A rezsicsökkentés szaga

Megvan a rezsicsökkentés következő lépése – írta meg lapunk is. A kormány „közpolitikai céljai” elérése érdekében ezentúl ritkábban kell ellenőrizni a lifteket, amin sokat spórolhatnak a társasházak. A hvg.hu szerint kormány jelenleg azon ötletel, hogyan államosítsa az összes lift ellenőrzését. Az ellenőrzések ritkítása miatt ugyan romolhat a felvonók biztonsága, de na és? Viszont könnyen elérhető, hogy a régi Magyarország emblémájának tekintett „a lift nem működik” táblát újra tömegével lehessen majd látni.

Pedig a megoldás adott: bízzák ezt is a katasztrófavédelemre, máris nulla a járószék-rezsi. Azt már kitalálták, hogy miután szétbombázták a hulladékszállítási ipart, a katasztrófavédelem feladatává tegyék: rendelje ki az ideiglenes szippantóst a háztartási szennyvízhez, ha pedig ilyet nem talál, akkor magának kell elvégeznie. Bő két éve a katasztrófavédelem intézi a szemétszállítási igazgatást is. A kéményseprés is az ő hatáskörükbe került. Hát pont a liftek maradnának ki a portfólióból?

Úgy képzelem, hogy kijönnek a katasztrófavédők, megcsinálják a liftet, azzal fölmennek a tetőre, és kisöprik a kéményt. Eközben a szép, nagy piros autójuk odalenn kiszippantja a szennyvizet, a legközelebbi tüzet meg már azzal oltják, így a drága csapi vizet sem kell pocsékolniuk.

Jó, kicsit büdös lesz, ámbár a rezsicsökkentésnek nincsen szaga. Később persze a társasházak irányítását, és a közös költség kezelését is átvehetné az katasztrófavédelem. A távlatok beláthatatlanok.

Szerző
Veress Jenő

Kapitány a hídon

Az nem kétséges, hogy Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök főtanácsadója be van kötve Orbán Viktorhoz. Ha a kedves vezető hétfőn arról beszél a parlamentben, hogy itt nem lehet éhező gyermek, akkor csütörtökön a főtanácsadó interjúja azzal a címmel jelenik meg a Heti Válaszban, hogy "Visszaszorítottuk a gyermekéhezést". És a hölgy meg is magyarázza, hogy aki az ellenkezőjét állítja, az hibás adatokból dolgozik. Vitának helye nincs, oszt' jónapot.

A kérdés most már csak az, hogy a neves szociológus minden kormányzati ügyben valóban tudja-e a tutit, vagy csak felmondja a leckét. Az interjúban ugyanis válaszol arra a felvetésre is, hogy vajon a kormányfő "lefokozta-e" Lázár Jánost. Szerinte a miniszterelnök a saját kezébe vette vissza (? - a szerk.) a politikai irányítást. És még kommentálja is a helyzetet, imigyen: "A változás nem látványos, de jelentős".

Tegyük fel, hogy Hegedűs Zsuzsának ebben igaza van. Már csak azért is (jól) tudhat valamit, hiszen a Fidesz október végi elnökségi ülésén - a kiszivárgott hírek szerint - bírálták a Miniszterelnökséget vezető minisztert. Azt vetették a szemére, hogy kritizálja saját kormányát. Ez nem sokkal azután történt, hogy Lázár egy parlamenti bizottságban azt emlegette, hogy "szétlopták, ellopták és szétcsalták" az állami mezőgazdaság cégeket. És még hozzátette, mindegy ki vezeti a kormányt, ez éppúgy érvényes a szocialistákra, mint a fideszesekre. Azon az elnökségi ülésen Orbán Viktor is nehezményezte, hogy minisztere néha helyette akar dönteni.

Mindez magyarázhatja azt is, miért kellett minisztert csinálni a nagyon hűséges Rogán Antalból, s a propagandához egy egész új apparátust felállítani, miközben a csütörtöki kormányinfókat változatlanul Lázár tartja. Jól kivehető a fejleményekből, hogy a kedves vezető változatlanul híve az oszd meg és uralkodj politikájának. Továbbra sem szeretné, ha bármelyik nagyreményű ifjú a fejére nőne, tehát kijátssza őket egymás ellen is (ha kell) és csak annyi hatalmat akar nekik adni, amennyivel őt nem veszélyeztetik.

Lázárt persze még akkor sem kell sajnálni, ha igaz Hegedűs Zsuzsa állítása. De felrémlik előttünk a szintén nem szegény Navracsics Tibor, de még Simicska Lajos sorsa is. A mai EU-biztos 2006 után jó volt arra, hogy - frakciója kivonulása után - egyedül álljon szembe a kormánytöbbséggel. Aztán lassan elfogyott körülötte a levegő, egyre kisebb feladatokat kapott, mígnem elküldték Brüsszelbe - amivel kárpótolták is. A régi harcostárssal, Simicskával meg a tavalyi választás óta egyfolytában éreztetik, hogy a kedves vezetővel nem lehet csak úgy szembeszállni. Ezt jó, ha mindenki megtanulja.

Mindezzel együtt ne higgyük, hogy a kapitány akár csak egy pillanatra is elhagyta a hidat. A kormány, az ország a kezében van.

Szerző

Elkárhozott lelkek

Boldogult dohányos koromban, úgy jó fél évszázaddal ezelőtt, a régi párizsi operaház, a Palais Garnier nézőterén ültem, Bartók „Fából faragott királyfi” táncjátékában gyönyörködtem. Szünet, friss volt még a régi freskó helyére illesztett Chagall festmény. Lemondtam a cigarettaszívásról, fölfelé bámultam, gyönyörködtem a szenzációban. Magyar újságíró küldöttség tagjaként, a Quai d’Orsay hívott meg bennünket, egyik társam, ugyancsak nagy bagós, éppen visszatért a dohányzóból. A Népszabadság egyik vezetője volt, művelt kolléga hírében állt, amolyan kulturális pápa. Megkérdezte, miért nem tartottam vele? Mutattam fölfelé, Chagallt néztem, feleltem. „Hát bedőltél te is ennek a kóklernek?” – kérdezte megvetőn.

Fél évszázad száguldott el, új rezsim, úgy látszik azonban, hogy a szellem más formában ugyan, de öröklődött. Gyötri a világot a menekültáradat, érkeznek a valamivel más kultúrájúak, köztük nagy műveltségűek is, és mai vezetőink, köztük kivált az egyik, azzal fenyeget bennünket, ha engedünk, „lélekmérgezés” fenyeget, elveszhet a magyar kulturális múlt egy része. Másutt, Európa többi részén, elsősorban Nyugaton, a más fölfogású politikusok eltérőn ítélik ezt meg. Történelmi tapasztalatok alapján. A világban nem ez az első hasonló jelenség, bár kétségtelen, hogy méreteiben talán túltesz a korábbiakon, hasonló példa mégis akadt. Üldözött értelmiségiek, nem is mindig vallási, „faji” okokból kerekedtek föl, keresték a lehetőséget, hogy az alkotásaikat befogadó új otthonra leljenek. Új hazájukban nem csupán humanitárius megfontolásból köszöntötték őket, azért is, mert úgy vélték, új értékekkel gyarapíthatják országukat.

Csak úgy találomra, néhány eset. Franco elől menekült a falangista Spanyolországból bizonyos Pablo Picasso. Nem csak a rezsimmel nem értett egyet politikai okokból, egyéni művészetét is fenyegetve érezte. Nem oktalanul. Akadtak később más országok, más gondolatrendszerek is, amelyek ezt az irányzatot nem kizárólag idegennek, „kártékonynak” is ítélték, a maguk módján megpróbálták kárhoztatni. Nem úgy Franciaország. Befogadta, a maga módján sajátjaként ismerte el, eszébe se volt spanyol eredetét elhallgatni, de közben büszkén úgy vélte, ezzel a festő-grafikus óriással, egyébként a nemzetközi élvonalban nagyra becsült saját értékeit is gazdagítja. A napokban páratlan életmű tárlat nyílt meg a Grand Palais-ban, amely ismét, hangsúlyozván Picasso spanyol eredetét, a francia kultúra nagy ajándékaként kérkedik a művésszel. Nagylelkűen és jogosan.

Hitler náci Németországa tömegével üldözte el az író Thamas Mannon és másokon kívül főként a zenei hatalmasságokat. Nem csupán a származásuk szerint zsidókat, az önkényuralmat utáló másokat is. Hogyne élt volna a lehetőséggel Bruno Walter, a magyarok közül Reiner Frigyes, Solti György és a többiek, de a nem zsidó németek közül Erich Kleiber, Fritz Busch és mások is. Nevezetes anekdota, hogy az aggódó Otto Klemperer Richard Strauss segítségét kérte, járjon közbe, maradhasson német földön. A nagy komponista konokul visszautasította, amire Frau Strauss a férjére förmedt, hogy „kegyetlen”. Azt a nyers választ kapta, ha Klemperer otthon maradna, meggyilkolnák. A karmester amerikai földön nyert menedéket, így került utána az ötvenes évek elején Budapestre, ahol három esztendőn át a Tóth Aladár vezette pesti dalszínház zenekara, Klempererrel az élén aranykort ért meg.

Hasonló magyar példák említhetők a tudomány világából is. Szent Györgyi Albert orvosi Nobel díjas büszkeségünk, idejekorán, még a Rákosi rémuralom előtt, 1947-ben távozott az Egyesült Államokba, amikor megtudta, hogy jó barátját, Zilahy Lajost letartóztatás fenyegeti. Szent Györgyi a tengerentúlon 93 esztendős korában halt meg, nagy tudományos és magánéleti elismerést élvezve. Egyetlen pillanatra sem kellett elrejtenie magyarságát, miként annak a több száz, netán több ezer szellemi nagyságnak sem, akik politikai és egyéb üldöztetés miatt vették kezükbe a vándorbotot. Tekintet nélkül arra, hogy eredetileg milyen nemzetiségűek, származásúak voltak.

Ne nézzünk félre. Az a menekült áradat, amely napjainkban a nagyvilágot elözönlötte, csak kicsiny, nagyon szerény mértékben toborzódik szellemóriásokból. Nagy többségükben egyszerű szakemberek, talán még azok sem: Emberek, akik tanulási esélyt, jövőt remélnek. Németország nagylelkű befogadó föld, kétségtelenül bővelkedik tehetségekben. Merkel kancellár mégis úgy véli, esély van arra, hogy az érkezők között olyanokra is lelhetnek, akik gyarapíthatják az NSZK-t. A történelmi tapasztalat jobbára ezt igazolja. Lehet váltig tagadni, makacsul kétségbe vonni, de a „kulturális föllazítás” vádaskodása mögé bújva, rejtetten rasszizmus, indokolatlan nacionalista fölény húzódik meg. Nem mondható, hogy Európa más tájain ez a jelenség nincs jelen, másutt is élnek és kormányoznak elkárhozott lelkek, akik nyílt gyűlölködéssel megkülönböztetésre buzdítanak, és ezzel jobbára erősen bíráló politikai visszhangot zúdítanak országukra, kormányzatukra. Csak sajnálhatjuk, hogy mi is közéjük tartozunk, tekintélyes világlapok pécézik ki az elvakult indulatokat. Mint a minap a párizsi L’Obs is tette vitriolos hangvételű budapesti riportjában. Öregbíti ez hírnevünket, vagy éppen ellenkezőleg? Sajnos a beszűkült gondolkodás e fölött nem óhajt eltöprengeni.

Szerző