Részleges világpusztulás után - Salman Rushdie

Publikálás dátuma
2015.12.14 06:50
A Nobel-esélyes Salman Rushdie regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka a mitológiából merít FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IM
Három évet kellett várni arra, hogy Salman Rushdie, a világhírű indiai születésű brit író új regénnyel jelentkezzen. A szerző ezúttal a közeli jövőbe kalauzolja olvasóit: részleges világpusztulás után kell boldogulnia annak a maroknyi, egymás számára javarészt ismeretlen embernek, akiket természetfeletti képességeik és egy távoli ősanya, egy női dzsinn köt össze. Rushdie mesteri történetmesélési adottsága, burjánzó gondolatvilága és költői szépségű mondatai átütik a papírt.

Az évtizedek óta a legesélyesebb irodalmi Nobel-díj várományosok listáján szereplő Salman Rushdie magyarul október legvégén, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka igazi csemege az olvasni szeretőknek, de a keményvonalas szépirodalom-pártiak fanyaloghatnak. Úgy néz ki, hogy Rushdie, a mágikus realizmus élő nagyágyúja ezúttal megfeledkezett arról, hogy a műfajban, amiben olyan nagy, bizony nem csak a mágikus szó szerepel. Ez a hiányosság némileg ront a könyv értékén, hiszen így könnyen összemosódhat a mágikus realizmus a jórészt igénytelen fantasy zsánerével.

Természetesen a szerző is gondolhatott erre, talán ezért tárul egyből az első oldalon szemünk elé Goya a madridi Pradóban kiállított rézkarca, amely a fantázia dicsőségéről és arról szól, hogy a képzelet, amely hihetetlen szörnyeket képes szülni, értelemmel egyesülve a művészet táptalajává lehet. Amúgy Rushdie nagy képregény-rajongó, és van olyan jelentős író, hogy elnézhessük neki azt, ha egy kicsit bele akar kóstolni a szuperhősök világába. (Más nagyágyúkat is foglalkoztatnak a képregények: Margaret Atwood, az elismert kanadai írónő a napokban jelentett be, hogy három képregényre szóló szerződést kötött egy kiadóval.)

Játékos gesztus a kötet első fejezetének címe: Ibn Rusd gyermekei. Tudvalevő, Rushdie hírnevét az általam (minden bizonnyal mások által is) legjobbnak tartott könyve, Az éjfél gyermekei alapozta meg, a kötettel elnyerte a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Man Booker-díjat, másrészt az iráni vallási vezető, Khomeini ajatollah halálos ítéletét, a fatvát is. Már új kötete elején megtudjuk, a cselekményt jövőnk utókora meséli és rögzíti, éppúgy, mint ahogyan korábban tették azt az Odüsszeia és az Iliász esetében. 1195-ben, a mór uralta Córdobában járunk, ahol ibn Rusd, a kalifa személyes orvosa, kiváló filozófus (Salman Rushdie szerint édesapja a filozófus tiszteletére választotta a Rushdie vezetéknevet) beleszeret egy asszonyba, bizonyos Dunjába, akiről kiderül, hogy nem is ember, hanem dzsinníja, vagyis női dzsinn.

A hölgy nevének jelentése világ, ez a beszédes név pedig előrevetíti a jövőt, ugyanis az asszony különösen termékeny lesz; ahogy Rushdie írja, a világ kiáramlott belőle, és akik kiáramlottak belőle, szétszóródtak a világban. Ibn Rusd intellektuális ellenfele a történet kezdetén már nyolcvanöt éve halott perzsa, a túszi Ghazáli, A filozófusok következetlensége kötet szerzője. A két filozófus csatája haláluk után nyolcszáz évvel is folytatódik, igaz akkor már testetlen porhüvelyük szál síkra – rendkívül jól megírva – a hitbéli vitában.

A 2000-es évek elején játszódó másik eseményszálban két hatalmas erő feszül egymásnak: a romboló, kegyetlen dzsinnek és az ezidáig átlagos életet élt utódai szemét a bennük szunnyadó transzcendentális képességekre felnyitó, őket csatasorba rendező Dunjá részletesen ábrázolt háborúja zajlik. Az összecsapás metafora, mint oly sok minden a kötetben. Nem nehéz ibn Rusdot a szerzővel azonosítani, ugyanis a filozófus műveit még életében betiltották, városából pedig kegyvesztettként távozni kényszerült. Rushdie antihősei sem pusztán dzsinnek, valójában terroristák. Az Iszlám Állam rémuralmához hasonló szörnytetteket hajtanak végre: a gyűlölet szökőárjában lefejezések, keresztre feszítések, megkövezések jellemzik a hétköznapokat, vezetőjük pedig kijelenti, hogy globális dzsinn-szultanátus kiépítésébe fog.

A megváltozott világba lép bele Dunjá leghűségesebb társaként Mr. Geronimo, a kertész, aki egyik pillanatról a másikra azt tapasztalja, hogy egy leheletnyivel a föld felszíne felett lebeg. Hatvanas éveiben járó, a világ dolgai iránt nem különösebben érdeklődő, helyenként gunyoros karaktere szépen megrajzolt figura, akit tudunk szeretni. Geronimo is rokona az írónak, hiszen az identitás kérdése mindkettejük számára fontos, mindketten rég elhagyták hazájukat, de egykori közegük tovább él bennük. Rushdie műveit el sem tudnánk képzelni sok szereplő és több szálon futó narratíva, változatos helyszínek nélkül, ezeknek az író most is eleget tesz, de kénytelen vagyok a szemére vetni, hogy ezúttal nem volt igazán alapos az összes karakter ábrázolásában.

Jelzésértékű bemutatásai közül kiemelkedik egy könyvszerkesztő, aki egy jó kiadónál dolgozik, s aki valami ábrándos művészlélek-féle. Jól példázza a káoszt, hogy nem fogja fel a csalódott keserűségét az új világrendnek, létünknek, amely már rég elvesztette ártatlanságát. Egy reggelen azzal várják, hogy neki is azonnal abba kell hagynia a munkát, szolgálatra kell jelentkeznie az új elosztóhelyeken, ahol új feladatáról tájékoztatják, legyen az bármi is. Hát kiderül: a hatalom ködös megfogalmazásában a cél a jövő gépezetének építése. Természetesen képtelen megbirkózni a történtekkel, azt pedig különösen nem érti, mi köze van neki mindehhez.

A perzsa, indiai és arab mondavilágból építkező Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka címe nem véletlen, ez az időegység az ezeregy éjszakával azonos. A mitikus szám természetesen sokszor visszaköszön a műben, akárcsak más motívumok, s mindezek azt hivatottak jelezni, hogy minden összefügg mindennel. Az így összeállt komplex kép azonban első blikkre megakaszthatja az olvasót, de amikor Rushdie önkritikusan az elkalandozásokról ír, bizonyítja, hogy tisztában van kuszaságával. Éles szemére vallanak társadalomkritikájának töredékei is.

„Minden történetünket sebesebben mondjuk, rabjai vagyunk a gyorsulásnak, elfelejtettük a régi lassúság, a piszmogás, a bámészkodás, a háromkötetes regények, a négyórás mozifilmek, a tizenhárom részes sorozatok örömeit, a hosszú időzés, a késlekedés örömeit” – állapítja meg pontos diagnózisa. Ha a múltról mesélünk el egy történetet, akkor a jelenről mesélünk, teszi hozzá. Gyönyörű mondatokban tobzódó műve éppen az ilyen gondolatok tükrében nyer értelmet. Ha képesek vagyunk lehámozni a regényről az egyébként mindvégig izgalmas, színes valószerűtlenséget, remek látképet kapunk magunkról.

Családi kör 2019: az Alvilág inkább családi dráma, mintsem bűnfilm

Publikálás dátuma
2019.02.23 13:45
Úgy alakul, hogy a feleségnek kell a kezébe vennie a gyerekek
Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Látunk biztató jegyeket, de színvonal emelkedés szükséges ahhoz, hogy az Alvilágnak komoly jövője legyen az RTL Klubon.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Elvégre, papírforma szerint örülni kell annak, ha egy magyar tévéadó saját sorozatot gyárt, méghozzá van hozzá mersze, hogy kockázatosabb zsánert próbáljon be a mindig kedvelt komédiázás helyett. Az RTL jelen esetben, Alvilág címmel egy igazi bűn-drámát ígér, melynek alapjait a hazai szcénán már lefektette a HBO az Aranyélettel, melyet lehetett kedvelni vagy valóságtól elrugaszkodottnak tartani, mégiscsak volt a három évadnak egy íve: a magyar maffiózó család a nulláról eljut a nullára és boldogok, hogy nem kell korruptnak és gazdagnak lenniük. Az Alvilág hasonló dramaturgia felállással kezd: adott egy nagyon nem átlagos család („apa, léci adj egy húszezrest”), melynek középpontjában Veres Zoltán (Schmied Zoltán) rossz családba házasodott be (és nemzett három gyereket), ám nagyon szeretne nem nagymenő lenni. Sógora, Ervin (Hevér Gábor), azonban most megtette, amit nem kellett volna: bizonyos Schneider nevű rettegett figurától ellopott egy csomó kokaint. A rész végén van egy nagy cliffhanger, melynek kapcsán egyértelművé válik, hogy innentől kezdve a feleségnek, Nórának (Balsai Móni) kell majd a kezébe vennie az irányítást. Ami ezen felül kiderül az első részből, az már sokkal inkább klasszikus szappanopera, van itt lagzi, nagymama, nagypapa, piti gengszterbarát, önértékelési problémákkal küzdő tinik és fiatalemberek. Az, hogy ez a széria sokkal inkább családi dráma lesz, mintsem bűnfilm, arra már az alapokból kiindulva tudok következtetni: az Alvilág ugyanis a holland Penoza című széria (mely Fű és fehér por címmel ment a FilmBox-on) átirata, ez pedig igazi melodramatikus nyavalygás volt. Sőt, a holland eredeti amerikai átirata, a Vörös özvegy is totális középszer volt, így nagyon kíváncsi vagyok, hogy a hazai sztáríróink – Köbli Norbert és Biodzsár Márk – mit kezdenek ezzel a folyamatosan biztonsági játékra hajazó alapokkal. Miképpen az is a képernyő előtt tart egyelőre, hogy egy olyan vizionárius mozifilm rendező, mint Ujj Mészáros Károly mit kezd a sorozatmatériával. A pozitívumok mellé kell még sorolni Balsai Mónit, aki ad absurdum a pestmegyei telefonkönyvet is szenvedéllyel tudná interpretálni. Ahhoz azonban, hogy végig maradjak az évad során, komoly minőségi emelkedésre lenne szükség, mert, ha csak az első részt nézem, akkor ez nemhogy a szegény ember Aranyélete, hanem a koldusok Sopranos-a. Info:  Alvilág S01E01 Bemutatja az RTL Klub
Frissítve: 2019.02.23 13:45

Elesett a művészvilág - interjú Florian Henckel von Donnersmarck, Oscar-díjas filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.02.23 12:00

Fotó: AFP/ FILIPPO MONTEFORTE
A mások élete című, 1984-ben, Kelet-Berlinben játszódó filmje egy lehallgatott íróról 2007-ben megnyerte a legjobb külföldi film Oscar-díját. Tizenkét év után Florian Henckel von Donnersmarck ismét jelölt a kategóriában a Mű szerző nélkül című drámájával, melyben egy festő harcol a náci és a kommunista rendszerek ellen.
Mi a művészetekkel kapcsolatos első emléke? Bármilyen meglepő, erre most pontosan tudok válaszolni, mert magam is sokat törtem ezen a fejem. aztán beugrott: nyolcéves voltam, amikor New York-ból Berlinbe költözött a családom. Ennek örömére édesanyám elvitt egy kiállításra, melynek a címe Zeitgeist volt. Rettenetesen éreztem magam, mert Berlint a világ legócskább helyének éreztem Amerika után. 1981-et írtunk és brutális felismerés volt, hogy a mozifilmek kétéves csúszással érkeztek meg. Szóval, ott volt ez a tárlat, pont a berlini fal mellett a Martin Gropius Bau épületében. azt hittem, hogy valami dögunalmas festmények lesznek, erre mér a rögtön az ajtóban egy agyagból készített hegy fogadott. Ekkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is a művészet? Illetve mitől lesz az egy kupacnyi agyag? Persze, a tárlaton volt ott még Andy Varhol munkaiból is, meg csomó olyasmi, mely a szexet figurázta ki így vagy úgy, ennélfogva eléggé menőnek gondoltam hirtelen az egészet. Ez a hatás azóta is tart? Miért pont egy művész szemszögéből mutatja meg a Mű szerző nélkülben a nácizmus és kommunizmus kegyetlenségeit? Valóban a híres német festő, Gerhard Richter volt a minta a filmjéhez? Nem feltétlenül fogalmaznék így, hanem mondjuk úgy: olyan filmet szerettem volna forgatni, melyben meg tudom mutatni az emberi kreativitás különböző formáit. Pontosan azt, amikor a szenvedésből és a frusztrációból valami csodálatos születik meg. Sokáig azt gondoltam, a film főhőse egy operaszerző lesz, akinek a magánélete összeomlik és a fájdalmát egy színpadi műben dolgozza fel, mely azt meglepő sikert arat. Ez az ötlet akkor bukott meg, amikor rájöttem, hogy a zeneszerző, akivel ezen dolgoztam, azt gondolta, hogy valami slágeres dallamokra van szükségem, ő pedig persze gigantikusan sok pénzt kér ezért. Akkor döntöttem amellett, hogy a központi figura egy festő lesz, amikor egy kollégája eljött hozzám, hogy készítsen velem egy nagyinterjút, hogyan látom így évekkel később A mások életét. Nagyon sokáig beszélgettünk és lassan azon kaptam magam, hogy inkább én kérdezek tőle, mint ő tőlem. Kifaggattam, hogy mivel foglalkozik és mondta, hogy épp kivett egy év szabadságot, hogy könyvet írjon Gerhard Richterről. „Minek?” – kérdeztem vissza, hiszen, erről a fickóról már annyi mindent leírtak. Ekkor ugrott be Richter híres festménye, melyen gyerekként a nagynénje tartja őt nagy szeretettel a kezében. Nos, azt mindenki tudja, hogy Richter nagynénjét megölték a nácik, azt viszont ez az újságíró nyomozta ki, hogy a fickó tulajdonképpen az egyik legbrutálisabb SS orvosnak a lányát vette el. Elképesztő – gondoltam – hiszen ez akár egy olyan drámai felállást is teremthet, hogy gyilkos és áldozat él egy fedél alatt, miközben ez számukra nem is egyértelmű. Ez alapján írtam meg, az egykori náci, kegyetlen orvos karakterér, aki a lánynak a szerelmét egy gyenge és káros alaknak tartja, ezért egy orvosi beavatkozással meddővé teszi a lányát, hogy ne szüljön utódot egy ilyen elemnek. Aki azonban, egyszer csak, a művészetének az erejével bosszút áll. A Mű szerző nélkül játékideje még három óránál is több, igaz, nagyon sokat megmutat a náci, majd a nyugati és a kommunista Németország történelméből. Miközben ma is vannak országok Európában, melyek kulturkampfban gondolkodnak. Nem gondolt arra, hogy tovább mesélje a sztorit és még hosszabb filmet készítsen? Pontosan értem, hogy egy magyar újságíró miért teszi fel így ezt a kérdést. Tulajdonképpen egyet is értek vele: a történelmet felidézni a leghitelesebb módja annak, hogy a jelenünkről fogalmazzunk meg tényeket. Ha megmutatjuk azt, hogy ugyanazokat a hibákat követtük el a múltban, a néző is jobban érti mit akarunk mondani, mert minden jelenkori dolog túl sok szenvedély termel. Nem látjuk a fától az erdőt. Nézze, ha már a kulturkampfra utalt: ma senki sem gondolja azt, hogy a náciknak a művészetpolitikája és esztétikai hitvallása helyes vagy elfogadható volt, mivel semmilyen értékes nem született meg ebben az időszakban. Hasonló volt a helyzet a kommunizmusban is: azt mondták, majd most mindent másképp tesznek, de végül a szocreál üressége és értéktelensége ugyanaz volt, mint a náciké. Ez pedig ma sincsen másképpen. Ha bármiféle politikai erő vagy kormányhatalom bele akar szólni a művészetbe, akkor az már egyszerűen nem az. Elesett a művészvilág. Miközben pontosan érthető, hogy a hatalom miért akar manipulálni, hiszen a művészet képes megszólítani az embereket. Illetve lehet felháborító liberális értékeket kritizálni, de ezt a káoszt el kell fogadni. Különben lemondhatunk az igazi csodákról, egyetemes alkotásokról. Igaz, hogy a brit festő, David Hockney véleményezte a forgatókönyvet? Igen, a forgatókönyv hozott minket össze, azóta barátok vagyunk. Ő is a szabad művészet híve. Kellett egy olyan alkotó véleménye az egész életében szabad világban dolgozhatott Richter életútjával ellentétben – akit befolyásoltak a nácik, majd a kommunisták és sokáig kereste a saját hangját. Úgy tudom, a szülei nem tartják „értékes” művészetnek a filmrendezést. Mint ahogy az újságírást sem. Gondoljon csak bele, mennyire hasonló a kettőnk munkája: történeteket mesélünk el másoknak. Rendezőként pontosan ugyanúgy készülök fel, mint egy zsurnaliszta a cikkírásra. Ön is, én is azt az utat tesszük meg, mely felszabadít minket mások véleményei és manipuláció alól és kialakítjuk a saját mondandónkat, felelős véleményünket. Légy szabad – mondják sokan. De valójában mennyi ember tudja ezt megvalósítani? Szóval, igen, voltak vitáim a szüleimmel, de ma már értik, miért készítek filmeket. Hiszem, hogy minden ember művész, de nem tud mindenki kimagaslót alkotni. De ez nem is baj. Második filmjét, Az utazót nagyon sok kritika érte, miközben A mások élete zsenialítását senki sem kérdőjelezte meg. Mondhatjuk azt, hogy Hollywoodban megégette magát? Az utazót sok újságíró és kritikus utálta – gondolom, ön is. Talán azért, mert mindenki egy olyan filmet várt tőlem, mint A mások élete és nem egy akció-thrillert, melyben, elismerem nem volt sem elég akció, sem elég thriller. Én teljesen elégedett vagyok az utazóval és sajnálom azokat a kritikusokat, akik véres steak helyett egy finom, sok szeretettel készült desszertet kaptak és ezen felháborodtak, mert egyszerűen nem erre számítottak. De, hogy ne térjek ki a kérdés elől, sokkal jobban szeretem prezentálni A szerző nélküli műalkotást, mert sokkal intelligensebb diskurzust kreál, akár e interjú keretein belül, mintha Johnny Depp körszakállát vagy Angelina Jolie megközelíthetetlenségét kellene elemeznem. Baromira nem érdekelnek a szupersztárok, Hollywood egy kicsit untatott. Ki kellett próbálnom, gondoltam, miért ne rendezhetnénk valami vicceset, de meg kellett tanulnom, hogy rendezőként nem érdemes arra bazírozni, hogy melyik forgatókönyv talál meg, hanem a történeteket neked magadnak kell kitalálni. A mások élete és a Mű szerző nélkül viszont olyan beszélgetéseket kreálnak, melyek során sokszor újdonságot fedezek fel önmagammal kapcsolatosan. Akkor, muszáj megkérdeznem: a Mű szerző nélkül műalkotás főgonoszát, az egykor SS orvos karakterét miért nem büntette meg igazából? Ezzel arra akart utalni, hogy a bűnöseink mindig megússzák? Ha hiszünk az igazságban, illetve a szeretetben, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon súlyosan megbüntettem, hiszen magára marad és egy életen keresztül retteg. Mindemellett, úgy gondolom, ennél reálisabb sem lehettem: az emberiség legnagyobb gazembereit általában nem sikerült az életük során elítélni. 

Névjegy

Florian Henckel von Donnersmarck (Köln, 1973. május 2. –) német filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Családjának még Mátyás király adományozott nemesi címet egy törökök elleni hadjárat támogatásáért. A Stasi módszereiről szóló A mások élete című filmjét 2007-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal tüntették ki. Következő rendezése, a 2010-es Az utazó nagyot bukott, de a Mű szerző nélkül című, a tavalyi velencei fesztiválon debütált alkotása versenyben a magyar idő szerint hétfő hajnalban zajló 91. Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.

Kinek készült?

 Az Oscar-jelölések kihirdetése kapcsán megjelent egy portrécikk Florian Henckel von Donnersmarckról a New Yorker magazinban, amelyben Gerhard Richter is megszólalt. Jelesül, hogy kétszer is találkozott a rendezővel, akinek ezek után kvázi megtiltotta hogy róla szóló filmet készítsen. Noha, elismeri, hogy a kész művet nem látta, állítja: „visszaél az élettörténetével és gusztustalanul eltorzítja azt”. Donnersmarck reakciója az alábbi volt: „Talán a film mindenkinek készült, csak neki nem.”

Frissítve: 2019.02.23 12:00