Bojtorjántól Bojtorjánig

Publikálás dátuma
2015.11.26. 06:48
A csapat (balról): Barna Zoltán, Buchwarth László, Vörös Andor, Pomázi Zoltán, Kemény Győző FORRÁS: MÜPA
Magyarországon öt fajtája él a bojtorjánnak: ebből négy gyógynövény, az ötödik pedig egy zenekar. Ezt a meghatározást Buchwarth Lászlótól, a Bojtorján együttes alapítójától kaptam, akivel annak kapcsán ültünk le egy laza beszélgetésre, hogy az eredeti csapat 27 év után újra összejött és november 30-án a Művészetek Palotájában ad életmű-koncertet.

Buchwarth László nem készült zenésznek, miután nem vették fel az egyetemre, elektronikai műszerésznek tanult, miközben – Radics Bélának köszönhetően - Jimi Hendrix, Cream és főleg Led Zeppelin-rajongó lett. Egyszer aztán a műszerész iskolában a csoportvezető felvetette, hogy aki indul a helyi Ki Mit Tud?-on, kap két hét nyári szabadságot.

„Egyikünk, Kemény Győző, tudott már néhány dalt, hozzá csapódtunk, ő tanítgatott minket, mert rajta kívül senki nem tudott semmit. Végül négyen összeálltunk, megnyertük a Ki Mit Tud?-ot, és bár a jutalomszabadságot nem kaptuk meg, felajánlották, hogy mehetünk táborokba játszani. Akkor elkezdtünk komolyabban tanulni…” Hamar eljutottak a működési engedélyig, a névválasztással azonban gondok támadtak. Első választásuk ugyanis az Anaconda Rt. volt, amelyről a hivatalos szervek kiderítették, hogy így hívtak egy amerikai rézbánya-társaságot, amely támogatta Chilében a Pinochet-féle puccsot és ez 1973 után Magyarországon vállalhatatlan volt. Miután mindenhonnan „kitiltották” őket, a KISZ-hez fordultak névajánlatért.

Kaptak egy listát, amelyből a Bojtorjánra böktek rá. „Akkor azt sem tudtuk, mi az, ráadásul idegen nyelveken szinte lehetetlen kiejteni. Amikor Amerikában megkérdezték tőlünk, hogy mit jelent a nevünk, kapóra jött az egyik legismertebb country-műdal, a Wildwood Flower, az „erdei vadvirág” így azt mondhattuk, hogy ez a mi „wildwood flowerünk”.

A csapat (balról): Barna Zoltán, Buchwarth László, Vörös Andor, Pomázi Zoltán, Kemény Győző FORRÁS: MÜPA

A csapat (balról): Barna Zoltán, Buchwarth László, Vörös Andor, Pomázi Zoltán, Kemény Győző FORRÁS: MÜPA

Az első lemez: „ ennyi veszteség még belefér”

László az évek során szerelmese lett a country-nak, amelyhez szerinte sok rosszízű sztereotípia kötődik. „Egy előadó egy szál gitárral nagyszerű, akár irodalmi értékű történeteket is elmesélhet.” A Bojtorján befutásában fontos szerepe volt egy Fonográf-turnénak, amelyen ők voltak az előzenekar, két évvel később pedig elkészült első nagylemezük, amelynek szövegeit többségében Horváth Attila írta.

„Mi elsősorban szép dalokat írtunk, country-s hangzással, új hangszerek megszólaltatásával. A születésnapomon, 1981. március 25-én jelent meg a lemez. Már fél éve készen voltunk, a tévében leadtak egy beharangozó műsort, de a lemez még nem volt kapható, mert a dorogi gyárban elromlott egy gépsor…de aztán nagy siker lett, telibe találtak jó néhány szívet Horváth Attila sorai a mi dallamvilágunkkal. Pedig a lemezgyárban nagyon szkeptikusan álltak hozzá, amolyan „egye fene, ennyi veszteség még belefér” alapon. Szerencsére fordítva sült el. Akkor jött a másik véglet, olyan szerződést kötöttek velünk, hogy öt éven át minden évben kell egy új lemez”.

Furcsa módon itthoni fellépéseik nem voltak annyira sikeresek, mert lemezeik vásárlói kevésbé jártak koncertekre, a fiatalabbakat pedig elvitte az akkor csúcson lévő kemény rock. De ekkoriban indult egy szép munkakapcsolat Halász Judittal. „Én 17 éven át ültem Jutka mellett. Ő mindig saját autóval akart utazni, ő vezetett, de kérte, hogy valaki menjen vele. Miután a szomszéd utcában laktam, a dolog adta magát. A többiek pedig zötyköltek a mikrobuszban, megálltak minden kolbászsütőnél… Embert próbáló mennyiségű koncertet játszottunk együtt.”

Nashville-től Szibérián át Ciprusig

A Bojtorján hamar nagyon kapós lett külföldön. „Ültünk az ORI-büfében, és azon tanakodtunk, hogy hová ne menjünk el. Pedig nem volt „hátszelünk”, sem külső menedzserünk, Győző intézte az ügyeinket. Például amikor kimentünk Burgaszba az Arany Orfeusz fesztiválra, a hivatalos emberek az ORI-tól, az Interkoncerttől nem vittek a frissen megjelent lemezünkből. De mi igen… Ott találkoztunk egy fickóval, akit bolond amerikai turistának néztünk. Azt állította, hogy ő menedzseli Kenny Rogerst, Dolly Partont. „Októberben van a születésnapom, meghívlak benneteket Kansas-be” – mondta. Ráhagytuk. És tényleg meghívott.”

László tele van sztorikkal. Felidézi egyik nagy élményüket, a David Letterman Show-t, amelyet New Yorkban vettek fel délután, és este 10 órakor ment adásba, miközben ők visszaindultak repülővel Mississippi államba. „Először felszálltak velünk a kockás zakós, arany láncos New York-iak, aztán Birminghamban jöttek a Stetson-kalapos, western-csizmás, szivarozó közép-nyugatiak, majd a feketék. Az utolsó leszállás előtt már többen voltunk, mint a személyzet. A fekete stewardessek szóltak, hogy lepihennek egy kicsit és szolgáljuk ki magunkat. Amikor megérkeztünk Jacksonba, a kicsekkolásnál ujjongva vártak, mert már láttak bennünket a tévében. Az amerikai fellépések előtt megtanultuk minden dalunkat angolul Révbíró Tamás korrepetálásával. David Lettermannél az utolsó pillanatig próbáltuk a Lazy Rivert, az Ahol a lusta folyót, már éppen jelenésünk volt, amikor megjelent egy asszisztens egy óriási táblával: „David kéri, hogy magyarul énekeljetek”.

Eljutottak a country atyjának tekintett Jimmie Rogers szülővárosába, Meridianba, 1984-ben pedig a műfaj legnagyobb fesztiválján, Nashville-ben léptek fel. 1977-ben játszottak egy milánói rendezvényen, ahol Sophia Loren volt a műsorvezető. Kalandos útjuk volt a Szovjetunióban: Szibériába, Habarovszkba igyekeztek, de nem tudtak leszállni, így aztán egy „zárt városban”, Jakutszkban landoltak, ahol a helyi szervek bezárták őket a reptéren egy szobába, igaz, ellátták őket minden földi jóval, szendvicsekkel, vodkával, pezsgővel. De jártak Finnországban, a sarkkörön túl, a fehér éjszakák idején, sőt, kilenc hónapig Cipruson „vendéglátóztak”, igaz, ott nem a saját zenéjükkel. „Turnéztunk Svájcban, Emmenthal megyében és egyszer az egyik farmercsalád meghívott minket, hogy játsszunk az istállójukban. Elválasztották a teret a 40 tehenüktől és nagyon jó hangulatú koncertet adtunk.”

László nagy szeretettel emlékezik arra is, amikor a zenekar szervezte fesztiválok híres vendégeit meghívták egy-egy hamisítatlan pesti házibuliba. Így ismerkedett meg a „magyar valósággal” a skót trubadúr Donovan vagy az amerikai country-királynő, Emmylou Harris.

Egy igazi közösség

Fény derül „alkotói műhelytitkokra is”. „Vörös Andornak Mártélyon, a Tisza holtágánál van egy hétvégi háza. Sokszor levonultunk oda, gitárral, magnóval dalokat írni. Kibéreltünk egy ladikot, én húztam, a többiek Győző, Andor, Pomázi Zoli pedig „írtak” és mindenki beleszólt mindenbe. Egyszer Horváth Attilától vártunk szöveget, az idő sürgetett, és azt a megoldást választottuk, hogy felhív minket Mártély egyetlen nyilvános telefonján, a helyi postán. És bediktálta a szöveget, amelyen megdöbbentünk: „Csirkét csomagolt az útra…?” Mi ez?” Ebből lett a Vigyázz magadra, fiam. Igazi közösség voltunk.”

A nagy hajtás egy idő után kihozta a zenekaron belüli feszültségeket, és 1988. március 25-én – megint László születésnapján - feloszlott a Bojtorján. Mindenki ment a maga útján, az alapító is folyamatosan zenél különböző formációkkal, tanít, fesztiválokat szervez – tíz évig csinálta a Gárdonyi Country-fesztivált – és sokáig úgy tűnt, hogy túlságosan mélyek az ellentétek az egyes tagok között. Pedig a Bojtorján-múlt nyoma ott maradt rajtuk letörölhetetlenül. Aztán egyik példaképük, az Eagles adott nekik lökést, akiknél hasonló problémák voltak, mégis össze tudtak jönni. Úgy gondolták, hogy ha az Eagles-nek sikerült, akkor a Bojtorjánnak is.

Lesz-e folytatás? „Nem gondolkodtunk még róla, de én nem tudom azt mondani, hogy itt a vége. Majd december 1-jén meglátjuk. Sose búcsúzzunk. Augusztus végén mintegy „erőpróbálgatásra” kimentünk Székelyudvarhelyre és úgy éreztük, hogy nagyon szépen szólunk…”

Frissítve: 2015.11.25. 20:46

Új Diótörő az Operában

Publikálás dátuma
2015.11.26. 06:47
Fotó: MTI Máthé Zoltán
Új Diótörő-produkcióval, 21 előadással, szabadtéri fesztivállal, karácsonyi rendezvényekkel, jótékonysági eseményekkel és nagy koncertekkel készül az Opera a teljes adventi időszakra. Az eseménysorozat november 28-án, A diótörővel veszi kezdetét.

Csajkovszkij Diótörője évtizedek óta, szerte a világban a karácsonyi készülődés elengedhetetlen része. A budapesti Operában közel hetven éven át azonos előadást láthatott több felnövekvő generáció. 2015 telén Marius Petipa és Lev Ivanov (az eredeti változat koreográfusai) és Oláh Gusztáv díszlettervező emlékének is adózva egy újragondolt, a klasszikus balett hagyományait követő, de a 21. század táncművészeti és vizuális elvárásainak megfelelő, új kiállítású darabbal jelentkezik a Magyar Nemzeti Balett. A klasszikus zenei anyagra egy igazi Diótörő-specialista, a nemzetközi hírnévnek örvendő Wayne Eagling és Solymosi Tamás koreografált új mesebalettet. Az új Diótörő megújult díszleteit Vavrinecz Beáta, jelmezeit Rományi Nóra tervezte.

A 21 előadásos sorozatban a tradíciókhoz híven ismét színpadra lép a Magyar Nemzeti Balett csaknem összes tagja. Újdonság azonban, hogy a szóló szerepekben számos fiatal tehetség kap lehetőséget az együttes tapasztaltabb szólistái mellett. Mária hercegnő szerepében először látható az Operában a társulat idén Budapestre szerződött orosz származású magántáncosnője, Melnik Tatiana. A bemutató dirigense: Hámori Máté.

A megújult Diótörő bemutatójának másnapján, advent első vasárnapján indul a Diótörő-fesztivál, amely szabadtéri kirakodó házikóival, forralt boros standjával évről évre nagyobb tömegeket csábít az Operához. A főbejárat előtt álló, feldíszített fa körül zajlik az ünnepi kavalkád, többek közt előadás előtti kórusénekléssel a Hajós utcai szfinx „A’Capella” teraszán, ahol az idei évadban rövid szabadtéri bábelőadást is tart a Kolibri Színház. A pult mögött pedig ismét az Opera vezető énekesei és balettművészei – többek közt Rálik Szilvia, Gál Erika, Szvétek László és Cser Krisztián, valamint Felméry Lili és Balázsi Gergő, Melnik Tatiana és Timofeev Dmitry, Tanykpayeva Aliya és Leblanc Gergely – árusítanak. A bevétel egy részét idén is jótékony célra ajánlják fel.

Szerző

Orosz emberünk Brooklynban

Publikálás dátuma
2015.11.26. 06:45
Tom Hanks a hidegháborús évek Berlinjébe érkezik, hogy tárgyaljon a fogolycseréről FORRÁS: INTERCOM
Steven Spielberg izgalmas spionfilmet rendezett Kémek hídja címmel megtörtént események alapján a hidegháborús időkből. A majd két és fél órát Tom Hanks könnyed eleganciával egyensúlyozza a vállán, miközben Mark Rylance megformálta a filmtörténet legrokonszenvesebb orosz kémfiguráját.

A film utolsó harmadán lehet esetleg szájat húzni, mert bizonyos fokig valóban megbillen a művészi egyensúly. Valódi és átvitt értelemben is érzékletes világba ragasztott díszletelemek kerülnek be, de egészében nézve a Kémek hídjával Steven Spielberg derekasan kitett magáért. Szokatlan szemszögből nézett egy ma már történelminek mondható korra, a hidegháború éveire. Spielberg mindvégig kitart a legalapvetőbb művészi módszere mellett: az emberi motívumok érdeklik, a történelem díszletei között mozgó, gondolkodó, érző emberre figyel.

Egy elkapott orosz kém és a védelmére kirendelt amerikai ügyvéd, tehát az egymással ellenséges oldalon álló két karakter kapcsolatában egy eddig soha filmre nem vitt emberi egymásra hangoltságot ábrázolt. (Valaha, talán A negyvenegyedik cím szovjet háborús filmben jelent meg valami meghökkentően hasonló, persze más körülmények között.) Az első pillanatoktól fogva azzal ragad meg a történet, hogy érvényesül benne a feltétlen törekvés a dolgok valósághű megmutatáshoz. Itt nincs habverővel felvert izgalom és dramaturgiailag felsrófolt feszültség. Itt a karakterekből és a dolgok természetéből, tehát belülről következik az, hogy izgalmas a film. Spielberg állandó munkatársa, remek operatőr, Janusz Kominski nyugodt, megbízható, mondhatni elegánsan old-timeres a stílusban idézi fel a fél évszázaddal ezelőtti kort, finoman érzékeltetve azt a modort, amit egy 1957-ben játszódó sztori megkíván.

Maga a történet nem különösebben bonyolult és a film nem is akar kacskaringókkal izgalmat keltetni. 1957-ben, a hidegháború kellős közepén, amikor U2-es kémrepülőgépek első útjaikra indultak Amerikából a szovjet határok felé, Amerikában elfognak egy orosz kémet. A néző egy festőt lát, aki épp a saját portréját festi brooklyni lakásában, de az amerikai biztonsági emberek az oroszok kémeként tartóztatják le. Spielberg abszolút elfogulatlan: ahogy anno a valóságban, úgy a filmben sem derül ki, valóban kém-e az a különös ember, akit egy nagyon jó nevű amerikai ügyvédnek, Donovannek kell védenie.

Spielberget nem a spionsztori izgatja, hanem a két ember között születő, már-már barátságnak mondható kapcsolat. Az ügyvéd szerepében Tom Hankset látjuk, és a rég nem látott színész pazarul viszi végig a munkáját a legkomolyabban és legtisztességesebben végigvivő ügyvéd szerepét. Spielberg jobb kezekre nem is bízhatta volna ezt a majdnem szürke szerepet. Hankstől felragyog az egész fura folyamat.

Spielberg nem csak a kémhistóriák paneljaival szakít, hanem a filmes bírósági tárgyalások közhelyeivel. Ebben alighanem sok köszönhető a brit Matt Charman intelligens forgatókönyvének, hisz tudjuk, a britek már csak az MI5 gyakori szerepeltetése miatt is nagyon intelligensen képesek megmutatni a hasonló természetű ügyeket. A jogi csűrcsavarok helyett jóval érdekesebb a film két fő karaktere, Rudolf Abel orosz kém és James Donovan védőügyvéd egészen különös megvilágítása. Az első pillanattól fogva tisztelik a másik személyiségét és álláspontját, noha az persze szemben áll egymással. A vádlott egyetlen kukkot nem árul el magáról, az ügyvéd pedig meg sem próbálja behúzni a csőbe, rákényszeríteni bármire. Megbízhatnak egymásban, furcsa módon lényegében csak egymásra számíthatnak.

Spielberg nagy dobása, hogy olyan egyéniségeket teremt, akik méltóak is a másik tiszteletére. Abel alighanem a legérdekesebb orosz kém, aki amerikai filmben megjelenik. Túl már a fiatalságon, szikár és hallgatag figura, aki inkább emlékeztet egy gondolataiba mélyedő filoszra, mint halálmegvető kémre. Pedig láthatóan megveti a halált, minden fordulatot mélységes nyugalommal fogad. Ez a figura minden közismert szabványnak és szabálynak ellent mond, szerepében a szinte ismeretlen Mark Rylance remekel. Kiválóan hozza azt a fajta fanyar humort is, amit alighanem a forgatókönyvbe besegítő Coen-testvéreknek köszönhet a film a nem egyszer csillogóan szellemes párbeszédekben.

A film utolsó harmada a fal építésével éppen ketté osztódó Berlinben játszódik. Ez bizonytalanabb terep Spielbergnek, a külső helyszínek kulisszajellege erről vall. Maga a sztori izgalmas marad, egy lelőtt U2-es kémgép pilótáját kell kicseréltetnie Donovan ügyvédnek a védencével. A hol szovjet, hol kelet-német tárgyalópartnerek nem ússzák meg, megkapják a filmtől az ábrázolás gunyoros stílusából kiérződő kritikát. Igaz, ez így is intelligensebb formában van jelen, mint az eredeti hidegháborús filmekben, amelyek mindkét oldalon csöpögtek a nevetséges elfogultságtól. A fogolycsere feszült pillanatáig lendületéből mit sem vesz vissza a film. És Spielberg nem szégyell megindító intimitást becsempészni az ügyvéd és a védence búcsújának jelenetébe a kémek hídján, a Glinecke hídon. Az hab a tortán, hogy játékba jön a legendás berlini átkelőhely, a Checkpoint Charlie is, hogy pattanásig feszüljenek az idegek.

A pattanásig feszülésbe bosszantóan harsog bele az a bizonyos érzelemre rásegítő nagyzenekari aláfestés, ami Hollywood elidegeníthetetlen eszköze. Kár, hogy zene-ügyben Spielberg mester nem kért tanácsot besegítőitől, az agyonüthetetlenül virgonc humorú Coen-testvérektől.

(Kémek hídja ****)

Szerző