A film utolsó harmadán lehet esetleg szájat húzni, mert bizonyos fokig valóban megbillen a művészi egyensúly. Valódi és átvitt értelemben is érzékletes világba ragasztott díszletelemek kerülnek be, de egészében nézve a Kémek hídjával Steven Spielberg derekasan kitett magáért. Szokatlan szemszögből nézett egy ma már történelminek mondható korra, a hidegháború éveire. Spielberg mindvégig kitart a legalapvetőbb művészi módszere mellett: az emberi motívumok érdeklik, a történelem díszletei között mozgó, gondolkodó, érző emberre figyel.
Egy elkapott orosz kém és a védelmére kirendelt amerikai ügyvéd, tehát az egymással ellenséges oldalon álló két karakter kapcsolatában egy eddig soha filmre nem vitt emberi egymásra hangoltságot ábrázolt. (Valaha, talán A negyvenegyedik cím szovjet háborús filmben jelent meg valami meghökkentően hasonló, persze más körülmények között.) Az első pillanatoktól fogva azzal ragad meg a történet, hogy érvényesül benne a feltétlen törekvés a dolgok valósághű megmutatáshoz. Itt nincs habverővel felvert izgalom és dramaturgiailag felsrófolt feszültség. Itt a karakterekből és a dolgok természetéből, tehát belülről következik az, hogy izgalmas a film. Spielberg állandó munkatársa, remek operatőr, Janusz Kominski nyugodt, megbízható, mondhatni elegánsan old-timeres a stílusban idézi fel a fél évszázaddal ezelőtti kort, finoman érzékeltetve azt a modort, amit egy 1957-ben játszódó sztori megkíván.
Maga a történet nem különösebben bonyolult és a film nem is akar kacskaringókkal izgalmat keltetni. 1957-ben, a hidegháború kellős közepén, amikor U2-es kémrepülőgépek első útjaikra indultak Amerikából a szovjet határok felé, Amerikában elfognak egy orosz kémet. A néző egy festőt lát, aki épp a saját portréját festi brooklyni lakásában, de az amerikai biztonsági emberek az oroszok kémeként tartóztatják le. Spielberg abszolút elfogulatlan: ahogy anno a valóságban, úgy a filmben sem derül ki, valóban kém-e az a különös ember, akit egy nagyon jó nevű amerikai ügyvédnek, Donovannek kell védenie.
Spielberget nem a spionsztori izgatja, hanem a két ember között születő, már-már barátságnak mondható kapcsolat. Az ügyvéd szerepében Tom Hankset látjuk, és a rég nem látott színész pazarul viszi végig a munkáját a legkomolyabban és legtisztességesebben végigvivő ügyvéd szerepét. Spielberg jobb kezekre nem is bízhatta volna ezt a majdnem szürke szerepet. Hankstől felragyog az egész fura folyamat.
Spielberg nem csak a kémhistóriák paneljaival szakít, hanem a filmes bírósági tárgyalások közhelyeivel. Ebben alighanem sok köszönhető a brit Matt Charman intelligens forgatókönyvének, hisz tudjuk, a britek már csak az MI5 gyakori szerepeltetése miatt is nagyon intelligensen képesek megmutatni a hasonló természetű ügyeket. A jogi csűrcsavarok helyett jóval érdekesebb a film két fő karaktere, Rudolf Abel orosz kém és James Donovan védőügyvéd egészen különös megvilágítása. Az első pillanattól fogva tisztelik a másik személyiségét és álláspontját, noha az persze szemben áll egymással. A vádlott egyetlen kukkot nem árul el magáról, az ügyvéd pedig meg sem próbálja behúzni a csőbe, rákényszeríteni bármire. Megbízhatnak egymásban, furcsa módon lényegében csak egymásra számíthatnak.
Spielberg nagy dobása, hogy olyan egyéniségeket teremt, akik méltóak is a másik tiszteletére. Abel alighanem a legérdekesebb orosz kém, aki amerikai filmben megjelenik. Túl már a fiatalságon, szikár és hallgatag figura, aki inkább emlékeztet egy gondolataiba mélyedő filoszra, mint halálmegvető kémre. Pedig láthatóan megveti a halált, minden fordulatot mélységes nyugalommal fogad. Ez a figura minden közismert szabványnak és szabálynak ellent mond, szerepében a szinte ismeretlen Mark Rylance remekel. Kiválóan hozza azt a fajta fanyar humort is, amit alighanem a forgatókönyvbe besegítő Coen-testvéreknek köszönhet a film a nem egyszer csillogóan szellemes párbeszédekben.
A film utolsó harmada a fal építésével éppen ketté osztódó Berlinben játszódik. Ez bizonytalanabb terep Spielbergnek, a külső helyszínek kulisszajellege erről vall. Maga a sztori izgalmas marad, egy lelőtt U2-es kémgép pilótáját kell kicseréltetnie Donovan ügyvédnek a védencével. A hol szovjet, hol kelet-német tárgyalópartnerek nem ússzák meg, megkapják a filmtől az ábrázolás gunyoros stílusából kiérződő kritikát. Igaz, ez így is intelligensebb formában van jelen, mint az eredeti hidegháborús filmekben, amelyek mindkét oldalon csöpögtek a nevetséges elfogultságtól. A fogolycsere feszült pillanatáig lendületéből mit sem vesz vissza a film. És Spielberg nem szégyell megindító intimitást becsempészni az ügyvéd és a védence búcsújának jelenetébe a kémek hídján, a Glinecke hídon. Az hab a tortán, hogy játékba jön a legendás berlini átkelőhely, a Checkpoint Charlie is, hogy pattanásig feszüljenek az idegek.
A pattanásig feszülésbe bosszantóan harsog bele az a bizonyos érzelemre rásegítő nagyzenekari aláfestés, ami Hollywood elidegeníthetetlen eszköze. Kár, hogy zene-ügyben Spielberg mester nem kért tanácsot besegítőitől, az agyonüthetetlenül virgonc humorú Coen-testvérektől.
(Kémek hídja ****)