Előfizetés

Nézegessen boldog Simicskó minisztert a szablya kiállításon

Publikálás dátuma
2015.11.13. 14:52
Nem, leszúrják őket, csak megmutatják, hogy milyen lenne, ha mégis - MTI Fotó: Bruzák Noémi
A kard, a szablya egy nemzeti kincs, sajátos hungarikum, amely végigkísérte magyarságunk történetét - lelkesedett honvédelmi miniszter a  Hadi főtanodától a Toldi Vívómesterképzőig címmel nyílt szablyatörténeti kiállítás megnyitóján.

A magyar szablyavívás történetét mutatja be az a kiállítás, amely pénteken nyílt Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Ludovika Múzeumában. A tárlaton meg lehet ismerkedni a magyar szablyavívás történetével, annak kiemelkedő egyéniségeivel. Megtekinthetők továbbá fegyverek, védőfelszerelések, egykori érmek és elismerések, vívórelikviák.

Nem leszúrják őket, csak megmutatják, hogy milyen lenne, ha mégis - MTI Fotó: Bruzák Noémi

Nem leszúrják őket, csak megmutatják, hogy milyen lenne, ha mégis - MTI Fotó: Bruzák Noémi

Az elnevezés a népvándorlás korában honosodott meg

A szablya egyélű ívelt pengéjű kard, amelynek a külső éle ki van élesítve. Hosszúsága 70-90 cm, ebből a penge hossza 60-65 cm-nyi. Belső-Ázsiából és Kínából származik, Európába az ázsiai lovas népekkel került be, ebben oroszlánrésze volt a magyaroknak. Elnevezése is a népvándorlás korában honosodott meg a szlávoknál, majd később a nyugat-európai népeknél is. Kisebb erő kifejtésével is mélyebb sebeket ejt, mint az egyenes kard.  A szablya Magyarország területén legelőször a népvándorlás korában tűnt fel. Két változatban fordult elő, egyik a szarmata-hun, másik az avar szablya. A középkori Magyarországon a szablya használata visszaszorult és inkább a kétélű kardok terjedtek el. Csak a török uralom idején, majd a huszárok fegyvereként vált ismét gyakorivá. Hazánkban ma az egyik leghíresebb szablya a Balassi Bálint-emlékkard, a nemzetközi irodalmi díj, amelyet Balassa Menyhért szablyája alapján mintáztak. Ez utóbbi kard a Nemzeti Múzeum 16. századi termében tekinthető meg. (Wikipédia) 

Szánalmas tabló

Volt egy rendszer, amit negyedszázada leváltottunk. Ennek a rendszernek számos komikumára emlékezhetünk, de mind közül az avatások és a látogatások voltak a legviccesebbek. Állami és pártvezetők lelték gyönyörűségüket ebben, akár volt rá ok, alkalom, akár nem. Eljártak téeszt, gyárat nézni, zárszámadásra, vagy csak helyeslőn bólingatva körbesétálni úgyszólván bárhol. És persze avatni.

Legkedvesebb emlékem abból az időből: egy közkifolyót – értsd: utcai nyomós kutat – adtak át egy vezetéképítés csúcspontjaként. Aki látott ilyet, tudja, hogy a csövén elöl volt egy göb, ami megtartotta a vödröt, ne csússzék le róla. Nos, ezt kötötték tövénél körbe nemzetiszín szalaggal. Nem mondom meg, hogy egy felpántlikázott mire emlékeztetett...

Szem nem maradt szárazon, amint az avató első titkár ünnepélyesen körbekoccintott a friss vízzel. (Amit száz méterről egy lajtoskocsiból pumpálták a csőbe, mert ez volt a kor Várkert Bazárja.)

Nos, ezen idők újra itt vannak velünk. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy mennyi ilyen látogatás, megtekintés, avatás zúdul mostanában az állami médiából.

De ez mégiscsak más, mint régen. Akkoriban a fővendég elvágta a szalagot, oszt’ jónapot. Újabban viszont egyre többen virítanak egyre hosszabb szalag mögött. Majd belepistulnak a önnön fontosságukba.

Most Székesfehérváron döntöttek csúcsot: egy kormányablak avatásán nem kevesebb, mint hat önelégült potentát szorongott egymás mellett, ollóval a kézben.

Kíváncsi vagyok, vajon a kollektív kitüntetések korszaka mikor tér vissza.

Szánalmas tabló

Volt egy rendszer, amit negyedszázada leváltottunk. Ennek a rendszernek számos komikumára emlékezhetünk, de mind közül az avatások és a látogatások voltak a legviccesebbek. Állami és pártvezetők lelték gyönyörűségüket ebben, akár volt rá ok, alkalom, akár nem. Eljártak téeszt, gyárat nézni, zárszámadásra, vagy csak helyeslőn bólingatva körbesétálni úgyszólván bárhol. És persze avatni.

Legkedvesebb emlékem abból az időből: egy közkifolyót – értsd: utcai nyomós kutat – adtak át egy vezetéképítés csúcspontjaként. Aki látott ilyet, tudja, hogy a csövén elöl volt egy göb, ami megtartotta a vödröt, ne csússzék le róla. Nos, ezt kötötték tövénél körbe nemzetiszín szalaggal. Nem mondom meg, hogy egy felpántlikázott mire emlékeztetett...

Szem nem maradt szárazon, amint az avató első titkár ünnepélyesen körbekoccintott a friss vízzel. (Amit száz méterről egy lajtoskocsiból pumpálták a csőbe, mert ez volt a kor Várkert Bazárja.)

Nos, ezen idők újra itt vannak velünk. Nem tudom, megfigyelték-e, hogy mennyi ilyen látogatás, megtekintés, avatás zúdul mostanában az állami médiából.

De ez mégiscsak más, mint régen. Akkoriban a fővendég elvágta a szalagot, oszt’ jónapot. Újabban viszont egyre többen virítanak egyre hosszabb szalag mögött. Majd belepistulnak a önnön fontosságukba.

Most Székesfehérváron döntöttek csúcsot: egy kormányablak avatásán nem kevesebb, mint hat önelégült potentát szorongott egymás mellett, ollóval a kézben.

Kíváncsi vagyok, vajon a kollektív kitüntetések korszaka mikor tér vissza.