Gonosznak lenni a színpadon jó, és ennek Kútvölgyi Erzsébet boszorkányként kiélvezi minden pillanatát a Vígszínházban. Hatalmas elánnal gondosan apróra vág zöldségeket, arcára kiül a mámor, hogy mindjárt befalhatja az Óz, a csodák csodája kedves kislány hősét, Dorothyt, és például frissen felaprított újhagymával ízesítheti. Érződik, ahogy összefut a nyál a szájában, ahogy boldog attól, hogy aljas lehet. De ez közben egyáltalán nem rémisztő, mert átfordul groteszkbe, és ezért nevetni kell rajta. Látom, hogy még a gyerekek is nevetnek a nézőtéren, egyáltalán nem rettegnek, ami kicsit tán baj is, mert akkor a szereplők félelmének végül is nincs semmi tétje.
De közben az az elképesztően jó Kútvölgyi alakításában, hogy megmutatja ennek a banyának a pitiánerségét, hogy egyáltalán nem olyan formátumos, mint amilyennek akarja láttatni magát, úgy érzi, hogy nyeregben van, de pillanatok alatt könnyedén el lehet bánni vele. Túl könnyedén is. Valami kis edényből rálöttyintik valószínűleg a semmit, mert a nyolcadik sorból még némi vízfoltot sem látok rajta. Hogy a nyílt színen el kellene olvadnia, arról már ne is beszéljünk, ehelyett a süllyesztőben ripsz-ropsz eltűnik.
Ha netán a gyerkőcök egy része nem ismeri a mesét, máig nem érti, hogy ez a nagypofájú, meglehetősen jól éneklő némber mitől is semmisült meg ilyen hirtelen. Ez csak egy példa arra, hogy az ilyen jellegű szituációk nincsenek kellőképpen kidolgozva, sok kalandos elem a játék szintjén nem elevenedik meg kellőképpen, és ettől nem is eléggé összetettek a figurák. A Vígszínház 1991-es, Gárdos Péter által rendezett produkciójában inkább azok voltak. De a mostaniak is helyesek és szerethetők. Szilágyi Csenge Dorothyként eljátszik egy vagány kislányt, aki keresi az útját, de általában helyén van a szíve és az esze. Csapó Attila annyira gyáva oroszlánt alakít, hogy már a kezdetekben sem lehet tőle rendesen megijedni, ami amúgy szintén hiba. Az viszont már nem, hogy ő is hamar megkedvelteti magát. Telekes Péter az észre vágyó, kapásból nem észhiányos madárijesztő, Wunderlich József a persze már eredetileg is nagyszívű bádogember.
Ha a színészi alakítások nem is mindig elég markánsak, a látvány meglehetősen az. Kentaur festői díszlete meghatározó. Körívben emelkedik a színpad, ami nem ritkán forog is, ez jelképezi azt a nagy utat, amit a szereplőknek a szó szoros értelmében, és átvitt értelemben ugyancsak, meg kell tenniük. Mesebelien hívogatók a házak, színesen érdekes a háttér. A látványhoz erőteljesen hozzájárulnak Hoffer Károly egyéniséget hordozó, manókat, polgárokat, gyerekeket megelevenítő bábjai. Nekik sincs elég akciójuk, sokszor csak bejönnek, kimennek, jóval többet lehetne játszani velük, Ellinger Edina bábrendezésében.
Óz egy csaknem a színpad tetejéig érő hatalmas marionett bábu, ő már a méreteinél fogva is különös, félelmetes lénynek tűnik, olyannak, akinek lehet hatalma és varázsereje. Annál meglepőbb, amikor meglátjuk hirtelen azt az embert, aki mozgatja, aki hozzá képest pöttöm, és aki a bábon keresztül hazudja magát nagynak, varázslatosnak, Lukács Sándor megszemélyesítésében. Hegyi Barbara szép és jó tündér Benedek Mari által tervezett gyönyörű ruhában. Tahi Tóth László, aki egykor emlékezetes Gyáva Oroszlán volt, meglágyítható szívű őr. Juronics Tamás koreográfiája senkit nem terhel agyon, mondhatni kiegyenlíti a tánctudásbeli különbségeket. Marton László rendezése fölöttébb látványos, sok szereplőt, nagy színpadi apparátust mozgat magabiztos tudással összehangolva, temérdek nézői igényt kielégítve. A produkció hosszú sikerre számíthat.