A második évfolyam után, a nyári szünetben a Szabad Népnél töltöttem néhány hetet – mint nevezték – üzemi gyakorlaton. A központi pártlap szerkesztőségének épülete a Blaha Lujza tér sarkán, a József körút legelején állt, ma szálloda működik a helyén. A háború előtt a katolikus klérushoz közelálló lapok tanyája volt az ötemeletes ház, az 1956-os forradalom idején tucatnyi újságot szerkesztettek vagy készültek szerkeszteni itt, azután a Népszabadság és az Esti Hírlap, végül, már a rendszerváltozás után a többi között Csurka István hetilapja, a Magyar Fórum lelt itt otthonra. A gyakornokot, mármint engem, a levelezési rovatba osztották be. Ez azért is volt nagyon tanulságos, mert a hazai lakosság a Rákosi-titkárság után alighanem ezt tartotta a bajbajutottakon segíteni képes második legbefolyásosabb szervnek.
A központi pártlap szerkesztőségébe naponta százával érkező levelekből első kézből értesülhettünk a szerzőik által feltalált perpetuum mobilékről. A mániákusok, a manifeszt elmebetegek imádnak az újságoknak panaszkodni, főként arról, hogy csoda-gyógymódjaikat, a mindenfajta rákot azonnal gyógyító cseppeket, továbbá műszaki találmányaikat, például a vízszintesen közlekedő, energiáját a benne utazók energia-kisugárzásából nyerő liftet a hatóságok, de még a tudományos akadémia tudatlan és rájuk féltékeny tagjai is elutasították. Ám ami tényleg fontos volt: a közvetlenül érdekeltektől, az áldozatoktól szerezhettünk tudomást az elviselhetetlen és kilátástalan lakásviszonyokról, a helyi szervek vagy a gyári vezetők közömbösségéről, embertelenségéről és mindenféle egyéb igazságtalanságokról, amelyeknek – erről később meggyőződtem – legalább a kilencven százaléka igaz volt.
A panaszos leveleket regisztráltuk, majd kísérőlevéllel együtt tovább küldtük kivizsgálásra a bepanaszolt személy, szervezet felsőbb hatóságának. Ezek a levelek aztán – a hatályos játékszabályok ellenére – nem egyszer kerültek éppen a bepanaszoltak kezébe, amit a panasztevő ritkán úszott meg retorzió nélkül. Végül értesítettük a levél íróját, hogy levelét a benne foglaltak kivizsgálása végett továbbítottuk az illetékeseknek. Válasz nélkül csak a manifeszt elmebetegek leveleit hagytuk.
Manapság divat a levelekre, a telefonhívásokra egyáltalán nem válaszolni. Akkoriban – legalább formailag – nem követtünk el ilyen neveletlenséget. A panaszos levelekből a rovat vezetősége (igen: vezetősége, mert a rovat huszonöt munkatársához legalább egy rovatvezető és három helyettes dukált) összeállítást készített, amit a magasabb pártszervekhez terjesztettek fel. Ennek nyomán azonban ritkán segítettek, változtattak valamin, bár nagy néha ez is előfordult. Akadtak aztán termelési sikerekről, eredményes munkaversenyről és egyéb lelkesítő nyalánkságokról szóló levelek, amelyeket a helyesírási és nyelvtani hibák kijavítása után, néha alaposan megrövidítve, átdolgozva közöltünk a Szabad Nép hasábjain. Az ilyen levelek szerzőit nevezték – szovjet mintára – munkáslevelezőknek. Az utóbbiak – ugyancsak szovjet minta nyomán – afféle szent állatoknak számítottak. A szovjet sajtódogma értelmében a lap terjedelmének hatvan százalékát az ilyen külső szerzők cikkeivel, a gyakorlatban persze inkább csak az ő aláírásukat viselő, de a szerkesztők által összekalapált cikkekkel kellett megtölteni. Ezt az elvet szerencsére nálunk még akkoriban sem vették komolyan.
Végül voltak olyan levelek, amelyek a lap munkatársai számára témául szolgálhattak. Példának okáért egy ilyen túlbuzgó levelező (ma spiclinek mondanánk) megírta, hogy műhelyükben X. Y. fusizik, azaz munkaidőben, gyári anyagból olyan tárgyakat állít elő, amelyeket az üzemből kicsempészve feketén árusít. Nosza, kivágtattam ebbe a gyárba riportra.
A levélben foglaltak igaznak bizonyultak. Maga a fusizó ismerte be nekem, hogy valóban ilyen bűnös cselekedetre vetemedett és vetemedik rendszeresen, mert a bére nem elegendő arra, hogy a családját eltartsa. Örök életemben szégyellni fogom, hogy a lapban néhány nap múlva megjelenő szatirikus leleplező írásomban (amelynek címe fölött a tárca szó virított, holott a tárca valójában egészen más műfaj) név szerint kipécéztem ezt a szerencsétlen embert. Holott ő csak azt tette, amit a körülötte, sőt az egész magyar gyáriparban a dolgozók legalább háromnegyede rendszeresen űzött. Félek tőle, hogy riportom „hősét” ezek után kirúgták a munkahelyéről.
Nyári gyakorlatom fénypontja augusztus 20-án következett be. Ezen a napon helyezték ugyanis üzembe a Szabad Nép új rotációs gépét. Amikor este fél 11 tájban nagy dübörgéssel megindult az új rotációs, élünkön Betlen Oszkár főszerkesztővel körülálltuk az emelet magas gépet és elragadtatással figyeltük, amint az valósággal ontja magából a vidéki kiadás példányait, amelyeket teherautó szállított a pályaudvarokra, hogy még elérjék az éjfél körül induló úgynevezett postavonatokat.
Hogy Betlen volt a főszerkesztő, az természetesen nem volt titok, a lap impresszumából azonban hiányzott az erre való utalás. Ott – megint csak szovjet mintára – csupán annyi állt, hogy „Szerkeszti a szerkesztőbizottság”. Alighanem akkor is a szovjet példa lebegett a főszerkesztő lelki szemei előtt, amikor cikkeit úgy írta alá, hogy Betlen O. A magyar sajtóban azelőtt a szerzőnek vagy a teljes nevét, vagy csak a vezeték- és keresztneve kezdőbetűit, tehát a monogramját volt szokás egy cikk alatt feltüntetni. A K. Ivanovra hajazó aláírást Betlennek sikerült – ha nem is hosszú időre – meghonosítania a magyar sajtóban .
Ami magát Betlen O.-t illeti, sajátos, gonosz, de tulajdonképpen mégis szerencsétlen figura volt. A ’30-as években derekasan kivette részét a magyar és a csehszlovákiai munkásmozgalomból, majd Csehszlovákia náci lerohanása után az első lágerlakók egyike lett. Az alsókarjába tetovált fogolyszám állítólag mindössze négyjegyű volt. Hat évet húzott le a legrettegettebb lágerekben és haláltáborokban, Dachauban, Buchenwaldban, majd Auschwitzban; az utóbbiban tagja volt a foglyok – természetesen mélyen konspirált – illegális ellenállási bizottságának. Ezért tisztelhettük, és tiszteltük is. Viszont a halállal való mindennapos szembenézés hat hosszú esztendőn át óhatatlanul rajta hagyta bélyegét a természetén és a gondolkodásán.
Betlen gyanakvó volt, bosszúálló, és úgy ragaszkodott az úgynevezett pártszerűséghez, mint szerzetes a kolostorregulához. Szemmel láthatóan nem érezte jól magát a bőrében. Ha úgy tetszik: súlyosan neurotikus volt. A szájából gyakran gemkapcsokból álló hosszú lánc csüngött alá. Mondom, a múltja ismeretében mindez teljesen érthető volt, de sajnos a munkatársak szenvedték meg. Betlennek a kommunizmus nem a meggyőződése, a világnézete volt, hanem a vallása, a hite, amit nem is annyira papként, teológusként, mint inkább inkvizítorként szolgált.
A gyakorlat végeztével megbeszéltük a szerkesztőségben, hogy alkalomadtán Leningrádból küldök majd tudósításokat a Szabad Népnek. Írásaimat Moszkvába fogom küldeni a magyar nagykövetségre, két-három nap alatt odaérnek, és onnan majd telexen továbbítják Budapestre, a szerkesztőségbe. A módszer azonban nem vált be. Amikor november vége felé megérkezett Leningrádba a lap november 7-i száma (fiatal olvasóim kedvéért: ez volt a – nagy kezdőbetűkkel írandó – Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója, a legnagyobb szovjet nemzeti ünnep), hiába kerestem benne a riportomat.
Tanulva az esetből, ezek után már telefonon diktáltam le a tudósításokat közvetlenül a szerkesztőségnek, ami viszont rettenetes kín volt. Tudniillik azzal járt, hogy a napokkal korábban Budapestről megrendelt telefonmeghívásról (ez volt a hivatalos neve) postai értesítést kaptam, a megjelölt időpontban megjelentem a Glavtyelegrafban (a fő távíróhivatalban), ott néha órákig is vártam, amíg szólítottak. „Bukarest, 3-as kabin” – tudtam, hogy ez én vagyok, majd a gyalázatos, recsegő vonalon és olyan hangerővel, hogy az még telefon nélkül is elhallatszhatott volna Budapestig, lediktáltam az anyagot. Külön szenvedés volt az eredetiben idézendő hosszú orosz tulajdonfőneveket (például: Szocialisztyicseszkaja) lebetűzni.
Évekkel később, amikor a Magyar Rádión kívül a Magyar Nemzetet is tudósítottam Moszkvából, megkíséreltem egyszer elkerülni az „o, mint ottó, ká, mint Károly, té, mint Tamás, ó, mint ólom, bé, mint Benedek, e, mint Elemér, er, mint Richárd, i, mint Ilona” – értsd: „októberi” – kínszenvedést. Ezért amikor a magyar ipar Moszkvában bemutatott büszkeségéről, a Pál-féle légpárnás köszörűgépről tudósítottam, röviden azt mondtam csak a vonal túlsó végén izzadó gépírónőnek, hogy „Pál, mint a főnök”. (Tudniillik Paál Ferenc volt a külpolitikai rovat vezetője.) Naná, hogy „Mihályfi-féle köszörűgép” jelent meg a lapban, amelyet főszerkesztőként Mihályfi Ernő irányított...
Megjelent egy riportom a lapban Jurij Ritheuról, az alig tizenkétezer főt számláló, rénszarvas-tenyésztéssel foglalkozó kis sarkvidéki nép, a csukcsok első (és tartok tőle, hogy azóta is egyetlen) írójáról, aki ebben az időben ugyanazon az egyetemen tanult, mint én. Következő írásom hőse ugyancsak egy meglehetősen extrém figura volt: Jurij Knorozov, az egyetemünk orientalisztikai karának fiatal kandidátusa, nem sokkal később a tudományos akadémia doktora, a maga szakmájában világhírű tudós. Neki sikerült az, amivel évszázadokon át több tucatnyi tudós próbálkozott sikertelenül: megfejtette a maja indiánok 16. századból fennmaradt, de eladdig senki számára sem érthető írását.
Megjelent a Szabad Népben egy olyan leningrádi üzemről szóló riportom is, amelyben – néhány kivétellel – csak vakok dolgoztak. Többször is jártam náluk, és megkértek, hogy ha nyáron hazautazom szünidőre, keressem fel magyar sorstársaikat, mert szeretnének levelezni velük, azzal, hogy később esetleg el is látogathatnának egymáshoz. Ez a kísérletem azonban kudarccal végződött, mivel a hazai világtalanok éber főtitkára jóformán szóba sem állt velem, mondván: azt sem tudja, ki fia-borja vagyok, és hogy valójában ki, milyen céllal küldött. Bizonyára attól tartott, hogy a magyar látássérültek titkait kifürkészendő, személyemben a CIA keze tette be hozzájuk a lábát.
