Részleges világpusztulás után - Salman Rushdie

Publikálás dátuma
2015.12.14 06:50
A Nobel-esélyes Salman Rushdie regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka a mitológiából merít FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IM
Három évet kellett várni arra, hogy Salman Rushdie, a világhírű indiai születésű brit író új regénnyel jelentkezzen. A szerző ezúttal a közeli jövőbe kalauzolja olvasóit: részleges világpusztulás után kell boldogulnia annak a maroknyi, egymás számára javarészt ismeretlen embernek, akiket természetfeletti képességeik és egy távoli ősanya, egy női dzsinn köt össze. Rushdie mesteri történetmesélési adottsága, burjánzó gondolatvilága és költői szépségű mondatai átütik a papírt.

Az évtizedek óta a legesélyesebb irodalmi Nobel-díj várományosok listáján szereplő Salman Rushdie magyarul október legvégén, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent regénye, a Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka igazi csemege az olvasni szeretőknek, de a keményvonalas szépirodalom-pártiak fanyaloghatnak. Úgy néz ki, hogy Rushdie, a mágikus realizmus élő nagyágyúja ezúttal megfeledkezett arról, hogy a műfajban, amiben olyan nagy, bizony nem csak a mágikus szó szerepel. Ez a hiányosság némileg ront a könyv értékén, hiszen így könnyen összemosódhat a mágikus realizmus a jórészt igénytelen fantasy zsánerével.

Természetesen a szerző is gondolhatott erre, talán ezért tárul egyből az első oldalon szemünk elé Goya a madridi Pradóban kiállított rézkarca, amely a fantázia dicsőségéről és arról szól, hogy a képzelet, amely hihetetlen szörnyeket képes szülni, értelemmel egyesülve a művészet táptalajává lehet. Amúgy Rushdie nagy képregény-rajongó, és van olyan jelentős író, hogy elnézhessük neki azt, ha egy kicsit bele akar kóstolni a szuperhősök világába. (Más nagyágyúkat is foglalkoztatnak a képregények: Margaret Atwood, az elismert kanadai írónő a napokban jelentett be, hogy három képregényre szóló szerződést kötött egy kiadóval.)

Játékos gesztus a kötet első fejezetének címe: Ibn Rusd gyermekei. Tudvalevő, Rushdie hírnevét az általam (minden bizonnyal mások által is) legjobbnak tartott könyve, Az éjfél gyermekei alapozta meg, a kötettel elnyerte a legrangosabb brit irodalmi elismerést, a Man Booker-díjat, másrészt az iráni vallási vezető, Khomeini ajatollah halálos ítéletét, a fatvát is. Már új kötete elején megtudjuk, a cselekményt jövőnk utókora meséli és rögzíti, éppúgy, mint ahogyan korábban tették azt az Odüsszeia és az Iliász esetében. 1195-ben, a mór uralta Córdobában járunk, ahol ibn Rusd, a kalifa személyes orvosa, kiváló filozófus (Salman Rushdie szerint édesapja a filozófus tiszteletére választotta a Rushdie vezetéknevet) beleszeret egy asszonyba, bizonyos Dunjába, akiről kiderül, hogy nem is ember, hanem dzsinníja, vagyis női dzsinn.

A hölgy nevének jelentése világ, ez a beszédes név pedig előrevetíti a jövőt, ugyanis az asszony különösen termékeny lesz; ahogy Rushdie írja, a világ kiáramlott belőle, és akik kiáramlottak belőle, szétszóródtak a világban. Ibn Rusd intellektuális ellenfele a történet kezdetén már nyolcvanöt éve halott perzsa, a túszi Ghazáli, A filozófusok következetlensége kötet szerzője. A két filozófus csatája haláluk után nyolcszáz évvel is folytatódik, igaz akkor már testetlen porhüvelyük szál síkra – rendkívül jól megírva – a hitbéli vitában.

A 2000-es évek elején játszódó másik eseményszálban két hatalmas erő feszül egymásnak: a romboló, kegyetlen dzsinnek és az ezidáig átlagos életet élt utódai szemét a bennük szunnyadó transzcendentális képességekre felnyitó, őket csatasorba rendező Dunjá részletesen ábrázolt háborúja zajlik. Az összecsapás metafora, mint oly sok minden a kötetben. Nem nehéz ibn Rusdot a szerzővel azonosítani, ugyanis a filozófus műveit még életében betiltották, városából pedig kegyvesztettként távozni kényszerült. Rushdie antihősei sem pusztán dzsinnek, valójában terroristák. Az Iszlám Állam rémuralmához hasonló szörnytetteket hajtanak végre: a gyűlölet szökőárjában lefejezések, keresztre feszítések, megkövezések jellemzik a hétköznapokat, vezetőjük pedig kijelenti, hogy globális dzsinn-szultanátus kiépítésébe fog.

A megváltozott világba lép bele Dunjá leghűségesebb társaként Mr. Geronimo, a kertész, aki egyik pillanatról a másikra azt tapasztalja, hogy egy leheletnyivel a föld felszíne felett lebeg. Hatvanas éveiben járó, a világ dolgai iránt nem különösebben érdeklődő, helyenként gunyoros karaktere szépen megrajzolt figura, akit tudunk szeretni. Geronimo is rokona az írónak, hiszen az identitás kérdése mindkettejük számára fontos, mindketten rég elhagyták hazájukat, de egykori közegük tovább él bennük. Rushdie műveit el sem tudnánk képzelni sok szereplő és több szálon futó narratíva, változatos helyszínek nélkül, ezeknek az író most is eleget tesz, de kénytelen vagyok a szemére vetni, hogy ezúttal nem volt igazán alapos az összes karakter ábrázolásában.

Jelzésértékű bemutatásai közül kiemelkedik egy könyvszerkesztő, aki egy jó kiadónál dolgozik, s aki valami ábrándos művészlélek-féle. Jól példázza a káoszt, hogy nem fogja fel a csalódott keserűségét az új világrendnek, létünknek, amely már rég elvesztette ártatlanságát. Egy reggelen azzal várják, hogy neki is azonnal abba kell hagynia a munkát, szolgálatra kell jelentkeznie az új elosztóhelyeken, ahol új feladatáról tájékoztatják, legyen az bármi is. Hát kiderül: a hatalom ködös megfogalmazásában a cél a jövő gépezetének építése. Természetesen képtelen megbirkózni a történtekkel, azt pedig különösen nem érti, mi köze van neki mindehhez.

A perzsa, indiai és arab mondavilágból építkező Két év, nyolc hónap, huszonnyolc éjszaka címe nem véletlen, ez az időegység az ezeregy éjszakával azonos. A mitikus szám természetesen sokszor visszaköszön a műben, akárcsak más motívumok, s mindezek azt hivatottak jelezni, hogy minden összefügg mindennel. Az így összeállt komplex kép azonban első blikkre megakaszthatja az olvasót, de amikor Rushdie önkritikusan az elkalandozásokról ír, bizonyítja, hogy tisztában van kuszaságával. Éles szemére vallanak társadalomkritikájának töredékei is.

„Minden történetünket sebesebben mondjuk, rabjai vagyunk a gyorsulásnak, elfelejtettük a régi lassúság, a piszmogás, a bámészkodás, a háromkötetes regények, a négyórás mozifilmek, a tizenhárom részes sorozatok örömeit, a hosszú időzés, a késlekedés örömeit” – állapítja meg pontos diagnózisa. Ha a múltról mesélünk el egy történetet, akkor a jelenről mesélünk, teszi hozzá. Gyönyörű mondatokban tobzódó műve éppen az ilyen gondolatok tükrében nyer értelmet. Ha képesek vagyunk lehámozni a regényről az egyébként mindvégig izgalmas, színes valószerűtlenséget, remek látképet kapunk magunkról.

Egy tenor is elég

Publikálás dátuma
2019.04.20 13:05

Fotó: AFP/ ROBIN UTRECHT
Ha van olyan szép hangja és tud úgy énekelni, mint Joseph Calleja, ugyan miért volna szükség háromra. Mert egyedül jött, énekelt, és győzött, bár nem vitt mindent a máltai sztártenor Joseph Calleja. Dolce, szól egy olasz zenei utasítás, gyakran látható kottákban, Böhm László Zenei műszótára szerint ilyenkor lágyan, gyöngéden kell játszani, énekelni. Eléggé ilyen volt, ahogyan Calleja megjelent és énekelni kezdte a herceg első áriáját a Rigolettóból. Nagyon szépen, ugyanakkor megfelelő erővel, teljes terjedelmében testesen szólt hangja, mindazonáltal egyfajta édesség (az olasz kifejezés eredetei jelentése) is jellemzője volt, hiányzott belőle minden bántó élesség. A következő szám Macduff jelenete volt, szintén Verditől, a Macbethből. Drámaian, keményebb hangon jelenítette meg a figurát, hallhatóan tudatosan építette fel a két karakter és a helyzetek közötti különbséget. Nota bene, amikor a herceg megjelenik, a történések elkövetkezendő sötét fordulatairól még nem kell tudnunk, a tenor azt próbálhatta érzékeltetni, itt még akár kedves csirkefogónak is vélhetnénk. Zavaró azonban egy ilyen apró mozaikokból felépülő est, olyan, mintha az énekesek portfóliójukat mutogatnák egy impresszáriónak: én mindezekre képes vagyok. Tudjuk persze, nem egyszerű egy ilyen kaliberű művészt akár csak egy teljes opera előadására is szerződtetni, marad az ária- és dalválogatás, bevett szokás ez. Jöttek tehát a tragikus olasz operai hősök, Cavaradossi természetesen, és egy francia is Werther Massenet-tól. És továbbra is minden elég erővel, a magasban is testesen szólt. Azt mindenesetre megállapíthattuk, Calleja akárhogyan is viszonyul a nagy elődökhöz való hasonlítgatásokhoz – lásd vele készült riportunkat –, valóban nem az új Pavarotti, legalább is, ami hangszínét illeti, biztosan nem az: az övé jóval puhábbnak tűnik, a nagy előd éles tenorját mindig is zavarónak éreztem. A második részben dalok jöttek, de nem a legkönnyedebb fajtából, még Tosti, Donaudy is meglehetős színvonalat képviselt, érdekes volt a máltai Vella huszadik századibb hangvétele, kicsit nyersebb harmóniái üdítőleg hatottak, a szépségesen szép hangok özönében. A siker meglehetős volt, de nem átütően nagy, ez azért is lehetett, mert énekesünk kerülte a bravúroskodást, és az énekkelt művekkel sem ment egy bizonyos színvonal alá. Valószínűleg Calleja egy teljes operában, jellemek felépítése során képes megmutatni, mit tud igazán, ha úgy érzi, megértett rá, és egyszer elénekli Otellót – erről is beszélt nekünk –, az minden figyelmet megérdemlő teljesítmény lehet tőle.

Joseph Calleja áriakoncertje

Verdi, Puccini, Massenet, Mascagni, Leoncavallo áriák és zenekari operarészletek, Csajkovszkij, Tosti, Donaudy, Vella, Leoncavallo zenekarkíséretes dalai Joseph Calleja tenor Magyar Állami Operaház Zenekara, karmester Pier Giorgio Morandi Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. április 19.

Frissítve: 2019.04.20 14:07

Elmosott határok - orosz képzőművészet a Mikve Galériában

Publikálás dátuma
2019.04.20 12:30
Katrin Nenasheva: 300. A művész munkáiban saját testét használja
Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Az orosz és magyar képzőművészet határátlépései, mindannyiunkat érintő provokatív kérdésfelvetései állnak a Mikve Galéria kiállításának középpontjában.
Szokatlan, meghökkentő és elgondolkodtató munkákat egyaránt láthatunk a Mikve Galéria időszaki kiállításán. A Nyomotokban - Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben című kiállításon huszonkilenc művész, művészcsoport és művészeti szervezet mutatkozik be maradandó nyomokat hagyva a nézők emlékezetében. A Budapest Art Week keretében megnyílt tárlat egyúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál központi tematikájához is kapcsolódik, az orosz művészetet fókuszába állítva. Teszi ezt olyan könnyed módon, párhuzamot képezve a magyar alkotók munkáival, hogy a tárlatot szemlélve nem kizárólag egy budapesti, hanem egy minden pontján európai kiállítótérben találjuk magunkat. Világszerte ismert alkotók munkásságába is betekintést nyerhetünk, mint Andrei Monastyrsky, Anatoly Osmolovsky, vagy az ő műveik által is inspirált AES+F, a ChtoDelat, Oleg Kulik és a Blue Noses Group. Hozzájuk hasonlóan kiemelkedő magyar művészek alkotásai szerepelnek a tárlaton, mint Szűcs Attila, Szabó Dezső, vagy a nemrég elhunyt, páratlan életművet maga után hagyó Birkás Ákos, akiknek szemléletmódja szintén nagy hatást gyakorolt a következő generációkra. Galambos Áron, Tranker Kata, Kis Varsó, Mátyási Péter vagy Szabó Ádám alkotásai önmagukban is sajátos utakat és jelentéseket nyitnak meg a rendkívül izgalmas, labirintusszerű helyszínen.  
Míg időnként egyértelmű a kapcsolódás egyes alkotók között, máskor nekünk kell felfejtenünk az egyes művek között átívelő szálakat: Mátyási Péter miniatűr Rengetegétől az AES+F művészcsoport hősiességet tematizáló képeiig, a provokatív performanszairól elhíresült Blue Noses fotósorozatától Birkás Ákos Sérült képéig, vagy a Chto Delat (Mi a teendő?) művészcsoport politikai aktivizmust és művészetet összefogó projektjeitől az olyan hazai kezdeményezésekig, mint a Műtő vagy a Bartók-negyed. A provokáció, a társadalmi feszültségek és problémák megjelenítése, az állandó megkérdőjelezés, a dolgok sarkaiból való kifordítása szinte minden alkotásban jelen van, helyenként válaszlehetőségekkel, máskor a nézőnek szegezett kérdésekkel dolgozva. Egy-egy kép erejéig olyan egyéni és kollektív helyzetek villannak fel, amelyek nem ritkán a mindennapossá vált erőszakot, ambivalenciát és ellentmondásokat domborítják ki, elmosva valóság és művészet közti határokat. Egyes művek előtt állva könnyedén jöhetünk zavarba, esetleg érezhetjük magunkat egyre feszültebb, kényelmetlen helyzetben – ezek az érzetek azonban kivétel nélkül szükséges folyamatokat indíthatnak el bennünk. Olyan művészetkoncepció valósul meg a Mikve Galéria kiállításán, amely a kortárs alkotók munkái mentén nagyon aktuális létszemléletet tükröz. Nevezetesen azt, hogy valami nincs így rendben. Kérdés, hogy mit kezdünk ezzel.

Infó

Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs képzőművészetben, látogatható április 23-ig a Mikve Galériában. A kiállítás a Budapest Art Week és a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseménysorozatának része. Kurátor: Vékony Délia 

Frissítve: 2019.04.20 12:30