Szombat reggel a negyedfokú, azaz a legmagasabb terrorriasztást rendelték el Brüsszelben. A metrót egész hétvégére lezárták, ami csak részben volt újdonság, mert az egyik vonal vasárnap pályafelújítás miatt amúgy is zárva lett volna. Megszállott kerékpárosként engem ez nem zavart, a keményen pergő esőben elbicikliztem a belvárosba. A belga híradók szerint a főteret is lezárták, csak a csomagok árvizsgálása után lehet belépni oda. A helyszínen örömmel tapasztaltam, hogy a korlátok ugyan megvannak, de nem áll semmilyen hatósági közeg mellettük, és Brüsszel első számú turisztikai nevezetessége nyitva áll a látogatók előtt. A Kék Hattyú sarkán levő Marx-szobor előtt népes kínai turistacsoport fényképezkedett, az idegenvezető feltehetően lelkes kommentárját hallgatva. A munkások már az óriási karácsonyfát díszítették, és félig elkészült a nagy, az ünnepek alatt élő birkákkal benépesített Betlehem is. Odébb, a Tőzsdepalota környékén minden kávéház és gyorsétterem nyitva volt, néhány megszállott dohányos a nyirkos, fagypont körüli idő ellenére a teraszon kortyolgatta a sörét.
Beültem a száz éves, szecessziós Le Cirio kávéházba, ahol alig találtam szabad asztalt. A jóféle apátsági sör mellett a mobiltelefonomon kinyitottam az internetet, és hüledezve olvastam bele a magyar hírportálok brüsszeli jelentéseibe. Ezek szerint a brüsszeliek ki se mernek menni az utcára, minden boltot és nyilvános helyet bezártak, a főtéren csak állig felfegyverkezett katonák cirkálnak. Magamat leellenőrizendő később visszamentem a főtérre, amelyen a csalókán előbújó napsütés hatására még több ember sétálgatott. Igaz, feltűnően sok volt a profi kamerával felszerelt tévés is, akik valamilyen tragikus eseményre várva kószálgattak a potenciálisan veszélyes helyszínek körül. Sajnos a média hírversenye kiélezett helyzetekben óhatatlanul is hisztériakeltésbe csap át. A rendőrök és katonák jelenléte viszont láthatóan nem fenyegetést, hanem egyfajta biztonságérzetet jelentett a járókelők számára, aminek egy demokráciában amúgy természetesnek is kellene lennie.
A brüsszeliek nyugodtságába nyilván belejátszik az is, hogy Budapesthez képest itt szinte mindennapos, de legalábbis „mindenhetes” a metró lezárása és egyes főutak elbarikádozása. Hol egy sztrájk, hol egy tömegtüntetés, hol egy taxisblokád bénítja meg a közlekedést. Az emberek megszokták ezt, az élet természetes velejárójának tartják a rendetlenséget, amely amúgy sem áll távol a belga főváros hangulatától.
A terrorizmust persze nem lehet és nem szabad megszokni, és semmiképp sem lehet összehasonlítani a sztrájkokkal és tüntetésekkel. Nyilván több oka is van annak, hogy Brüsszelt mostanában a terror fővárosának nevezik. A város néhány negyede a Harmadik Világhoz hasonló képet mutat. Aki itt szegény, munkanélküli családba születve maga is munkanélküliségre jut, annak számára mindenfajta kitörés csábító lehet. Persze Brüsszel több százezer muszlim lakosából csak néhány száz választja ezt az utat, de a terrortámadások idején kevesen foglalkoznak a statisztikával. AZ EU- és NATO-intézmények jelenléte is vonzó a terroristák számára, noha ezeket az intézményeket szigorúan védik. Az ország déli, francia ajkú része ezer szállal kötődik Franciaországhoz, és ez a két ország szélsőségeseire, muszlim militánsaira is igaz. Bár amikor a párizsi külvárosi zavargások idején ottani agitátorok érkeztek lázítani Brüsszelbe, a helyi arabok hazaküldték őket, amit a belga politikusok akkor az integráció sikereként értékeltek. Az integráció amúgy nem sikertelen, szinte minden munkakörben és helyzetben találkozhatunk arabokkal, törökökkel, színes bőrűekkel. Az utcákon most hangsúlyosan jelen levő rendőrök és katonák jelentős része is közülük kerül ki, igaz, inkább az utóbbiak, mint az arabok közül.
Nehéz megmondani, mi a leghelyesebb magatartás terrorriadó esetén. Több brüsszeli ismerősöm az otthonmaradást választotta, amit a hétvége és a rossz idő meg is könnyített számukra. De egy város élete mégsem bénulhat meg a terroristák miatt, akiknek egyébként pontosan ez lenne a céljuk. Helyes, ha a biztonságunkért felelős hatóságok részint tilalmakkal, részint tanácsokkal mérséklik a kockázatot. A riasztás és a vele járó erődemonstráció megnyugtatóan hat ránk, és remélhetően elriasztja a támadni akarókat. De nem érdemes egyéni hisztériával „túltolni” a dolgot, mert a félelem, ahogy a nagyszerű Fassbinder-film címe mondja, megeszi a lelket. Európában autóbalesetben sokkal-sokkal több ember hal meg, mint terrortámadás következtében. Saját szememmel láttam, amint az egyik brüsszeli kávéházban a betérő arab törzsvendéget a pincér játékosan megtapogatta egy esernyővel, mintha bombakeresővel vizsgálná meg. Aztán barátian meglapogatták egymás vállát. A maguk módján így harcoltak a terrorizmus ellen: megmutatták, hogy a fenyegetés ellenére azok maradtak, akik voltak.
A terrorizmus elleni harc akkor lehet sikeres, ha nem feláldozni, hanem megvédeni akarjuk az életmódunkat, a jó humorunkat, a civilizációnkat. Jó lenne, ha a média is ebben, és nem a félelem felkorbácsolásában lenne érdekelt.
