Testvér, szeretet, kosok

Kosok – izlandi film nagy rakás birkával, ismeretlen színészekkel, tágas, varázslatos tájjal. Grímur Hákonarson rendező a filmművészet egyik legmellbevágóbb zárójelenetével bevési nevét a nagykönyvbe, nekünk is érdemes rögtön megjegyezni.

Az izgatóan tágas izlandi tájban a fizika szigorú törvényei szerint működik az élet. A tér kiterjedtségével lelassulnak a mozgások, mint a nagyobb térfogatú gázban lustuló molekulák, a vásznon csendes, nyugalmas léptű birkák kelnek útra a végtelen legelőkön, emberek is hallgatagok, hisz a közeli szomszéd hallótávon túl van, a nyájnak pedig nem kell sokat magyarázni. Szedi a lábát, rágja a füvet, összetömörül, szétárad, gyönyörűen, ahogy kell. Ahogy ezt a különös ritmusú életet Grímur Hákonarson rendező és operatőre, Sturla Brandth Grovlen képpé fogalmazza, abban van valami transzcendens, a létezés megindító egyszerűségének és bonyolultságának élménye.

Az alig másfél órás filmben az ember, az állat, a táj olyan harmóniában mutatja meg magát, ami külön gyönyörűség. A Kosok az első pillanattól bevon egy furcsa elemelkedett hangulatba, pedig az égvilágon nem történik semmi különös. Jönnek a birkák, mennek a birkák, az emberek hol elvegyülnek köztük, hol egymással találkoznak, hogy vitatkozhassanak kicsikét. És olyan fontos ügyben is, mint például a birkaszépségverseny.

Persze nem így hívják, de ez a lényeg: abban a tágas völgyben, ahol a film hősei élnek, évenkénti nagy esemény, hogy mindenki elviszi a maga legremekebb kosát, hogy összemérjék szépségét a többi legremekebb kos szépségével. A film jópofa humorára jellemző, ahogy a szépségversenyre felsorakoznak a vidék négylábú sztárjai, hosszú sorban a gömbölyű, bundás feneküket mutatva a zsűrinek. Mert itt a hátsófeléről ismerszik meg, melyik kos a díjnyertes szépség. A díjkiosztás pedig igazi, nagy dráma, ami csak történhet a völgy lakóinak szeme előtt, hisz minden évben ugyanaz a két legesélyesebb gazda vetekszik a győzelemért a messze földön híres, nemzedékeken át nemesített kosával. S mindig csak egy hajszállal marad le az egyik a másik mögött.

A film erről a két gazdáról mesél egy különleges hangulatú, szívet melengető történetet, amelynek szívszorító zárójelenete - túlzás nélkül - a filmművészet egyik legszebb filmbefejezése. A két lábbal földön járó, ugyanakkor lebegően poétikus történet középpontjában egy testvérpár áll, és persze a birkáik. A bozontos szakállú két öreg birkatenyésztő egymás melletti tanyán él, de 40 éve nem beszélnek egymással valamiféle örökösödési vita miatt. Két megátalkodott, konok vénember, aki azért árgus szemekkel figyeli a másikat. Mindketten messze földön híres birkatenyésztők szépséges kosokkal, és az állatokhoz fűződő mélységes érzelmi kötődéssel. Mindkettő számára a nyáj olyan, mint egy igazi család, a nevükön szólított négylábúak mintha a vérükből lennének vér.

A filmen megjelenő valóság szinte lélegzik a korábban dokumentumfilmes rendező kezében. Egészen rendkívüli, ahogy az állatokhoz fűződő szoros, érzelem dús kötődést Hákonarson átteszi a film sajátos nyelvére. Minimalista eszközökkel, nagyon egyszerűen, nagyon visszafogottan, fanyar humorral. Ezzel az érzelmi töltéssel valósággal emberesíti a népes négylábú szereplőgárdát, s határozottan szerethetővé varázsolja a két konok öreget. Apró csodáknak vagyunk a szemtanúi, amelyben az egyik legkedvesebb az egyik testvér, Kiddi terelőkutyája. Amikor Gummi, a másik megátalkodott vénség közölni akar valamit a testvérével, megír egy levelet, és odaadja a kutyusnak. Az meg, mint valami négylábú postagalamb, tudja, hogy a gazdájához kell futnia.

Ebbe az eseménytelen, nyers és mégis poétikus köznapi világba robban be a tragédia. A völgyben kitör a juhokra halálos kór, a járvány miatt az összes állatot le kell ölni, el kell égetni a tetemeket. Mintha a Marsról érkeznének, védőruhába beöltözött közegészségügyi csapat emberi járnak tanyáról tanyára. Egyetlen állatnak, még a leghíresebb nemesített példánynak sincs kegyelem.

Csak bámulhatunk, milyen mesterien ért ez a fiatal izlandi rendező ahhoz, hogy a legegyszerűbb gesztusokkal a legtöbbet mondja el a testvéri szeretetről, az állatok iránti tiszteletről, az utolsó pillanatig kitartó küzdeni akarásról. A film egyetlen pillanatra sem emeli fel a hangját, mégis érezni: a két öregnek az élete, s az évszázadok óta őrzött családi tradíciója omlik össze egy szempillantás alatt. És még ebbe a tragédiába is jut egy csepp tündéri humor, ahogy az egyik öreg a lemészárlás előtt a juhai közül kiválasztott legszebb példányoknak búvóhelyet épít, színjátékot ad elő az ellenőröknek. Csak hát, a bárányok csak a filmcímekben hallgatnak. Gummi bárányai viszont bégetnek.

Innen indul az a végső küzdelem, amely egy feledhetetlen jelenetben zárja a filmet. A két testvér nem adja meg magát, sem az állatait. Immár feledve minden ostoba haragot, közös erővel elindulnak a hegyekbe a nemes kosok kis csapatával s a kutyájukkal. Kitör egy irtózatos hóvihar, ami Izlandon rendszerint egyik pillanatról a másikra következik be. A hóvihar maga a kavargó döbbenet, elvész benne kutya, birka, ember, hójáró motor. Nem tudni, vajon megmenekül-e a két testvér. Hákonarson, aki írója is a történetnek, ránk hagyja a választ.

Ő még úgy hagyja ott őket egy hóba vájt menedékben, ahogy az egyikük átöleli a másik meztelenre vetkőztetett, élettelen testét, hogy a maga mezítelen testéből adja át a testvérének a meleget, az életet. Gyönyörű, szívszorító pillanata az egyszerűségével remekművé növekvő filmnek. (Ehhez foghatóan megindító filmbefejezésre csak két példára emlékszem, az egyik Fellini Nyolc és féljének magányosan integető kislánya a tengerparton, a másik Fliegauf Bence Dealer című 2004-es drámájában a lassan kihunyó fénypont az öngyilkos főhősre záruló szoláriumágy felett.)

Kosok *****