Paraszt az Orbán-politika sakktábláján

Eltűnt a magyar kormányzati kommunikációból a határon túli magyarokról szóló fejezet, mert a külhoni magyarság mindig is csak egy paraszt volt az orbáni politika sakktábláján. Többek között azért, mert a kettős állampolgárság politikai haszna csekély lett, a következő választásra már nem is számolhatnak vele. Törzsök Erika kisebbség- és nemzetpolitikai szakértőt, a Civitas Europica Centralis Alapítvány elnökét kérdeztük.

– Van ennek kézzelfogható bizonyítéka?

- Minden kutatás, amit az EÖKIK-nél, vagy 2010-től a Civitas Europica Centralis Alapitványnál (CEC), - mely a megszüntetett EÖKIK szellemi utódának tekinti magát – végeztünk, azt bizonyítja, hogy ha objektív adatok alapján megnézzük a települések állapotát, a demográfiai adatokat/több száz székelyföldi falu fog elnéptelenedni a következő évtizedekben/, nincs más lehetőség, mint az együttműködés. Ezekben a térségekben szinte mindenütt vegyes a lakosság. Márpedig ha vegyes a lakosság, akkor egy fejlesztést nem lehet úgy elképzelni, kivitelezni, hogy az csak a magyaroknak szóljon. Óriási kérdés volt az első időszaktól kezdve az autonómia, de ezt sem lehet kizárólagos „magyar” ügyként sikerre vinni. Az autonómia ott kezdődik, hogy van az én személyes autonómiám, aztán az intézményi autonómia, a térségi, a közigazgatási autonómia és ezeknek a rendszere adhatja a közösségnek, az egy régiókban élőknek azt az autonómiát, amely egy decentralizálódó országban megteremti annak a feltételeit, hogy bele szólhassanak az ott élők a redisztribúcióba. Magyarországnak azokat a törekvéseket érdemes támogatnia morálisan, politikailag, és forrásokkal, amelyek erősítik ezekben a térségekben az ott élők státusát, egzisztenciáját. Ennek az eszköze pedig az együttműködés, nem a konfrontálódás, gyarmatosítás, klientúra építés.

– Ezt nemcsak kutatóként, hanem kormányzati szereplőként, a nemzetpolitika alakítójaként is képviselte. A Gyurcsány-kormány idején az ön nevéhez fűződött a Szülőföld program, a Varratmentes Európa program, amelyért bőven kapott bírálatokat jobboldalról. Most viszont azt látjuk, hogy a 2010 utáni nemzetpolitikában, a szimbolizmuson túl, az egyetlen működő vetület tulajdonképpen a varratmentes program folytatása, azoknak a projekteknek a továbbvitele, főképp szlovák viszonylatban, amelyeket 2010-ig kidolgozott és elindított a balliberális kormány – határátkelő fejlesztések, utak, szolgáltatások, energetikai hálózatok összekapcsolása. Most, hogy már nem nagyon lehet újabb szimbolikus lépéssel előhozakodni az állampolgárság, nemzeti összetartozás napjának törvénybefoglalása után, a kormányzat is azt hangsúlyozza, prioritás a fejlesztéspolitika. Ez egyfajta beismerése annak, hogy mégiscsak valami jó is történt abban a bizonyos „elmúltnyóc évben”?

– Szó sincs róla. Ezek csak szavak. Akkor, amikor egy térségben megjelent egy újabb forráskihelyezés, amiről nem lehet tudni, hogy milyen módon és kik által lesz felhasználva…

– A Vajdaságra gondol? (Novemberben 50 milliárdos hosszú távú, ám részleteiben nem ismert szerbiai–vajdasági gazdaságfejlesztésről döntött az Orbán-kormány - szerk. )

– Igen, de nemcsak a Vajdaságban, más területen is ez következik. Ez nem egy kiszámítható, stabil szabályozási környezet megteremtését szolgálja, inkább gyarmatosítás, mint fejlesztéspolitika, a korrupció melegágya, mely súlyosan telepszik a térség valamennyi országára. A gazdaság- és intézményfejlesztésnek, együttműködésnek nagyon komoly technikái, világos, áttekinthető mechanizmusai vannak, komoly szakértelmet igényel. Meg lehetett volna teremteni a szükséges intézményes hátteret, úgy, ahogy azt az EU az egtc-intézményének bevezetésével tette. Ám az európai területi együttműködések esetében is az a helyzet, hogy ha létre is hozzák őket a határ két oldalán lévő települések, megyék, a belső szabályozások, a protekcionista szemlélet lefojtja a bennük rejlő lehetőségeket. Óriási különbségek vannak az ily módon létrejött intézmények között is. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy azokat az uniós forrásokat, amelyek Magyarországnak rendelkezésére állnak, elköltsük, hanem hogy hatékonyan használjuk fel. A határ menti térségekbe komoly uniós pénzek voltak rendelve már 2007–13 között. A magyar–román határ mentén erre az időszakra 250 millió euró fejlesztési pénz volt adott, a szlovák–magyarra 176 millió. Ha az lenne a szándék, hogy ezeket a pénzeket toljuk össze más forrásokkal, és olyan projekteket valósítsunk meg, amelyek jó szakpolitikák mentén vannak kidolgozva, az nagyon hasznos lehetne a térségben élők számára, a határ mindkét oldalán. De nem ezt tapasztalom, nincsenek átgondolt, kidolgozott megvalósítási tervek, nem tud kialakulni az együttműködésekből egy szinergia, ami megállítaná a leszakadó térségek helyzetének további romlását.

– Hivatalos közlés szerint ezeket a forrásokat az utolsó centig fel is használták.

– Igen. Csepreghy Nándor miniszterhelyettes jelentette be, hogy még soha nem volt példa arra, hogy az uniós forrásokat az utolsó fillérig elköltsék. Erről két dolog köztudott – hihetetlenül, mintegy egyharmadával felültervezettek voltak a projektek, ami már önmagában a korrupció melegágya. Másrészt csak a klientúra juthatott hozzá a forrásokhoz. A magyar gazdaság szerkezeti átalakulása elmaradt, sőt a kialakult klientúrák akadályai minden új technikai lehetőség bevezetésének. Ily módon azokról Magyarország lemarad, ahelyett, hogy motorjává vált volna a térségben. Ez egy demoralizáló helyzet. Ahol a szakpolitikáknak nincs becsülete, a fejlesztéspolitika üres szó marad. 25 éve a határ mentén a legelmaradottabb térségekben, például a Dunától északkeletre, a szlovák–magyar határ két oldalán nem változott semmi. Ugyanakkora a munkanélküliség, a szegénység, nincs társadalmi mobilitás, de térségi sem.

– A szlovákiai magyarok érzik annak a pozitív hatását, hogy most Szlovákia és a Fico-kormány Budapest kiemelt partnere, hogy kiváló a politikai viszony? Kihat ez az együttélésre és együttműködésre?

- Azt gondolom egyetlen kisebbségi, nemzetiségi kérdés sem oldódott meg annak köszönhetően, hogy Fico és Orbán kedélyesen elpálinkázgat. Nem az a hatalmi érdek most, hogy nyelvhasználatról, magyar iskolákról, autonómiákról vitatkozzanak. Ugyanúgy folyik az asszimiláció, a csendes kis szabályozások, amik még tovább rontják a helyzetet. Szlovákiában egyszerűen mentálisan jobban érzik magukat az emberek, így a magyarok is, ami annak tudható be, hogy eurójuk van. Ennek köszönhetően kiszámíthatóbb számukra az élet. Magyarországon viszont 2010 előtt is, a Fidesz kétharmados győzelme után még inkább az látszik, hogy a határon túli magyar probléma inkább a 100 éves panaszkultúra, az áldozat kultúra része, illetve eszköze. Így például a kettős állampolgárság, amit a Jobbiktól vettek át az újabb létharmados választási győzelmet volt hivatott biztosítani, ahogy ezt már Mikola úr elképzelte anno. A valóság az, hogy ez a politika, győzelmei ellenére hosszú távon egy megosztó, romboló politika. Magyarországon pedig szinte eltűnt a határon túli magyarokról szóló diskurzus. Merthogy a kisebbségi magyar mindig csak egy paraszt volt az orbáni politizálás sakktábláján. Hangzatos volt, ám lényegileg az ott élők minden napi helyzetének könnyítésére a gyakorlatban nem törekedett. A kettős állampolgárság érzelmileg fontos dolog volt, annak a politikai piacon való megjelenítése, eladása sikeres lehetett, de azt gondolom, hogy abból a jelenlegi kormány számára lefölözhető politikai haszon a következő választásokon már elhanyagolható lesz, mint ahogy igazából 2014-ben sem ez határozta meg a kétharmadot. Sajnos sokkal inkább arra volt jó, hogy ellenszenvet keltsen a magyarországi magyar lakosságban a határon túli magyarok iránt. S a bizalmatlanság immár kölcsönös.