Lőrincze Lajos száz esztendeje

A száz esztendeje egy kicsiny Veszprém környéki faluban: Szentgálon született Lőrincze Lajosra emlékezve nem tudom megkerülni a személyes történeteket és emlékeket.

Mint szinte mindenki, mint az egész ország, a későbbi jó barát nevét és munkásságát én a magyar rádióból, nevezetesen az 1952 őszén indult Édes anyanyelvünk című műsorból ismertem meg. A budapesti Piarista Gimnázium negyedik osztályos diákja voltam akkor, és szinte meglepetésszerűen érintett meg feledhetetlenné vált dunántúlias hanglejtésén egy előadás, amely „édes anyanyelvünk” szépségéről tett vallomást, és szabatos használatára figyelmeztetett. Ez a negyed óra (vagy félóra) nagyon kicsiny, de nagyon örvendetes „oázis” volt abban a szellemi sivatagban, amelyet a rádió műsorai kínáltak akkoriban.

Személyes hangot ígértem az imént. Több évtized közös küzdelmei, gondjai és reményei kötöttek össze vele: az anyanyelvi mozgalom munkájában, amelyet valamikor Illyés Gyula és Bárczi Géza álmodott meg, de amelybe Lőrincze Lajos öntött vért. Ültem vele együtt, igen sokszor, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének, később elnökségének vagy a Nyelvünk és Kultúránk szerkesztőségének ülésein, utaztam vele Kecskemétre, Sárospatakra, Zágonba, Kolozsvárra, és nem egyszer ott ültem a Kútvölgyi úti kórházban betegágya mellett, hogy elmondjam neki: várjuk, visszavárjuk, hiszen munkánknak, lassan szűrt szóval, mindig ő adott biztató lendületet. Végül is nem tért vissza közénk, nekünk kellett hozzá végső búcsúra elzarándokolnunk. Csak emléke, tanítása és szellemi öröksége maradt velünk.

Az anyanyelvi mozgalom valóban az ő szívós és bölcs egyéniségének köszönhetően nőhetett fel a magyar összefogás határokat nem ismerő egyetemes intézményévé. Egyéniségének és munkájának eleve hitele volt, elvégre egész életét anyanyelvünk gondozásának és védelmének szentelte. És lehet-e hitelesebb annak a szavánál, akinek hangját a rádióból Sepsiszentgyörgytől Galántáig és Ungvártól Alsólendváig ismerte egy egész nép, egy egész ország. Az, hogy a magyar világban úgy volt otthon, mint igen kevesen, az az Anyanyelvi Konferenciánál vállalt küldetésének következménye volt. Lőrincze Lajosnak nemcsak a hangját, nemcsak a dunántúli szülőföld dallamát mindvégig megőrző hanglejtését ismerték széles körben, hanem a személyét is: baráti figyelmességét, ellentéteket áthidaló diplomáciai készségét, engesztelő szeretetét, amely az evangéliumi szellemiséget képviselte egy olyan világban, amelyet máskülönben a politikai akarat tartott hatalmában. Ahogy mindez azóta is tapasztalható. Lőrincze Lajos, ezt most szeretettel és némi nosztalgiával mondom, maga volt a szelídség és a figyelmesség.

Egyszer vele és Czine Mihállyal utaztam, mint már érintettem az imént, az erdélyi Zágonba, Mikes Kelemen szülőfalujába. Czine Miska két üveg borral érkezett, ezt Zágonig el is fogyasztottuk, Lőrincze Lajos egy üveg tejet hozott magával, ezt iszogatta beosztó módon, azzal a tanáros-tudósi fegyelmezettséggel, amely lényének igen rokonszenves tulajdonsága volt. Mindig fegyelmezett volt és mindig mértéktartó, a tudományos munkában és a kulturális irányító tevékenységben egyaránt. Talán ez a mértéktartó bölcsesség tette érthetővé azt, hogy egy nehéz korszakban is érvényesíteni tudta azt az élettervét, amely anyanyelvünk szolgálatát állította a középpontba.

Az anyanyelvi mozgalom vezető egyéniségeként sok száz vagy sok ezer magyar tudóst, tanárt, lelkészt, írót ismert meg szerte a nagyvilágban: Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Nyugat-Európában és Amerikában, hiszen anyanyelvünk szolgálatában, ennek „nagyköveteként” bejárta a nagyvilágot. Mindenütt képviselni tudta az anyanyelvi kultúra védelmének ügyét, a nemzeti szolidaritást, azt a „magyar-magyar” párbeszédet, amely nemcsak a földrajzilag szétszóródott és politikailag megosztott magyarság önmagára eszmélésének volt a kerete, hanem új „beszédmódot” is kezdeményezett. „Beszédmódot”, amelynek az egymás iránt tanúsított figyelem és türelmesség szabta meg a törvényeit: olyan készségek, amelyek a demokrácia értékvilágához kötődnek, és így a magyarságnak egy negyed évszázaddal ezelőtt bekövetkezett történelmi sorsfordulatát készítették elő. Annak a történelmi sorsfordulat reményében akkoriban sokaknak ki kellett járniuk a „demokrácia iskoláját”. Ennek az „iskolának” volt egyik szelíd és hatékony professzora Lőrincze Lajos.

Egy interjúban ezt mondta: "Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak: ez a küldetésünk – áldjon vagy verjen sors keze -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl barátaim!”

Ha valóban fel akarjuk emelni szívünket, ahogy a latin miseszöveg mondja: „sursum corda”, kövessük Lőrincze Lajos példáját, ebben a tanításban és útmutatásban nem csalódhatunk.