- Lapunkban publicistaként szerepel közéleti jegyzeteivel, de a tavalyi év végén verseiért kapta meg a rangos Petri György-díjat. Mennyire nehéz összeegyeztetni a két teljesen eltérő műfajt?
- A közéleti publicisztikát mindössze a 2000-es évek eleje óta művelem. A régi Magyar Hírlapnál kezdtem sajtólevelezőként; a szerkesztői visszajelzésekből jöttem rá, hogy talán érdemes ezzel a műfajjal foglalkoznom. Andrassew Iván évekkel később aztán végleg meggyőzött arról, hogy van keresnivalóm a zsurnalisztika környékén. Versírással ellenben több mint két évtizede foglalkozom. Bármennyire is hihetetlen, mindkét műfaj analitikus gondolkodást és szemlélődésre való hajlamot követel meg művelőjétől. Ebben a tekintetben tehát egyáltalán nem összeegyeztethetetlen egymással a két tevékenység. Persze a líra tárgya egészen más, mint a publicisztikáé, de az alkotó személyisége szempontjából ez nem releváns. Ha viszont arra a kérdésre kellene válaszolnom, érzelmileg a versek vagy a cikkek állnak közelebb hozzám, egyértelműen a költemények élveznek prioritást. A szépirodalom egy sokkal régebbi szerelem számomra, így érthető az elfogultságom a líra irányában.
- Hogyan fogadta a Petri-díjat? Az önálló kötet előtt álló szerzőket elismerő kitüntetést általában húszas-harmincas éveikben járó fiataloknak ítélik oda, Ön azonban a negyvenhez közelített, amikor elismerték.
- Tegyük hozzá, a Petri-díjat megelőzően több alkalommal is részesültem szakmai elismerésben. A Szegedi Tudományegyetem által Sík Sándor emlékére kiírt Európaiság-Magyarság verspályázaton 2014-ben első helyezést értem el, illetve két egymást követő évben nyertem oklevelet a Salvatore Quasimodo Költőversenyen. Utóbbi apropóján kötöttem barátságot Balatonfüreden Tóth Krisztina költővel, akinek sokat köszönhetek. A "több mint kormányváltás" előtt volt egy rövid kegyelmi időszak, amelyben a szakma ellenállt az átpolitizálási kísérleteknek. 2010 óta ez gyökeresen megváltozott, a szakmai elismerések egy része veszélyesen hasonlítani kezd az állami kitüntetésekhez. A Petri-díjra visszatérve: természetesen nagyon örültem neki! Egyrészt mert rangos kuratórium ítélte oda nekem, másrészt mert kis túlzással Petri Györgyön nevelkedtem kamaszkorom óta, ennek a költőnek az életműve óriási jelentőséggel bír számomra.
- Nem érzi úgy, hogy veszélyes dolog a nyílt politikai állásfoglalás? Mit gondol, kell-e politizálnia egy íróembernek, mint ahogyan azt tette sok íróelőd? A másik álláspontot képviselők szerint, sok olvasó szemében negatív kép alakulhat ki a szerzőről, ha kiderül róla, hogy melyik politikai oldalhoz húz.
- Szeretnék visszautalni Petri Györgyre, akinek verseiben felfedezhető a pártállami rezsim kíméletlen bírálata. Ő nem félt keresetlen szavakkal minősíteni Leonyid Brezsnyevet a pártfőtitkár halálakor. Persze, hogy retorziók érték miatta. Sajnos huszonöt évvel a rendszerváltozás után ismét eljutottunk oda Magyarországon, hogy a pártpolitikai meggyőződésnek egzisztenciális tétje van, nem csupán egy író, de úgyszólván bárki számára. Az sem tagadható, hogy számos dilettáns akad, aki a politika farvizén próbál elégtételt venni korábbi mellőzöttségéért, szakmai sikertelenségeiért. Mégis él bennem egy naivitással határos optimizmus azt illetően, hogy a szakma színe-java a szépirodalomban is képes lesz megőrizni rezisztenciáját a politikai elvárásokkal szemben. Egyébként a közélettel való foglalkozás szerintem nem befolyásolja egy szerző szépirodalmi tevékenységének megítélését. A zsurnalisztikával szintén foglalkozó Molnár Ferenc, Ady vagy Karinthy szépirodalmi művei azok számára is élvezhetőek, akik idegenkednek ezen szerzők deklarált elveitől. Sőt! A francia Céline vagy a norvég Knut Hamsun, akik így-úgy kollaboráltak a nácikkal, esztétikailag tagadhatatlanul maradandót hoztak létre.
- Várady Szabolcs Kossuth-díjas költő, a Holmi versrovatának vezetőjeként írta Önnek pályakezdő korában, hogy jónak találja a verseit, de úgy hiszi, még némi időnek kell eltelnie addig, míg publikálásra érdemesek lesznek. Sok visszautasításban volt része pályája elején?
- Szabolcs akkori kritikája teljesen indokolt volt. Más kérdés, hogy egy kamasz általában türelmetlen és nagyképű. Emlékszem, rendkívüli módon sértették szavai a hiúságomat. Úgy éreztem, a zsengéimbe fektetett munka hiábavaló volt. És persze más szerkesztők visszautasításai is megviseltek, mert mások is hasonlóan látták a korai verseimet, mint Szabolcs. Az elutasítás szerepet játszott abban, hogy egy vidéki költészeti antológiában való szereplésemet követően körülbelül egy évtizeden át az asztalfióknak írtam. A pályakezdő írónak mindenekelőtt egy héber közmondást kell megtanulnia: ha követ törsz és a kő a századik ütésre hullik darabjaira, valójában az előző kilencvenkilenc ütéstől törött szét! A munka sohasem hiábavaló, az átmeneti kudarcok valójában egy fejlődés állomásai.
- Először lírai vagy prózai alkotással debütált?
- Amikor újra elkezdtem műveimet országos orgánumoknak küldözgetni, emlékeim szerint először a Mozgó Világ hozta le néhány versemet, ezzel körülbelül egy időben az Élet és Irodalom egy rövid prózámat. Az igazi elismerést persze a Holmiban való megjelenés jelentette számomra 2006 végén.
- Számos műfajban alkot, mégis úgy érzem, a szabadvers áll Önhöz legközelebb. Melyik műformát a legnehezebb megteremteni?
- A laikus számára talán meglepő, de személy szerint a szabadverset tartom a legnehezebb műfajnak. Valamikor a kilencvenes években Faludy György olyasmit nyilatkozott, hogy nem tudja elfogadni a zeneiség kivonulását a költészetből. Nem elvi alapon, hanem praktikus megfontolásokból értek egyet a kijelentésével; annak ellenére, hogy számos szabadverset írtam magam is. A forma fogódzót jelent, a fegyelem lehetőségét, s ebben nem a szabadságtól való látens félelmet kell sejteni. Nagyon sokszor előfordult velem, hogy például rögtön szonettként ötlött eszembe egy vers. Rendkívüli misztikummal bír tartalom és forma dialektikája.
- És ha nem lírai alkotásokra vonatkoztatom a kérdést?
- Ami az epikát illeti, én nem tudok megfelelni a mostanság divatos regénykultusznak. Sőt, prózai műveim az évek során egyre rövidebbek lettek - talán mert élettapasztalatom okán magam is mind zárkózottabbá váltam, egyre kevésbé jellemző rám az exhibicionizmus. Remélem egyébként, ez a tendencia nem lesz tartós a novellisztikámban...
- Első kötete, a Más él benned idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. Ahogy arra már a díj kapcsán is utaltam, többen megjegyezték, hogy nem gyakori, hogy harminckilenc éves korban jelenjen meg egy szerző első kötete.
- Az sem fordul elő gyakran, hogy egy nívós kiadó egyszerre jelenteti meg ugyanazon szerző novellás- és verseskötetét. Senki se gondolja azonban, hogy az életkorom okán fehér hollónak számítok, több szerzőt ismerek, aki harmincas éveiben debütált kötettel. Már pályakezdőként sem láttam értelmét annak, hogy éretlen művekkel telezsúfolt kötetet jelentessek meg egy harmadrangú kiadónál. Lett volna rá lehetőségem, nem éltem vele. Nem törekedtem mindenáron kötetre, inkább rangos folyóiratokban szerettem volna megjelenni, a szerkesztőségi visszajelzéseket tartottam fontosnak. Aztán jöttek a patinás antológiák: a Szép versek, valamint a Körkép, amelyekben szerepelni kezdtem.
- Hogyan állította össze a kötetet? Az összes eddigi verse belekerült, vagy egy adott tematika szerint válogatott?
- Csupán néhány éve született meg bennem az elhatározás, hogy kötetbe rendezem verseimet és novelláimat. A szelekció során mindenekelőtt minőségre törekedtem, így több művet mellőztem a válogatásnál. A tematika szerinti ciklusokba rendezésben nagy segítségemre voltak a Magvető szerkesztői, valamint kitűnő kolleginám és jó barátom, Turbuly Lilla.
- Kit tekint szakmai példaképeinek?
- E kérdés megválaszolására nem teszek kísérletet. Rengeteg klasszikus és kortárs szerzőt felsorolhatnék, de csupán a teljesség igénye nélkül. És senkit sem akarnék kihagyni a felsorolásból.
- Verseskötete mellett novellagyűjteménye is megjelent. Milyen kritikai fogadtatásban részesült a két egyszerre megjelent mű?
- Egy, a Kortárs online felületén megjelent, meglehetősen negatív kritikán kívül egyelőre nem tudok más recenzióról. Bízom benne, hogy a köteteim nem lesznek visszhangtalanok. Olvasói visszajelzések mindenesetre már vannak a világhálón: valaki például szóvá tette, hogy novelláskötetem színvonala indokolttá tette volna a kemény táblás kivitelezést... Az is nagyon jólesett, hogy egy idézetgyűjteménybe számos mondatom bekerült különböző novelláimból. Ja, és a laudációk. A legjobban talán a már említett Turbuly Lilla egy mondata esett, aki költeményeimről laudációjában kijelentette: "Egy filozófus versei." Nem csupán azért találó megjegyzés, mert csakugyan filozófia szakon végeztem, hanem mert a szépirodalom szerintem vegytiszta bölcselet. Mindössze esztétizáltsága következtében különbözik az akadémiai diszciplínától.
- Vannak konkrét írói ambíciói? Vágyik például olyan népszerűségre, ünnepléssorozatra, mint amilyent Vörösmarty élt meg, vagy inkább csendben visszahúzódó szerző lenne, mint Berzsenyi?
- Mint említettem, kiveszőfélben van belőlem az exhibicionizmus, úgyhogy látványos ünnepléssorozat nem szerepel a vágyaim között. Egyébként a szépirodalom élvezete minden korban a hozzáértő kevesek kiváltsága, bár természetesen a kiadói marketing csodákra képes. Értelemszerűen jólesne a pozitív kritikai visszhang, horribile dictu: a szakmai díjak. De az alkotáshoz szükséges nyugalmat mindennél fontosabbnak tartom még akkor is, ha nem hiszek az elefántcsonttornyok boldogító csendjében.
