A magyar kormányfő nekifeszülve tolja immár nem csak Magyarországot, hanem Európát is Nyugatról Keletre. Őserejét - Teheránban (is) megmondta -, abból a „sajátos magyar gondolkodásból” meríti, amelyet, mint Európa jövevény népének gyermeke kevercsel a keletről hozott bölcsességből és a nyugati racionalitásból.
Kemény bicepszet mutatnak mamelukjai is. A nyugati demokráciát meg kell szabadítani a liberális egyeduralomtól – mondta Schöpflin György, a Fidesz (a liberális parlamentarizmus szabályai szerint megválasztott) európai parlamenti képviselője. Nem is akárhol, hanem az Európai Néppárt által rendezett múlt pénteki budapesti konferencián. Véget kell vetni a liberális önhittségnek, aminek oka az a néhány nagy győzelem (a vallás háttérbe szorítása, a fasizmus és a marxizmus feletti diadal és a nemzet, az állam időleges korlátozása), amit ez az eszmerendszer aratott a XX. században – így a szolgalélek. Szabaduljunk meg a konzervatív Churchilltől, a háború utáni kereszténydemokratáktól, szociáldemokratáktól, akiknek a (nyugat)európai egységet és társadalmi békét, jólétet köszönhetjük. Vetkezzük le nyugati Európát az autoriter kelet új ruhájáért.
De: mi is volna ez a falra festett liberális Ördög? „A liberális olyasvalaki, aki ellenzi a beavatkozást mások ügyeibe: toleráns az eltérő nézetekkel és a megszokottól eltérő viselkedéssel szemben... történelmileg síkraszálltak azért, hogy az ember távol tarthassa embertársait saját életétől, s az egyén maximális teret kapjon, ahol élni és választása szerint boldogulni képes… A szociáldemokraták ugyanakkor egyfajta keveréket képeznek. Osztoznak a liberálisokkal abban, hogy elkötelezettek a kulturális és vallási tolerancia iránt..., hisznek a közjó érdekében végzett együttes cselekvés lehetőségében és erejében... A jó társadalomról alkotott szociáldemokrata vízió kezdettől fogva nagyobb szerepet szán az államnak és a közszférának.” Írta volt Tony Judt brit történész, aki a halála előtt, 2010-ben, még egy utolsó sóhajtással megpróbálta visszahelyezni jogaiba a szociáldemokrácia olyan értékeit, mint a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, a közösség eszméje. Mint látni, liberalizmus és szociáldemokrácia átfedi egymást, bár a magyar bal nem jutott el a brit történészig, ha olvasná, talán nem gyűlölné a liberalizmust, s vele önmagát oly vehemensen, mint teszi.
Mert ez volna az az értékrend, ami maga lett "A Nyugat", ami beépült a közjogi berendezkedésébe, szokásjogába, etikájába. Annyira, hogy vannak történészek, akik erre vezetik vissza a politikai baloldal, a politikai liberalizmus hanyatlását. Nincs miért küzdeni, hiszen amiért küzdenénk, általánosan elfogadott alapelvek lettek. Azok maradnak egy olyan korban is, amikor a Nyugat szülte globalizmus éppen lemondatja anyját a történelemben játszott világvezetői trónról.
Másfelől ennek az értékrendnek a politikai lenyomata a jóléti államok európai közössége, amelyet a második világháború utáni geopolitika ketrecéből oly vágyakozva figyeltünk. És amelyhez a legrosszabb pillanatban csatlakozhattunk. Éppen akkor, amikor a liberális demokrácia világot elöntő hulláma (a ’90-es évek végén 120 ország, a Föld független államainak 60 százaléka szabad választásokkal működő demokrácia volt) recesszióba fordult. Amikor kezdtek felmorzsolódni a demokratikus intézmények, mert felmorzsolta őket a 2008-as válság keltette rosszkedv és csalódás. Kiderült: a liberális állam változás nélkül képtelen azon alapvető szolgáltatásokra, amelyeket az állampolgárok elvárnak tőle, mert a szabad piac kontrollálására nem épültek ki a nemzeti és nemzetközi mechanizmusok. A csalódás a tekintélyelvű berendezkedés felé terelte a tömeg figyelmét, hiszen a képviseleti demokráciában nem látja viszont saját akaratának érvényesülését, a felkent vezető pedig - kicselezve a népszavazás intézményét -, az őt igazoló „nemzeti konzultáció” népakarat-érvényesítő hazugságával helyettesít.
Veszélyes folyamat ez, mert a liberális demokrácia nemcsak a többségi akarat érvényesülése a választásokon, hanem összetett intézményrendszer is, amely mechanizmusával korlátozza és szabályozza a mindenkori végrehajtói hatalmat, s a kisebbség politikai jogainak elismerésével, az egyéni és közösségi autonómia, önrendelkezés érdekeinek érvényesítésével megakadályozza a többségi diktatúrát.
A demokratikus recesszióra épített parlamenti többségi diktatúrát Orbán Viktor. Kilépett a parlamentarizmusból, azt a más demokráciákban is tapasztalható gyakorlatot terjesztette ki, hogy a parlamentet és csaknem minden intézményes ellensúlyt a végrehajtó hatalom ellenőréből annak részévé, kiszolgálójává alázta. Nem csak Schmitt Pál köztársasági elnök beiktatási szavai jelezték ezt, sokkal inkább az egyéni képviselői törvényjavaslatok gyakorlata.
Orbán annyira felbuzdult itthoni sikerén, hogy az illiberális demokrácia találmányát most exportálná egész Európába. A mameluk Fricz Tamás például azt javasolja, létre lehetne hozni a közép- és kelet-európai nemzetek szövetségét – nem a nyugat-európaiak ellenére, hanem az Unión belül. „Más kérdés persze az, ha a központi hatalmak ezt meg akarnák akadályozni” – írja. Az Unió jobboldali nacionalista átalakításáról, vagy szétszakításáról beszél.
Orbán hadat üzent Európának. A történelem pedig ismét próbára teszi a liberális demokrácia immunrendszerét.
