Aligha választhatott volna a Vigilia időszerűbb témát, mint az irgalmasságról való párbeszédet. Egyáltalán létezik a hétköznapi életben? Tudunk irgalmasak lenni? Megetetni az éhezőket? Befogadni a hajléktalanokat? Megszólítani a magányosokat? Letörölni a kivetettek könnyeit? Nem folytatom. Kínzó lelkifurdalással nézegetem a menekülők ezreit, akik irgalmasságunkban (is) bizakodva keresnek új hazát, otthont maguknak. Világméretű irgalmasságra volna szükség, hogy enyhítsük szenvedéseiket. Fel kellene támasztanunk ezt az érzést, gyakorlatba kellene átültetnünk a részvét halkan elmormolt szavait.
A sors megmagyarázhatatlan fordulatainak egyike, hogy miközben utána akartam nézni, mit írnak a nálam sokkal bölcsebbek az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről, az egyik könyvből a papköltő, Tűz Tamás verse hullott ki, amely a Hazánkban, a Demokrata Néppárt lapjában jelent meg 1948. augusztus 27-én. Talán édesapám ollózta ki és tette félre. Az irgalmasság emberfeletti, csodálatos és vigasztaló megnyilatkozását ábrázolja. (Szerzője lelkészként működött a második világháborúban, hosszú ideig azt hitték, ő is az áldozatok között van. Tanulmányt is közöltek róla a Magyar mártír írók antológiájában.)
