Szomorú évforduló

1956 október-novemberének láza elmúlt, a forradalom emléke hideg számítás tárgya lett a politikusok szónoklataiban. Az az Orbán Viktor, aki annak idején keményen és bátran állt ki a forradalom áldozatainak méltó emlékezetéért, s a lázadás szellemének magvetője volt, a hatalom birtokában nem tud mit kezdeni a teljhatalmat tagadó szellemiséggel? Hasonlóképp kerülik az őszinte emlékezést a kormány és az uralkodó párt üres közhelyeket szajkózó tagjai is, akiktől annyira futotta mindössze, hogy hazánkat meg kell védeni a migránsoktól. Hol volt a köztársaság elnöke? Hol a miniszterelnök? Sehol! Hol a méltó módon, magával ragadó hitelességgel emlékező ellenzékiek? Sehol! Hol a forradalom fiatal örökösei és az akkor lázadó munkások tömege? Sehol! Lehetne folytatni a kérdéseket. Miért nem szólt egyik kormánypárti szónok sem arról, hogy a forradalmat az orosz tankok tiporták el, s hogy orosz utasításra végezték ki Nagy Imrét és rengeteg fegyvert ragadó magyar embert?

Talán nem kínált volna tanulságot az a tény, hogy Európában szeretettel fogadták a menekülőket? Hogy segítették és támogatták őket egzisztenciájuk megteremtésében? Vajon miért menekülnek napjainkban is a csodaországból, s miért nem lehet hazacsalogatni őket? Ez a hatalom mindent megtett és megtesz azért, hogy elfelejtse az 56-os forradalmat és tapasztalatait. Nem úgy, hogy kiseprűzi a történelemből. Egyszerűen elfelejteti, mert kellemetlen kérdéseket vet föl. Ám erre is van analógia. Az 1848‒49-es szabadságharc emlékét is ki akarta törölni a nemzet emlékezetéből a Bach-korszak szolgahada. Nem sikerült. Nemzeti ünnep lett a kiegyezés után, akik pedig porral hintették volna be, eltűntek a magyarság emlékezetéből. Így lesz 1956 októberével és meghamisítóival is.