Előfizetés

Egy vödör pedofília

Azon tűnődöm, hogy egyes (leginkább jobboldali) politikusokat mi vonz oly leküzdhetetlen erőkkel az óvodákba. Rosszabbik esetben: miért rendelnek önnön dicsőítésükre az általuk csak az ország taknyos orrú lakosságának nézett csoportot az irodájukba. Nem vagyok Freud, hogy megfejtsem a rejtélyt.

Dicsőíteni amúgy a kisdedet szokták, nem pedig fordítva. A napkeleti képviselők általában szintén hárman vannak. Egy a főszemély, egy a másodlagos marha, a harmadik meg Facebookra fényképez. Mert az egész erről szól. (Békés emberként is a kezét törném annak, aki gyermekemről politikai pedofil fotókat hoz nyilvánosságra.)

Teli a net most a fideszes Becsó Zsolt nárcisztikus albumaival, amint épp letalpalja a választópolgárok ivadéklerakatait – nem hinném ugyanis, hogy különbül gondol e pedagógiai intézményekre.

Mindent elmondanak a képek erről a kapitális kétharmados példányról. Látjuk, hogy a gyermekek épp alvásból ébrednek, némelyikük még ki se takarózott. Nem öröm-, hanem álomittasak, de ébresztő, mert itt a politikus bácsi a két latorral! (Mocskos utcai cipőben, persze, de az óvónéni nem mer szólni, ők meg még nem láttak óvodát belülről.)

Gumilabdákat hoz a fideszes, mert ma ezekre van a legnagyobb szükség. Meg egy kis vödör tescós nápolyit…!

Emlékeztetnék, hogy nemrég az efféle cukrosbácsik szavaztak arra, hogy a gyerekek étele sótlan legyen, cukortalan, ízetlen, élvezhetetlen. Amúgy pedig nem csupán az ételüket, de majdani életüket is ez irányba igazgatják.

Önpusztító számháború

A történelmi múlttal való szembenézés kinek fontos? A halottaknak, akik már nincsenek köztünk, vagy nekünk, akik egy őszinte szembenézés után talán másféle, reálisabban gondolkodó, jobb emberként élhetnénk tovább? Kérdezhetjük ugyanezt másként is: kinek az érdeke, hogy a mitologikus gondolkodás útvesztőiben eltévedjünk, elveszítsük önmagunkat és könnyen manipulálhatóvá váljunk? És milyen törekvést, milyen egyéni, emberi törekvést kíván eltakarni az a propaganda, amely célul nem a független gondolkodású, kritikus és önkritikus személyiséget tűzi ki?

Amivel szembe kellene néznünk, azok nem elvont történelmi kérdések. Nem azon kell töprengenünk, hogy helyesen tette-e Mátyás király, hogy a török elleni felszabadító háború helyett Nyugatra indult, Bécset foglalta el, Morvaországban és Sziléziában háborúzott. Ez a történészeket régóta izgató vitakérdés. Van, aki azt mondja, azért indult Mátyás Nyugatra, hogy megerősödve csakugyan ki tudja verni a törököt, és ma ezt megteszi, gazdagabbak lennénk, mint Anglia. Mások azt mondják, egyszerű hódítás, haszonlesés áll a dolog mögött. Érdekes kérdés, el lehet rajta töprengeni, de ma már nincs napi súlya. Számunkra azok a kérdések a fontosak, amelyeket a mai politikai erők szóba hoznak, amelyek mögé bebújva a saját törekvéseiket akarják népszerűsíteni.

Ilyen téma volt Károlyi Mihály megítélése. A szocialisták védték, a nemzeti konzervatívok támadták. Aztán szóba került Tisza István. Őt a szocialisták támadták és a nemzeti konzervatívok védték. És most előkerült Hóman Bálint, újra meg újra Horthy Miklós. Érdekes módon eddig nem került a vita középpontjába sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János szerepe. Talán azért, mert annak a nemzeti jobboldalnak, amelyik azt állítja magáról, hogy keresztény, nem nyújt a centralizáló kezdeményezésekhez fogódzót Kádár vagy Rákosi bírálata. Pedig számos politikus - Károlyi, Tisza, Hóman, Horthy és persze Rákosi és Kádár - történelmi szerepe is megérdemelne egy tisztázó vitát.

Károlyit gyűlölik, de ha jól vettem ki a támadások lényegét, nem azért, mert hagyta, hogy a Tanácsköztársaság erői elvegyék tőle a hatalmat, hanem mert „nemzetvesztő” volt. Nem indított háborút Erdélyért. Ez a vád csak látszólag nemzeti indíttatású, valójában az éle a realista módon gondolkodók ellen vág, hiszen nyilvánvaló, hogy ha akart volna, se tudott volna Károlyi háborút indítani a szétesett magyar hadsereggel egy forradalmi hangulat közepén a nálunk sokkal erősebb román hadsereg ellen. De nem is akart, mert ő az antanttal való megegyezéstől várta az elfogadható határok meghúzását. Közbevetőleg: ha azok a határok maradtak volna, amelyeket Károlyi Mihály kiharcolt, ma sokkal nagyobb volna a magyar állam területe. Szóval, ha jól értem, Károlyival az a baj, azért kellett a szobrát eltávolítani, és helyébe a hazánkat háborúba rántó és kitartóan ott tartó, irreális, önbecsapó politikát űző Tisza Istvánét állítani, hogy az ésszerű, a realista gondolkodásnak adjunk egy pofont.

Ezek az első világháborúval kapcsolatos eszmei pengevillogások sokkal kevesebbet árulnak el a mai politikai erők igazi természetéről, mint például az a törekvés, hogy a több százezer ember haláláért felelős Horthyt mentegessék, hogy a holokauszt tragédiájának nagyságát folyamatosan kisebbítsék, ugyanakkor, mintegy ellensúlyozandó, a „szerb bosszú” és a „malenkij robot” irreális eltúlzásával a holokauszton kívüli szenvedéseket felértékeljék. Nem kell mesterségesen növelni ezeket a számokat, éppen elég borzalmasak és megrendítőek hamisítás nélkül is. Ha én gulág-túlélő volnék, kifejezetten sértene, hogy a szenvedéseimből egyik vagy másik politikai erőt tőkét kovácsoljon.

Ahelyett, hogy számháborúba kezdene a politika, bizonygatva, hogy a holokausztnak kevesebb, a gulágnak pedig több áldozata volt, mint amennyit a hiteles adatok alapján valóban dokumentálni lehet, azzal kellene foglalkoznunk, mit tett a lakosság. Mert a Rákosi-időkben is és 1944-ben is hihetetlen méretű feljelentés érkezett a hatóságokhoz. Nem ok nélkül. A deportáltak és kitelepítettek, amikor hazatértek (ha hazatértek), azt találták, hogy idegen lakik lakásukban (gyakran az, aki feljelentette őket.) Megtehettük volna, hogy mentjük és segítjük az ártatlanul bajba jutottakat, volt erre is példa, de a tények tanúsága szerint nem ez volt az általános.

A kárpátaljai, úgynevezett külhonos zsidók Kamenyec-Podolszkij-ba történő kiszállítását (és aztán meggyilkolásukat) megelőzően ezeket az embereket megfosztották a vagyonuktól, és a birtokukra lehetett pályázatot benyújtani. Ezt írja például a „Zsidók a Kárpátalján” című kitűnő tanulmánykötet: „Sislócon az 1940-ben 60 éves, két gyermekes, izraelita vallású, magyar állampolgárságú Herskovics Jenőnek volt egy szántóföldje, amelyet 1913-ban vásárolt. A birtokot a magyar állam kisajátította. Fennmaradt azoknak a sislóci földigénylőknek a listája, akik bejelentették igényüket a falubelijük birtokára. A fennmaradt lista 66 földigénylő család adatait tartalmazza. Sislócon a helyi családok 80 %-a bejelentette igényét Herskovics birtokára.”

Ez: a tragédia. Sőt: ez a nemzeti tragédia. Ezzel kellene szembenéznünk. Ez a szembenézés segíthetne nekünk jobb emberré válni. Minden más önbecsapás.

Tessék rettegni!

Amikor a kedves vezető megfújja a harci kürtöt, legjobb emberei egymás sarkát taposva igyekeznek bizonyítani, mennyire indokolt a riadó. Kedvenc rádiójában elhangzott pénteki szózatában Orbán Viktor leszögezte, "nem mondhatják meg nekünk Brüsszelben, hogy kikkel éljünk együtt". Vagyis: fel kell lépni a kötelező betelepítési kvótákról szóló uniós határozat ellen, s szükség van egy újabb kormányzati propaganda-kampányra is. Hogy rendezzék a fontos információkat és tájékoztassák a zembereket.

A kampányból nem maradhatnak ki azok a politikusok, akiknek egyetlen törekvésük, hogy bebizonyítsák a kedves vezetőnek, mennyire nélkülözhetetlenek. Így a hétvégén sorra nyilatkoztak és jobbnál jobb érveket sorakoztattak föl a kvóta- (és egyúttal unió-) ellenes küzdelemben.

Nehéz sorrendet felállítani a legblődebb és egymásra is licitáló kijelentések között, így a legegyszerűbb, ha sorra vesszük őket. A rezsibiztos mindenképpen dobogós helyet érdemel. Németh Szilárd ugyanis nem kevesebbet állított, mint hogy - Orbán kedvenc kifejezésével - az újkori népvándorlás a kontinens és azon belül hazánk szervezett megszállását jelenti. Nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az Európai Unió, és főleg baloldali politikusai, ragaszkodnak a migránsok elosztásához, s arra biztatják a bevándorlókat, hogy jöjjenek nyugodtan. Ehhez kapcsolódott a Fidesz frakcióvezetője, aki már egyenesen az európai baloldal bosszújáról beszélt. Hogy fokozza a rémületet, Kósa Lajos ismét közölte, hogy öt év alatt Szeged lakosságához hasonló számú bevándorló érkezne, ha pártunk és kormányunk nem állna a vártán. Az továbbra sem derült ki, vajon azért emlegetik-e éppen Szegedet, mert ott szocialista a polgármester. Viszont kitért arra is, hogy az illegális migráció növeli a terrorveszélyt és a bűnügyi kockázatot, ami persze igaz, csak nem úgy, ahogy ezek a politikusok a propaganda részeként emlegetik. Kósa, és a szintén megszólaló kormányszóvivő is úgy vélte, a Magyarország elleni támadásoknak az a fő oka, hogy mi - és csak mi - megvédtük az ország és vele Európa határait is. Kovács Zoltán a schengeni rendszer védelméről szólva arra a következtetésre jutott, hogy a "régi uniós országok" azért fenyegetőznek egy mini-Schengen létrehozásával, mert zsarolni próbálják édes hazánkat. Hogy konkrétan mivel, azt nem magyarázta meg.

Még egyszer - csak hogy mindenki pontosan emlékezzen rá -, a kulcsszavak: megszállás, bosszú, zsarolás, terrorveszély. Vagyis szervezett fenyegetés-sorozat Magyarország ellen. Hogy a polgárok kellőképpen rettegjenek, s jól agyukba véssék: csak a Fidesz és a kormány képes megvédeni őket. Bármi áron, kerül, amibe kerül.

Ki van ez találva. És ami a nagyobb baj: sok a vevő rá.