Egy közelmúltbeli véleménykutatás szerint a Benkó Dixieland Bandet itthon csaknem egymillió ember ismeri és kedveli – ez a jazz műfajában példátlanul magas szám. Éppen ezért e szomorú pillanatban nem szükséges Benkó Sándor teljes pályaképét megrajzolnunk; elegendő, ha felidézzük a legfontosabb mérföldköveket. Harmadikos gimnazistaként, 1957-ben alapította zenekarát – akkor, amikor a jazz lényegében még tiltott gyümölcsnek számított Magyarországon. Akkor is megmaradt az immár a tűrt kategóriába tartozó dixieland mellett, amikor – az Illésnek, a Metrónak, az Omegának, a Bergendynek köszönhetően – Budapestre is betört a beat-őrület.
A Műegyetem villamosmérnöki karán szerzett diplomát, s ezután ötven évig tanított alma materében, a doktori címet is megszerezte, több találmánya ismert. A rendszerváltás idején sikeres kozmetikai vállalkozást alapított, így végleg biztosította maga és családja számára, hogy a zenélés ne kényszerű megélhetés legyen. A Benkó Dixieland Band a hatvanas évektől elsősorban a volt szocialista országokban turnézott, majd 1971-ben Montreux-ben (Svájc), 1972-ben San Sebastianban (Spanyolország) nyertek értékes fesztiváldíjakat. A nyolcvanas évek elejétől a műfaj őshazájában, az Egyesült Államokban is mind komolyabb sikereket arattak: hosszú tengerentúli turnéikat sokmilliós nézettségű tévéműsorok követték, s 1987-ben Ronald Reagan elnök személyesen mondott köszönetet nekik a dixieland-műfaj magas színvonalú tolmácsolásáért.
Ezt a gesztust két évtizeddel később George W. Bush is megismételte. Benkó Sándor szinte élete utolsó pillanatáig színpadon volt: októberben, a Müpában nagyszabású koncerttel, amerikai vendégszólisták közreműködésével ünnepelték 75. születésnapját. Életművét több mint 11 ezer fellépés és 1800 professzionális hangfelvétel fémjelzi, miközben a Kálvin téri református templom szomszédságában, Török Pál utcai klubjukban minden szerda este családias hangulatban muzsikáltak együtt.
Az 1957-es alapítástól több mint három évtizeden át a Benkó Dixielandben – a gimnáziumi és műegyetemi barátságoknak köszönhetően – a jó csapatszellem volt a legfőbb kohéziós erő. Benkó teljes joggal nyilatkozta, hogy legnagyobb nemzetközi sikereik idején is megőrizték „amatőr lelküket”. Ez nemcsak azt jelentette, hogy volt polgári főállásuk, hanem azt is, hogy szerelemből, lelkesedésből zenéltek. Benkónak ehhez sikerült kialakítania egy kölcsönös tiszteletre épülő, kollegális jó viszonyt: a színpadon mindannyian egyenrangúak voltak, mindenkinek jutott szólisztikus feladat, s így sikerélmény is. Ezt azzal ellensúlyozta, hogy a koncertszervezést, a menedzselést, a pénzügyek intézését teljes egészében magára vállalta: itt nem akart demokráciát, ő volt a „főnök”, de társainak sohasem kellett csalódni benne.
Később, amikor a zenészek életkora és egészségi állapota miatt elkerülhetetlenné váltak a személycserék, Benkó – nagyon okosan, taktikusan és biztos érzékkel – az alapítóknál jobb, képzettebb, virtuózabb zenészeket választott maguk mellé. Ezzel sikerült elérnie, hogy a 2000-es évek elején a zenekar – lassú kiöregedés helyett – itthon és külföldön is sokadik virágkorát élte. A Benkó Dixielandre sohasem volt jellemző a rutin, az önismétlés: keményen próbáltak és folyamatosan bővítették repertoárjukat. A hagyományokhoz való ragaszkodás mellett Benkó figyelte az új trendeket is; szinte minden koncertre tartogatott valamilyen meglepetést, a régi törzsközönség mellett igyekezett új híveket szerezni a műfajnak és a zenekarnak. Maga a tradicionális swing is fellendülésnek indult: az új nemzedék legjobb hazai zenészei – a Bohém Ragtime Jazz Band, a Hot Jazz Band, a Little Jazz Band, a JazzSteps, a trombitás-harsonás Szalóky Béla és mások – mindannyian Benkóék köpönyegéből bújtak elő.
A trombitás Zoltán Béla és a zongorista Halmos Vilmos halála után a Benkó Dixieland Band most elveszítette alapítóját, névadóját, nélkülözhetetlen motorját. Az 1957-ben kezdődött Benkó-sztori hirtelen és fájdalmasan véget ért. Az azonban túlzás nélkül kijelenthető, hogy Benkó Sándor zenekarvezetői tevékenysége önálló fejezetet nyitott a 20. század második felének magyar zenetörténetében.
