Részleges világpusztulás után - Salman Rushdie

Három évet kellett várni arra, hogy Salman Rushdie, a világhírű indiai születésű brit író új regénnyel jelentkezzen. A szerző ezúttal a közeli jövőbe kalauzolja olvasóit: részleges világpusztulás után kell boldogulnia annak a maroknyi, egymás számára javarészt ismeretlen embernek, akiket természetfeletti képességeik és egy távoli ősanya, egy női dzsinn köt össze. Rushdie mesteri történetmesélési adottsága, burjánzó gondolatvilága és költői szépségű mondatai átütik a papírt.

Az évtizedek óta a legesélyesebb irodalmi Nobel-díj várományosok listáján szereplő Salman Rushdie magyarul október legvégén, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka igazi csemege az olvasni szeretőknek, de a keményvonalas szépirodalom-pártiak fanyaloghatnak. Úgy néz ki, hogy Rushdie, a mágikus realizmus élő nagyágyúja ezúttal megfeledkezett arról, hogy a műfajban, amiben olyan nagy, bizony nem csak a mágikus szó szerepel. Ez a hiányosság némileg ront a könyv értékén, hiszen így könnyen összemosódhat a mágikus realizmus a jórészt igénytelen fantasy zsánerével.

Természetesen a szerző is gondolhatott erre, talán ezért tárul egyből az első oldalon szemünk elé Goya a madridi Pradóban kiállított rézkarca, amely a fantázia dicsőségéről és arról szól, hogy a képzelet, amely hihetetlen szörnyeket képes szülni, értelemmel egyesülve a művészet táptalajává lehet. Amúgy Rushdie nagy képregény-rajongó, és van olyan jelentős író, hogy elnézhessük neki azt, ha egy kicsit bele akar kóstolni a szuperhősök világába. (Más nagyágyúkat is foglalkoztatnak a képregények: Margaret Atwood, az elismert kanadai írónő a napokban jelentett be, hogy három képregényre szóló szerződést kötött egy kiadóval.)

Játékos gesztus a kötet első fejezetének címe: Ibn Rusd gyermekei. Tudvalevő, Rushdie hírnevét az általam (minden bizonnyal mások által is) legjobbnak tartott könyve, Az éjfél gyermekei alapozta meg, a kötettel elnyerte a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Man Booker-díjat, másrészt az iráni vallási vezető, Khomeini ajatollah halálos ítéletét, a fatvát is. Már új kötete elején megtudjuk, a cselekményt jövőnk utókora meséli és rögzíti, éppúgy, mint ahogyan korábban tették azt az Odüsszeia és az Iliász esetében. 1195-ben, a mór uralta Córdobában járunk, ahol ibn Rusd, a kalifa személyes orvosa, kiváló filozófus (Salman Rushdie szerint édesapja a filozófus tiszteletére választotta a Rushdie vezetéknevet) beleszeret egy asszonyba, bizonyos Dunjába, akiről kiderül, hogy nem is ember, hanem dzsinníja, vagyis női dzsinn.

A hölgy nevének jelentése világ, ez a beszédes név pedig előrevetíti a jövőt, ugyanis az asszony különösen termékeny lesz; ahogy Rushdie írja, a világ kiáramlott belőle, és akik kiáramlottak belőle, szétszóródtak a világban. Ibn Rusd intellektuális ellenfele a történet kezdetén már nyolcvanöt éve halott perzsa, a túszi Ghazáli, A filozófusok következetlensége kötet szerzője. A két filozófus csatája haláluk után nyolcszáz évvel is folytatódik, igaz akkor már testetlen porhüvelyük szál síkra – rendkívül jól megírva – a hitbéli vitában.

A 2000-es évek elején játszódó másik eseményszálban két hatalmas erő feszül egymásnak: a romboló, kegyetlen dzsinnek és az ezidáig átlagos életet élt utódai szemét a bennük szunnyadó transzcendentális képességekre felnyitó, őket csatasorba rendező Dunjá részletesen ábrázolt háborúja zajlik. Az összecsapás metafora, mint oly sok minden a kötetben. Nem nehéz ibn Rusdot a szerzővel azonosítani, ugyanis a filozófus műveit még életében betiltották, városából pedig kegyvesztettként távozni kényszerült. Rushdie antihősei sem pusztán dzsinnek, valójában terroristák. Az Iszlám Állam rémuralmához hasonló szörnytetteket hajtanak végre: a gyűlölet szökőárjában lefejezések, keresztre feszítések, megkövezések jellemzik a hétköznapokat, vezetőjük pedig kijelenti, hogy globális dzsinn-szultanátus kiépítésébe fog.

A megváltozott világba lép bele Dunjá leghűségesebb társaként Mr. Geronimo, a kertész, aki egyik pillanatról a másikra azt tapasztalja, hogy egy leheletnyivel a föld felszíne felett lebeg. Hatvanas éveiben járó, a világ dolgai iránt nem különösebben érdeklődő, helyenként gunyoros karaktere szépen megrajzolt figura, akit tudunk szeretni. Geronimo is rokona az írónak, hiszen az identitás kérdése mindkettejük számára fontos, mindketten rég elhagyták hazájukat, de egykori közegük tovább él bennük. Rushdie műveit el sem tudnánk képzelni sok szereplő és több szálon futó narratíva, változatos helyszínek nélkül, ezeknek az író most is eleget tesz, de kénytelen vagyok a szemére vetni, hogy ezúttal nem volt igazán alapos az összes karakter ábrázolásában.

Jelzésértékű bemutatásai közül kiemelkedik egy könyvszerkesztő, aki egy jó kiadónál dolgozik, s aki valami ábrándos művészlélek-féle. Jól példázza a káoszt, hogy nem fogja fel a csalódott keserűségét az új világrendnek, létünknek, amely már rég elvesztette ártatlanságát. Egy reggelen azzal várják, hogy neki is azonnal abba kell hagynia a munkát, szolgálatra kell jelentkeznie az új elosztóhelyeken, ahol új feladatáról tájékoztatják, legyen az bármi is. Hát kiderül: a hatalom ködös megfogalmazásában a cél a jövő gépezetének építése. Természetesen képtelen megbirkózni a történtekkel, azt pedig különösen nem érti, mi köze van neki mindehhez.

A perzsa, indiai és arab mondavilágból építkező Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka címe nem véletlen, ez az időegység az ezeregy éjszakával azonos. A mitikus szám természetesen sokszor visszaköszön a műben, akárcsak más motívumok, s mindezek azt hivatottak jelezni, hogy minden összefügg mindennel. Az így összeállt komplex kép azonban első blikkre megakaszthatja az olvasót, de amikor Rushdie önkritikusan az elkalandozásokról ír, bizonyítja, hogy tisztában van kuszaságával. Éles szemére vallanak társadalomkritikájának töredékei is.

„Minden történetünket sebesebben mondjuk, rabjai vagyunk a gyorsulásnak, elfelejtettük a régi lassúság, a piszmogás, a bámészkodás, a háromkötetes regények, a négyórás mozifilmek, a tizenhárom részes sorozatok örömeit, a hosszú időzés, a késlekedés örömeit” – állapítja meg pontos diagnózisa. Ha a múltról mesélünk el egy történetet, akkor a jelenről mesélünk, teszi hozzá. Gyönyörű mondatokban tobzódó műve éppen az ilyen gondolatok tükrében nyer értelmet. Ha képesek vagyunk lehámozni a regényről az egyébként mindvégig izgalmas, színes valószerűtlenséget, remek látképet kapunk magunkról.