Halálra élvezi Szabó Máté tehetséges fiatal rendező az operett műfaját. Imádja, hogy a Sybillben két primadonna meg két bonviván is van. Össze-vissza egymásnak lehet ugrasztani őket. No meg persze féltékennyé tenni az eredeti párokat. Akad is rá ok. És Szabó tesz róla, hogy tán több ok is akadjon, mint a darabban. Még az előadás végén is úgy távozik a látszólag párjához megtért férfiú, hogy erőteljesen nyomatékosítja, ha messzire utazik Sybill, ha véglegesen ki is kosarazták, akkor sem hagyja annyiban, ő bizony próbálkozni fog.
Némiképp hasonlóan kuszálódnak össze a szerelmi szálak a Szentivánéji álomban is. És Szabó közelíti is az operettet a prózához, amit viszont sokkal hangsúlyosabbá tesz. Gyakran szinte vígjátékot kreál belőle, akár el is hagyva dalokat. Bátran kijátszat szituációkat. És ezekben szerencsére a színészek többsége megállja a helyét. Nincs az a borzadályos műviség, mint sokszor az operaénekesek esetében, amikor meg kell szólalniuk prózában. Ma már a Budapesti Operettszínházban jóval kevesebb adódik ebből a fajta mesterkéltségből. A ifjú táncoskomikus, a máris remek Kocsis Dénes, például nyugodtan betehető lenne máshol egy komédiába. Túlérzékeny szerelmest alakít. Olyat, aki állandóan megsértődik, alapjáratban is felhúzza magát. Betegesen megfázós, aggódós, két lábon járó idegzsába. A partnereként Dancs Annamari sem a szokásos szubrett. Kapott egy hirtelen szőke parókát, némiképp Marilyn Monroe külsőt vett fel. Nem csak kis kedves, tűzről pattant nőszemély, a szerepkörének megfelelően, hanem azért a végzet asszonya is. Tekintélyes a dekoltázsa. Mutatósak a lábai. Testhez simulóak a ruhái. Nem pusztán bájos, hanem dermesztő szúróssággal is tud nézni. Olyan ez, mint egy fordított Makrancos Kata, amikor a nő próbálja megzabolázni a kiszámíthatatlan férfit.
Fischl Mónika a címszerepben a hatványozott végzet asszonya. Ehhez elég megjelennie, körbenéznie, és, ha akarja, megáll a levegő. Magára vonzza a tekintetet. Pikírt hanghordozást vesz fel. Lesújtó, már-már kivégzéssel felérő pillantást alkalmaz. Beveti teljes rafinált női, sőt nyugodtan mondhatom, nőstényi eszköztárát. Amúgy is színésznőt alakít, miért tartóztatná meg magát? A hangjával is játszik minden regiszteren, az is tud igézően erotikus, és ridegen elutasító lenni. Érezteti, hogy ennek a nőnek abszolút tartása van, miközben ég a szenvedélytől, iparkodik józan ésszel végig gondolni, hogy ő a hivatásáért élő-haló színésznő, képes lenne-e úgy beállni katona feleségnek, hogy nem léphet színpadra. A szakma és a magánélet közt adódó konfliktusról, és adott esetben választási kényszerről is regél a produkció, amelynek elején, végén, hangsúlyosan, de közben is rendre megjelenik az öreg Sybill, és visszaréved egykori önmagára.
Ez is a józan ész kontrollja. De Bodor Johanna, aki egyben a koreográfus is, úgy alakítja némán, hogy látszik, igencsak feltolulnak benne az érzelmek. Bodor koreográfiája egyébként friss levegőt hoz a deszkákra. Elvétve alkalmazza a régi fogásokat, némiképp elemeli, olykor szögletessé, karikaturisztikusan groteszkké teszi a mozgásokat, és ez nem ritkán ellenpontozza azt, ami történik, de csak finoman, aki nem akarja észrevenni ezt, mert éppen elandalodott, azt nem zavarja.
Dolhai Attila aki elementáris musical sikerei után hathatósan átképezte magát operettszínésszé, a sármosan hódító, a roppant féltékeny, de a csalfaságtól azért nem távol álló katonatiszt. Eljátssza, hogy veszélyesen bele lehet zúgni, és azt is, hogy bármi is történik, neki szintén Sybillel való szerelme lesz a legnagyobb egész életében. Abszolút van tehát vesztenivalója mindkettőjüknek, és a magánéletükben vesztenek is, ez nem az az operett, amiben, ha törik, ha szakad, jön a boldog vég, és az ásó-kapa-nagyharang, meg a holtomiglan, holtodiglan. Így valóban tétje van a játéknak. Pláne úgy, hogy Nagyhercegként és Nagyhercegnőként Vadász Zsolt és Frankó Tünde eljátszanak egy már némiképp kiüresedett házasságot. Egy olyat, amiben esetleg már tényleg kellene újítani valamit, mert az egykori nyilvánvaló szerelem már ritkán lángol. De azért ez a két ember összetartozik, ez a pokoli féltékenységükből, és egymás visszaszerzésére folytatott taktikázásaikból is kiderül.
Mészáros Árpád Zsoltot a felismerhetetlenségig elmaszkírozták ahhoz, hogy „vén kecske is megnyalná a sót”, típusú, soha célba nem érő öreg kujont formázzon kormányzóként. Oszvald Marika a női megfelelője, az ő Olga nevű figurája pedig elképesztő vehemenciával hajt a pasikra, és egyáltalán nem titkolja, hogy nála aztán könnyen célba lehet érni. Oszvald persze csinál cigánykerekeket is, hiszen ez védjegyévé vált, tenyeres-talpas, vérbő nőt alakít, aki harsány szókimondásával, fékezhetetlen mohóságával áthágja a társadalmi szabályokat. Olyan gyorsasággal, ellentmondást nem tűrően huppan rá a kormányzóra, hogy azon nyomban már rajta is fekszik, és tombol benne a vágy. Abszurdba hajlóan csinálja ezt, úgy, hogy meg kell pukkadni a röhögéstől. Tihanyi Ildi látványos ruhákat tervezett. Cziegler Balázs díszletei megteremtik az elegáns miliőt. Jacobi Victor operettjeiben nincsenek olyan nagy énekelni valók, mint Kálmán Imre, Lehár Ferenc műveiben. De vannak fülbemászó dallamok, és Cser Ádám karmester gondoskodik is róla, hogy ezek odamásszanak. Az előadás első része nehezen indul be, túl sokáig tart míg mindenkiről megtudjuk ki kicsoda és mit akar, de aztán igencsak felpörög a játék. A végén méltán ünnepel lelkesen a publikum.
