Csalóka irodalmi szenzáció

A Ne bántsátok a feketerigót! című több mint 30 millió példányban elkelt ikonikus regény írónője, Harper Lee nyolcvankilenc évesen jelentkezett új könyvvel. A magyarul a Geopen Kiadónál múlt héten megjelent regény ifjúkori zsenge: ez az 1960-ban berobbant nagy mű első változata, amelyet a szerzőnő ötvennyolc éve tisztázott le, de kiforratlansága miatt soha nem publikáltak. A Menj, állíts őrt! visszarepít minket az amerikai Délre, ahol a faji szegregációja körül forog minden, s könyörtelenül átírja a korábban megszeretett karakterek jellemrajzát is.

Gyakran megesik - bár talán mostanában kevesebbszer -, hogy öregedő vagy öreg színésznők képtelenek elengedni azokat a szerepeket, amelyek alapvetően fiatalkori szerepkörbe tartoznak. Néhány ragyogó kivételtől eltekintve, ezek a múló idő elleni hiú kísérletek, egytől-egyik kudarccal, a felépített imidzs lerombolásával járnak. Harper Lee amerikai írónő, a Ne bántsátok a feketerigót! szerzője hasonló mellényúlást követett el: csupán egy beleegyező aláírással megtorpedózta nimbuszát.

Az év elején borzolta fel az irodalombarátok kedélyét, hogy öt évtized és egy jól őrzött széf mélyéről előkerült egy publikálatlan Harper Lee-kézirat. Korábban is köztudott volt, hogy Harper Lee a Ne bántsátok a feketerigót! című regénye előtt már próbálkozott írással, azonban maga a szerző is abban a hiszemben volt, hogy korai regénye, a Menj, állíts őrt! elveszett. A kéziratot végül az írónő ügyvédje, Tonja Carter találta meg tavaly nyáron annak a banknak a széfjében, amelyben Lee vagyontárgyait őrzik. Minderre a szenzációs felfedezésre azután derült fény, hogy 103 éves korában elhunyt Alice Lee, az írónő százévesen is praktizáló jogász nővére.

A sajtóban rögvest beindultak a találgatások arról, hogy vajon miért csak most került elő a könyv, illetve vajon van-e olyan állapotban a 89 éves szerzőnő, hogy bármit is felfogjon abból a hercehurcából (az alabamai rendőri vizsgálat szerint: igen). Az 1960-ban megjelent Ne bántsátok a feketerigót! bombasikere után Lee fokozatosan kialakította magáról a visszahúzódó alkotó képét, amely idővel a zsémbes öreg hölgy arculatával egészült ki. Két éve azzal került a lapokba, hogy beperelte régi ügynökét, akit azzal vádolt, hogy kihasználva megromlott látását és hallását, csellel megkaparintotta tőle könyve minden jogát.

A néhány éve kisebb stroke-ot kapott írónő úgy emlékezett vissza, nem írt alá semmiféle jogátruházást, sem egyéb megállapodást. A következő évben pedig hetekig lázban tartotta az irodalombarátokat egy, az életéről szóló kötet megjelenése. Az életrajzot egy újságírónő írta, aki beköltözött a regényíró szülővárosában, az alabamai Monroeville-ben egy háztartásban lakó Lee nővérek mellé, s barátságot alakított ki a két idős nővel. A kötet megjelenésének napján Harper Lee éles hangú nyílt levelet tett közzé, amelyben cáfolta, hogy bármiféle módon segítette volna az újságírónő munkáját.

Most pedig itt van ez a könyv, amelyre rengetegen tekintettek nagy elvárásokkal. Harper Lee eddigi egyetlennek hitt könyve annyira gazdag és általános érvényű, hogy azt szinte lehetetlenség túlszárnyalni, s mivel a kötelező olvasmánnyá vált kötet örökös előkelő helyet biztosít Lee-nek az irodalmi ranglistán, még csak meg sem fordult fejében, hogy kezei közül kiadjon bármit is. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy a számára Pulitzer-díjat hozó, negyven nyelvre átültetett Ne bántsátok a feketerigót! nem überelhető, ezért nem akarta megjelentetni szóban forgó regényét akkor sem, amikor még nem hitte elkallódottnak, ezért nem fejezhette be két elkezdett regényét sem, amelyhez sikerkönyve után fogott hozzá.

A bibliai Ézsaiás könyvének példabeszédére utaló című Menj, állíts őrt! jobban átlátható és kevésbé elítélendő, ha figyelembe vesszük, hogy ezt a regényt Harper Lee 1957-ben - írói tapasztalat nélkül - fejezte be. A kötetet megvásárolta egy kiadó, azonban Lee szerkesztője nem találta kiadásra érdemesnek a művet, de azt elismerte, hogy sorai közt egy "igaz író szikrája" csillant fel. A szerkesztő azt javasolta Lee-nek, dolgozza át a művét, nagyobb hangsúlyt fektetve a főszereplő gyermekkori visszaemlékezéseire. Harper Lee beleegyezett: teljesen új szemszögből közelített írása témájához, és így született meg a gyakran csak "nagy amerikai regényként" emlegetett Ne bántsátok a feketerigót!

Most megjelent régi-új könyve valóban kidolgozatlan, még elvétve sem lehet felismerni, hogy ugyanaz a szerző rajzolta meg a történetet, aki megalkotta színültig profizmussal megírt regényét emberi kapcsolatokról, a kevesek adományáról, az igazi jóságról és megfontolandó gondolatokról, méghozzá egy szokatlanul erős, gyermeki narratívából. Az utóbbi időben a ponyva háza táján elterjedtek a „rajongói irodalomnak” (fanfiction) nevezett művecskék, amelyek egy-egy hatalmas népszerűségnek örvendő műalkotás rajongók általi folytatásából születtek. Némileg ilyen keserű íze van az irodalmi berkekben csak Őrszemnek becézett kötetnek is, amely egy-két sajátos aspektusát leszámítva nem emelkedik ki a szórakoztató és a szépirodalom határán álló művek garmadája közül.

A regény főhőse, akárcsak a másik műé, Jean Louise, vagyis Scout, akit Pordán Ferenc fiatalos fordításában Fürkésznek hívnak, holott az előző műben még végig Scoutként szerepelt, csupán a több Oscar-díjjal megszórt filmváltozat magyarításában kapott lefordított nevet (ott Cserkész lett). A belevaló kislányból mostanra fiatal felnőtt vált, aki New Yorkból tér vissza Maycomb városába. A vonatút során lesz nyilvánvaló: édesapja, Atticus Finch, minden irodalmi karakterek egyik legmarkánsabb figurája hetvenkét éves, s az egészsége sem makulátlan. A lánynak komoly udvarlója van bátyja világháborús társának személyében, és rögvest világossá válik, hogy Jem, a testvére már nincs az élők sorában. A változások ellenére megnyugodhatunk:

Jean Louise maradt a helyes értékrenddel rendelkező, talpraesett és pimasz kisasszony. Oldalakon keresztül cukkolja apjánál dolgozó vőlegényét, harcba száll a fajtája utolsó példányának tartott makacs, ultrakonzervatív nagynénjével, de a maníros, irodalmár nagybácsit is képes játékosan leszerelni. Habár Jem meghalt, egykori játszópajtásuk, Dill pedig világcsavargó lett, olvasás közben mégis felderengenek a Ne bántsátok a feketerigót! figurái, ismétlődnek azok a momentumok, amelyeket megszerettünk benne.

Egy valamivel azonban nehéz megbirkózni: Atticus Finch megváltozott. A '30-as években játszódó klasszikusban mintaapa, aki bölcs, barátságos, tisztességes, akinek gyermekei és az igazság védelme mindennél többet ér. Atticus védett egy fekete férfit, akit egy fehér nő megerőszakolásával hamisan vádoltak meg a faji különbségek közti indulatok hevében, s akinek meg kellett halnia. Ez a karakter - amelynek eljátszásáért Gregory Peck Oscar-díjat kapott - lesétált a lapokról, a való életben is egyre többen kezdték Atticusnak nevezni gyermeküket, és Amerikában sokan bevallottan azért választották a jogi egyetemet, hogy olyanok lehessenek, mint ő.

Mostanra Atticus Finch megőrizte néhány jó tulajdonságát, szabadidejében a faji szegregáció ellen (!) küzd, de gond nélkül niggerezik. Lányát elsősorban a megváltozott szülőváros és napvilágra került családi szégyen motiválja, a fájdalom és csalódás elegye a legerősebb vonulata a regénynek. Itt valószínűleg életrajzi elemek is visszaköszönhetnek, hiszen Harper Lee ekkoriban valóban New Yorkba költözött az alabamai kisvárosból.

A regény erőssége, hogy a lassú mederben csordogáló történetet ügyesen ötvözi humorral, elég csak Alexandra néni és Jean Louise összetűzést, vagy a gyermekkori csínytevések felelevenítését követni. A gördülékeny fordításban fény derül a regény millió utalására is, amelyet jegyzetek nélkül csak elvétve érthet meg egy nem amerikai kultúrájú olvasó. S hiába érezni úgy, hogy látszólag sehova nem jut a regény, vannak értékei, igazán szép részei. Csak arról feledkezünk meg, hogy a kezünk között tartott regényen nem annak a Harper Lee-nek a neve áll, akit egy életre megjegyeztünk.

A kötetet a kiadó és a szerző megegyezésével eredeti, meg nem szerkesztett formában adták ki. Főhősünk néha azt érzi, elszaladt mellette az idő. A történet, amelyről Lee írt, ma is élvezetes, de a megporosodott szerkezet, a fél évszázad során közhellyé koptatott gondolatok nem állnak jól neki. Ezért, aki valódi irodalmi kalandra vágyik, a Menj, állíts őrszemet! helyett inkább Máthé Elek korábbi vagy Pordán Ferenc újrafordításában szintén a múlt héten boltokba került Ne bántsátok a feketerigót! példányát vegye le a polcról.