagjai vettek részt, akiket ő igyekezett mindig kizárni a közéletből. Talán zavarta az az emelkedett szellemiség is, amelyet az elhunyt államelnök nem csak életében, halálában is képviselt. Akinek utolsó útját egy másik nagyszerű szellem, a bencés főapát celebrálta.

Ezt az elutasítást mutatták ki elegánsan azok a civil emberek, akik tüntető közönyükkel és elkülönülésükkel éreztették vele az ellenszenvüket, amit személye, viselkedése és cselekedetei már évek óta kivált belőlük. Sokszor hangosan, másszor látványosan kifejezve, esetleg csendes tüntetéseken a köztereken. Most minden korábbinál kifejezőbb és érthetőbb volt az elemi erejű elutasítás.

Megérdemelte. Tanulhatna belőle.

Én csak az asszonyát sajnáltam. Ő nem érdemelte meg a tömegből feléjük sugárzó hideg közönyt. Megadóan, elveszetten kapaszkodott embere karjába. Tekintetében szomorúságot és magányosságot láttam.