Az ajándékozásról (különös tekintettel karácsonyra)

Publikálás dátuma
2015.12.24. 08:06
FOTÓ: FORTEPAN

Nem ismerünk olyan emberi közösséget, ahol az ajándékozás ismeretlen volna. Maga az élet is ajándékozással kezdődik, hiszen az élet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, s amit adhatunk. Az ajándékozás az emberi kapcsolat és kapcsolattartás ősi rítusa, s kölcsönösséget feltételez. Az, hogy valamit ajándékozok másoknak, feltételezi, hogy mások is ajándékoznak valamit nekem. Nem pénzértékben egyenlőt, de szükségleti értékben hasonlót. Aki feljebbvalójának vagy szolgáltatójának ad ajándékot, az reméli, vagy feltételezheti a feljebbvaló vagy szolgáltató iránta való jóindulatát. Aki alárendeltjének, mondjuk gépírónőjének, ad ajándékot, feltételezi annak hűséges szolgálatát. Aki meghívja szomszédját egy lakomára, feltételezi, illetve elvárja, hogy szomszédja meg fogja őt hívni fia esküvőjére.

A kölcsönös ajándékozás ősi rítusa a mai napig él, azaz érvényben van. Ha valahova meghívnak, akkor manapság egy üveg bort viszek ajándékba. A megajándékozott minden valószínűség szerint szintén egy üveg borral fog megajándékozni, ha én hívom meg, vagy esetleg valaki mással, egy csokor virággal vagy egy érdekes könyvvel.

Az ünnepek nem okvetlenül egyúttal kitüntetett ajándékozási alkalmak is, legfeljebb szimbolikusan. De minden ünnep módot ad az ünneplés számos más formájára. Elsősorban olyanokra, melyek közösségalkotók, mint amilyenek a vallási szertartások, a kivételesen gazdag közös étkezés, ivás, a tánc, éneklés, s számtalan népszokás. Pünkösdkor nem ajándékozunk, s a zsidó ünnepek közül egy sem ad alkalmat különlegesen fontos vagy értékes tárgyak ajándékozására, de minden ünnepben szerepet játszik az ünnepélyes, vagy esetleg vidám közösségalkotás.

Ma mindenütt számon tartjuk barátaink, családtagjaink születésnapját. Magyarországon a névnapokat is, ami könnyebben megy, mert nem kell memorizálnunk, csak ránéznünk a naptárra. Ha X. minden évben gratulál Y.. születésnapján, akkor a kölcsönösség megköveteli, hogy Y. is gratuláljon X születésnapján. S ha Y. nem jelentkezik, X. morfondírozni kezd, hogy mi is történt, miért maradt el a viszonosság gesztusa. Megsértette e Y-t valamivel, vagy Y. esetleg elfelejtette, hogy születésnapja van, vagy isten őrizz beteg? Hasonlóképpen járunk a köszönéssel. Ha jó ismerősünknek köszönünk az utcán, természetesnek vesszük, hogy visszaköszön, esetleg meg is áll és megkérdezi, hogy vagyok. Ha nem köszön vissza, akkor miért nem? Ha valakinek akármit adok, azt mondja, köszönöm, s én is ugyanazt mondom, ha bárkitől bármit kapok. Az ajándék esetében (a köszönés és megköszönés is az) a viszonosság természetes, elmaradása kérdést vet fel és választ kíván.

A karácsony az európai kontinensen, elsősorban Közép-Európában, így nálunk is, családi ünneppé vált. Hazamegyünk, a közlekedés leáll, az utcák elnéptelenednek. Amerikában, de még Franciaországban sincsen így, december 24-én este nyüzsögnek emberek az utcán, az éjféli miséig együtt ünneplik Jézus születését. Az ajándékozás rítusának is köze van ehhez a különbséghez, de ez a különbség még nem döntő, minthogy lassan alakult ki.

Az én gyerekkoromban, Pesten is, betlehemes gyerekek járták a házakat A jászolt maguk készítették, minden házba becsöngettek, elénekelték a „Mennyből az angyalt”, s mindenhol kaptak egy szem cukrot vagy csokit, esetleg valami pénzt is. Ők voltak a karácsonyeste „fénypontja”. Meg persze a játékboltok kivilágított kirakatai a karácsonyt megelőző hetekben a karácsonyi játékokkal. Az egyikre jól emlékszem a Szent István körúton (akkori Lipót körúton) a híd és a Nyugati között. A kirakat előtt álltunk mi, kislányok és „lestoppoltunk” egyes játékokat. ”Stipp, stopp, ez az enyém”. Ami nem annyit jelentett, hogy birtokolni fogjuk, hanem hogy örökbe fogadjuk, mint ezt manapság tehetjük egy állattal az állatkertben.

Akkor a családtagok és néha a barátok is megajándékozták egymást. Mivel? Többnyire valamivel, amit maguk készítettek, munkával, szeretettel, titokban, hogy a megajándékozott ne tudja, mit fog kapni, s ne is láthassa. A gyerekek többnyire rajzoltak, festettek, kézimunkáztak, verseket írtak. Volt persze olyan ügyetlen gyerek is, aki (mint én) megspórolta a villamospénzt, titokban gyalog ment az iskolába, s a megtakarított pengőkből vett apunak egy nyakkendőt, anyunak hat zsebkendőt, nagypapának egy pipát. A nagymamák hetekig, sőt hónapokig kötöttek, horgoltak, hogy minden unokának jusson kötött sapka, sál, esetleg egy pulóver is. Egy nagy család összes ajándéka bőven elfért egy kisebb karácsonyfa alatt (ahogy az angol gyerekeknél a cipőkben, melyekbe a Karácsony Apó éjszaka helyezi el mindazt, amit nekik szánt). A gazdag gyerek (Pesten) kapott egy villanyvasutat illetve egy alvóbabát „igazi hajjal”, a kevésbé gazdag egy könyvet, egy labdát, vagy egy közönséges babát, a még szegényebb egy vagy több golyót (akkoriban golyóztak a fiúk az utcán), esetleg egy narancsot. Mindenki nagyon-nagyon örült annak, amit kapott. A legszegényebbeknek a jómódúak csomagot készítettek, a koldust meghívták vacsorára (ahogy az én anyám is). Még ez is őrzött valami a Biblia által követelt személyességből. Ahogy Amerikában még ma is szokás, hogy a gazdag gyerekek csomagolják a szegényeknek juttatott ajándékokat, s személyesen viszik el a szűkölködőknek, hogy átérezhessék mások szenvedését, s hogy tudják, mit miért és kiért tesznek. (Egy ismerős gazdag házaspár gyerekeit karácsonykor a szegény AIDS-es betegek kórházába küldte, hogy ott és azoknak adják át személyesen csomagjaikat.) A karácsony végül is arról szól (illetve arról kellene szólnia), hogy mit adok, nem pedig arról, hogy mit kapok.

Ma nálunk ez a hagyomány kiveszőben van.

Nem is azt kérdezik többé, hogy "mit adtál?” hanem, hogy „mit vettél?”, s nem azt, hogy „mit kaptál", hanem hogy „kik és mit vettek neked”.

Ma nálunk, ebben a szegény országban, a karácsony a pénzről szól.

„Mit vettek neked karácsonyra?” „Egy kocsit”, ”egy lakást”, ”egy bundát” - válaszolja a felső tízezer gyermeke. „Egy okos telefont” válaszolja majdnem minden közepes vagy alacsony jövedelmű szülő gyermeke. Bizonyára nem „csak” egy könyvet, nem „csak egy „közönséges babát”, vagy egy hócsizmát (ma persze ez már nem létezik). Minél többe került, annál nagyobb, annál értékesebb az ajándék, mint ajándék. Nem kötötte nagymama, nem festette a gyerek, nem: mindenki vásárolta. Miután „lefutott” a karácsony, minden újság, televíziós csatorna büszkén jelenti, hogy mennyivel nagyobb forgalmat bonyolítottak le az idén az áruházak, mennyivel több pénzt költöttek karácsonyra „a magyar emberek”, mint egy évvel korábban.

A szegénynek nem csomagolnak a jómódúak december 26-án, a gyerekek nem viszik csomagjaikat szegények lakta viskókba, sem nem betegeknek a kórházakba. Nem hívják őket be az anyukák vacsorázni. A szegény, a nagyon nagyszámú szegény ma Magyarországon névtelenné, arctalanná válik. Gyűjtünk számukra karácsony előtt persze, s majd az egyházak jótékonysági szervezetei gondoskodnak is kiszállításukról és elosztásukról. De Magyarországon ma mindenki gettókban él. A gazdag, a középjövedelmű nem ismeri a szegényt. Nem találkozik vele. S ha látja, mondjuk az utcán a hontalant, gyorsan elfordul tőle. Nem csoda, hogy olyan „téma”, mint gyermekszegénység, nem szólítja meg az embereket. Nem látják, nem tapasztalják.

Az ajándékozás polarizálódott. Van, akinek a család ad, s ő a családnak ad, van, akinek a szervezet ad és ő senkinek sem ad.

Kérem, ne értsenek félre. Nem tértem vissza újbaloldali korszakom témájához, a „fogyasztói társadalom” ostorozásához. Már régen nem hiszem, hogy az emberi szükségletek feloszthatóak „jó” és „rossz” szükségletekre, „természetes” és „természetellenes” szükségletekre. Már régen vallom, hogy a szükségletek társadalmilag, történelmileg alakulnak. S ha valakinek öt okos telefonra, öt motorbiciklire, öt bundára van szüksége, az ő dolga, nem az enyém. S én is örülök, ha a kereskedők jól keresnek. Örülök persze a hatalmasan kivilágított budapesti utcáknak is. Hogy jön ehhez gyerekkorom kivilágított játéküzlete?

Mi akkor a bajom?

Az, hogy a karácsonyi ajándékozás mai formáit perverznek tartom. Ugyanis semmi közük nincs Jézus születéséhez, semmi közük nincs egyetlen hithez, egyetlen valláshoz sem. Nincs közük a szellemiséghez, nincs közük az ünnepélyességhez, az egymással való törődéshez, a társadalmi korlátok - ha csak ideiglenes - ledöntéséhez sem. Nincs közük a szeretethez, a törődéshez, s ha szabad magamat régiesen kifejeznem, nincs közük a „lélekhez”.

A karácsony utáni első munkanapon tömegek rohamozzák meg az áruházakat, hogy ha lehetséges, visszaváltsák, ha nem lehetséges, akkor kicseréljék karácsonyi ajándékukat. Egy ajándékot sem őriznek meg azért, mert egy kedves embertől kapták, mert az adakozóval töltött élet melegségét hordozza, annak az embernek a lelkét, aki neki szánta. Nem az a fontos, hogy ki szánta nekem, hanem az, hogy mennyi a pénzértéke. Pénzértéke szerint más árúra becserélhető, helyettesíthető. Olyan dologra cserélhető, melyhez az ajándékozónak semmi köze sincs, sosem látta, nem közvetíti az ő szeretetét, de még a konvenciót sem.

Nem a nosztalgia beszél belőlem. Tudom, hogy manapság a nagymamák nem tudnak kötni, s hogy időt is takarít meg, aki a sálat a boltban veszi meg unokájának. S ezt a sálat is lehet gondosan kiválogatni.

A pénzértékben folyó vásárlási versenyszellem az, amit perverznek neveztem. A személyesség, személyre szabottság hiányát, a társadalmi rétegek közötti személyes ajándékozási kapcsolat elvesztését. Nem az a baj - hogy Opheliát idézzem -,hogy „az adóban nincs a régi szándék” hanem az, hogy amennyiben van is, nem fejeződhet ki az ajándékban.

A dolgoknak csak akkor van lelkük, ha nem helyettesíthetők más dolgokkal, ha nem cserélhetők ki, mivel az ajándékozó szándékát hordozzák. Ha egy ajándék az ajándékozó és ajándékozott belsőséges kapcsolatát hordozza, akkor nem megy soha ki a divatból, nem használódik el. Mert akkor kapcsolódik hozzá egy soha el nem veszthető emlék.

Szerző

Hite a békéje

A menekültek betegségeket terjesztenek, emellett csalók, garázdák, őket ezért szuverenitásunk, nemzeti egységünk, nemzetiségi összetételünk megbontóinak, sőt, egyenesen nemzetiségi terroristának kell tekintenünk akiket haladéktalanul ki kell zárni Európából.

Hoppá!

Ezt az ismerős magyar ömlenyt nem a ma Európának is súlyos kérdéseket felvető közel-keleti, afrikai menekülthullám generálta. Ma már talán senki nem emlékszik rá: az év elején a koszovóiak be-, illetve átáramlása nyomán tolták a hazai népesség arcába. És már akkor is hatásos volt, holott plakátkampány, kerítés sem támogatta. De ki emlékszik ma már erre?

A koszovói menekülők, zömmel albánok ugyanúgy egy percet sem szerettek volna nálunk tölteni, mint bárki, legföljebb annyit, amennyit muszáj.

Koszovó fővárosa, Pristina közelében Vushtrriban járva - ez a híradások szerint olyan járás volt, ahonnan négyszáznál is több iskoláskorú gyermek ment el a szüleivel – találkoztam Ibrahimmal. Meg is írtam anno nagy vonalakban, hogy egyedülálló férfi, akinek szomszédai nemrégiben hagyták el félig kész házukat. Körülötte olyan sokan távoztak – elsősorban a háború elől -, hogy nem zavarja: lassan egyedül marad a környéken.

A módos gazdák rá hagyták háromemeletes, félig sem kész házukat, őrizze azt. Nekik, mint annyi más koszovói menekülőnek Németországban élnek a háború elől iszkoló rokonaik, hozzájuk távoztak, de mint sokan mások, a visszatérés reményében.

Koszovóban az egészségbiztosítás szinte ismeretlen, egy esetleges komolyabb gyógykezelés, műtét az egész család anyagi összefogását igényli, és soha nem is haboznak előteremteni a pénzt a hazai vagy külföldi beavatkozásra. Ibrahim azt mondja, mivel ő magányos, megbékélt vele: ha eljön az ideje, ő orvos nélkül hal meg, úgy, ahogyan azt Allah akarja majd - bizonygatja. De azért kicsordul a könnye.

Nincs benne düh, gyűlölet, soha nem fordulna senki ellen. Hite a békéje, a megbékélése. Muszlim – ő, mint szitokszó -, de képtelen lenne embertársai ellen tenni. Pedig a magyar propaganda már akkor ezt sulykolta.

A koszovói menekülők nagy része közepesen jómódú volt, nem akarták elvenni sem a munkánkat, sem a kultúránkat. Februárban még őket kellett gyűlölnie a magyaroknak, azóta megfeledkeztek róluk – hatásosabb ellenség tűnt föl a láthatáron.

Szerző
Témák
menekültek

A karácsony üzenete

Publikálás dátuma
2015.12.24. 08:00
FOTÓ: FORTEPAN

Sokan ismerik a kedves karácsonyi éneket: „A kis Jézus megszületett, örvendjünk! Elküldötte ő szent Fiát Istenünk. Betlehembe fekszik rongyos jászolban, azért van oly fényesség a városban.” El-elmélázom mostanában a város fényességén. Azelőtt könnyedén megfejtettem a jelentését: nyilván az ünnepet hirdető csillag világította meg. Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a „rongyos jászolban” fekvő gyermek és a város fényessége ellentétet sugall. Amott a gazdagon feldíszített karácsonyfán most gyújtogatják a gyertyákat és a csillagszórókat, ajándékok halma a fa alatt, emitt metsző hideg szél, az állatok lehelete melegíti az újszülöttet, akit édesanyja jobb híján jászolba fektetett.

Ellátnak-e a város gazdagjai a szegények viskóiig? Szánalom ébred-e szívükben, vagy arra gondolnak, hogy saját hibájukból tengődnek mélyszegénységben? A hajléktalanok városszéli sátraiban legfeljebb egy gyertya pislákoló fénye jelzi, hogy ünnep van. Néhol már a vacsorához ülnek a városban, az ezüst evőeszközök csörömpölése közben szolgálják föl az ételeket, itt-ott pincérek sürgölődnek. Emitt most válogatják a szemétből kimentett maradékot, ebből lesz a szokottnál laktatóbb estebéd.

A templomokban orgonakísérettel zendül az ének: „… békesség földön az embernek”. A képernyőn vonuló, a terror elől békességet kereső tömegek, akik úgy vélik, Európa lesz számukra a békesség szigete. Köztük várandós, szülés előtt álló asszonyok, nekik még egy istálló sem jut, pedig ők sem kapnak helyet a szálláson, drótkerítések között támolyognak, olykor férjüket figyelik, aki a másik gyereket viszi. Egyszer csak eltűnik a szemük elől, valaki elgáncsolta, gyermekével zuhant a földre.

A szegények várakoznak a karácsony békességére. És várakozik minden jóakaratú ember is. Ahogy Márai Sándor írta: „Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugó összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani, s még mindig várok valamire.

Néha azt hiszem, szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtanultam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.”

Sokszor mondogatjuk: karácsony a szeretet ünnepe. S hogy kimutassuk, megvásároljuk a bicskát, öngyújtót, nyakkendőt. De valóban és valódi szeretetben élünk-e? Nem veszi körül a szívünket valami megmagyarázhatatlan, furcsa hidegség? Azt énekeljük: fényesség van a városban. A szeretet fénye volna ez? Szorongva kérdezzük, igaza lehet-e Ady Endrének, amikor így írt éppen 110 éve: „Betlehem csodája visszatér hozzánk, s meg fog sokasodni mirajtunk. Karácsony ünnepén, e szomorú karácsonyban, mi látjuk a hatalmas újat: az európai Magyarországot.”? Európai Magyarország? És mi lesz veled, Európa?... És miként ünnepelhetnek azok, akiknek morzsányi szeretet sem jut? A már-már elfeledett, mélyen érző költő, Falu Tamás így ábrázolta a kivetettek szomorúságát: "Karácsonyeste, gyertyafény,/ Szív a szívhez most oly közel, / Sok fenyőág: sok kar, amely /Egész világot átölel. / De van szív, mely nem lel szívet, / Van seb, amelyre nincsen ír, /Nincs ember annál szomorúbb, / Mint ki karácsonyeste sír."

Egyik éjféli mise után a templom előtt láttam a síró asszonyt. Kis habozás után megkérdeztem bánata okát. Érezhetően jól esett neki az emberi szó. Két hete temette el a fiát, a másik haza sem jöhetett a temetésre, „illegálisan” hagyta el az országot. Hány és hány elmagányosodott öreg tölti napjainkban könnyezve a szeretet ünnepét! Elszélednek a gyerekek, unokák. Egy színes kocka maradt utánuk. Gyermekként ilyen kockákból építettek várakat karácsony este. Mára ez a tégla maradt a szeretet épületéből. Abból a szeretetből, amelyről Sinka István írt: „Rongy vándor köhécselt, a tájakat rótta, – s útbaigazította havas mutatófa. […] Majd falu következett. Halkan békopogott – ajtaján egy háznak. S benn már a szent este – fényében fogadták. Kapott kalácsot, bort… - S kinn a csillagokra lompos kutya csaholt.” (Pusztai karácsony) Ha szeretetre szomjasan kopogtatnak a szívünk ajtaján, megnyitjuk-e, vagy zárjába beletört a kulcs?...

Arcok körvonalait vélem látni, hangokat hallok. Nagy szeretetközösség tagjai gyerekkoromból. Szigorú nagyanyám tekintete ilyenkor megenyhült, amit rágyújtott a Mennyből az angyalra. Nagybátyám katonaruhában, szabadságon. Előző nap a tisztiszolgájával a Mátyás-hegyre küldött karácsonyfáért, s a székely ember elveszített. Kegyetlenül sírtam, ismeretlenek szántak meg és hazahoztak. Dani bácsi, a békéscsabai orvos 1944-ben velünk karácsonyozott, itt ragadt az ostrom idejére. Délelőtt barátját látogatta meg a János kórházban, s lélekszakadva közölte: két orosz tankot látott a Szilágyi Erzsébet fasorban. Az emberek az utolsó bevásárlásaikat végezték, s egyszerre elcsörömpölt mellettük a két tank. Dani bácsi két üveg bort is „lőtt” – így mondta, szerető tekintettel simogatva kincseit. Az egyiket anyám rögtön összetörte. Dani bácsi ekkor élte át az ostrom legnagyobb veszteségét. A ferences atyák úgy tervezték, a Veronika kápolnában – a bombák a földdel tették egyenlővé – éjféli misét mondanak, boldogan vártam, hogy ministrálhatok a hőn szeretett Szerén atyának. (Nemrég láttam arcképét egy kanadai fotón, oda menekítették agyonveretése elől.) Semmi sem lett belőle: 3-kor csapódott be házunk mellett az első akna. Fél szemmel még láttam a fa alatt ajándékaimat. A háború áldozatai lettek.

Aztán már apaként figyeltem a gyerekeim várakozástól és örömtől pirosló arcát. Unokáim. Nekik apám kis betlehemes játékot írt, azt adták elő karácsonyonként. Lányaim is támogatták őket. Nemrég került kezembe. Három sora, melyet a „kiskar” mond el, kezd vészesen időszerűvé válni: "Ki majd bajainkat fölveszi magára, / Jó Pásztorunk, mégis szétszéled a nyája, / Meghal juhaiért, keresztfára vonva."

Tényleg, hogy is tart össze ez a nyáj? S a Jó Pásztor utódának mekkora küzdelmet kell vívnia lázongó juhai ellen! Nincs olyan hónap, hogy a világsajtóban ne olvasnánk a Vatikánban kitört botrányokról. Az a közösség, amelynek szeretetből kellene példát mutatnia a világnak, szinte gyűlölködve ront neki Ferenc pápának, anyagi érdekei s egyéb gyanús üzelmei védelmében. Miközben a pápa a szeretet hírnökeként járja a világot, otthon, a Vatikánban némelyik bíboros palotában él és luxus-fogadásokat tart, a másiknak bíróság előtt kell felelnie egyházmegyéje eladósításáért, miközben némely újságírók pellengérre állítják az előző pápát, XVI. Benedeket és a mostanit is. Ilyenkor joggal merül fel bennünk a kérdés: miképp éljük meg manapság a kölcsönös szeretetet, hová tűnt a tekintélytisztelet és a szolidaritás? Merényletek, kivégzések, gyilkosságok késsel, csalások, lopások, hazugságok – ilyen manapság a mi világunk. Kisdi Benedek 1651-ben a Cantus Catholici című gyűjteményben adta ki az „Ez nap nékünk dicséretes nap” kezdetű karácsonyi éneket. Harmadik versszaka így hangzik: "Megtört, immár ördög hatalma, a halálnak országa, / Pokolnak, bűnnek birodalma, / Megnyittatik mennyországnak erős kapuja, / Istennek kedve mireánk szálla."

Valljuk meg: nem a mennyország erős kapuját látjuk megnyílni, hanem a pokolét, s a világot a bűn és elkövetői uralják. A hétköznapi, egyszerű ember úgy érzi: magasabb érdekek szövevényében botladozik, s miközben a szeretet szavát duruzsolják a fülébe, az igazi szeretetről nem gyűjthet ismereteket. Márainak van igaza: a szeretetről nem beszélni kell, hanem megtenni.

Karácsony mégis a szeretet reményét és valóságát sugallja, s ennek letéteményeként tekinthetünk Ferenc pápára és arra – nyugodtan mondhatjuk – a forradalomra, mely az ő megjelenésével vett lendületet, s mint minden forradalom, az ellentéteket is felszínre hozta. Amit a pápa meg akar valósítani, az a szeretet forradalma. Erről ír Walter Kasper bíboros most magyarul is megjelent Ferenc pápa (A gyengédség és szeretet forradalma) című, a Vigilia kiadásában Lukács József tolmácsolásában megjelent könyvében, amely tulajdonképpen előadásaiból összegyűjtött válogatás. Walter Kasper Ferenc pápa elkötelezett híve, teljes mértékben támogatja a „szegények szegény egyháza” megvalósítását. Ez a program dúlta fel több vatikáni bíboros lelki egyensúlyát, ők ugyanis ragaszkodnak gazdagságukhoz, és hallani sem akarnak szegény egyházról, holott Krisztus szegényes jászolban született, és szegény embereket mozgósítva alapította egyházát. Aki azzal a kérdéssel fordult hozzá, mit tegyen, hogy üdvözülhessen, annak azt mondta, adja el mindenét, a pénzét ossza el a szegények között, s így kövesse őt. A gazdag elszomorodott, többre becsülte a pénzt, mint a szegényekkel szemben tanúsított szolidaritást. Ha csak egy pillantást is vetünk magunk köré, ugyanezt a magatartást észleljük: fogcsikorgató szerzésmániát, szeretetlenséget, közömbösséget, undorító önzést. Magukat kereszténynek mutatók taszítják szegénységbe emberek millióit, aztán a farizeus módjára megvetően mutogatnak a vámosra, aki nem dicsekszik, hanem alázatos. Jézus elég világosan elmondta: ne gyűjtsünk kincseket. Sok keresztény bibliájából kimaradt ez a figyelmeztetés, viszont helyette ez olvasható: gyarapodj anyagiakban, szegényítsd tovább a nyomorultat! Ráadásul Krisztus követőinak álcázzák magukat.

Akik sajátjuknak érzik a karácsony üzenetét, az általa javasolt forradalom szolgálatába szegődnek – mondja Walter Kasper bíboros. Pedig „Ferenc pápa kihívása sokkal radikálisabb, mint ahogy a legtöbben gondolnák. Ez kihívás egyrészt olyan konzervatívoknak, akik nem hagyják, hogy Isten meglepje őket és elzárkóznak a reformoktól, másrészt azoknak a progresszívoknak, akik itt és most konkrét megoldásokat várnak el. Mindkettőjüknek csalódást okozhat a gyengédség és a szeretet forradalma. […] Az egyház sem lesz sohasem csak a szeretet egyháza, hanem a bűnösöké is, ezért újra meg újra szüksége van a megújulásra. Semmi sem rosszabb, mint egyrészt a katharok, az inkvizítorok és a könyörtelen szigorú bírók dühkitörése, akik visszasírják a múltnak egy tiszta egyházát, amely azonban sohasem létezett, másrészt a magukat haladónak gondoló utópisták buzgólkodása, akik a jövő tiszta, ideális egyházáról ábrándoznak, és könyörtelenül bírálják a jelenlegi állapotokat.”

Mindkét szélsőséges eszme vallóinak oda kellene járulnia a jászolhoz, amelyben a szegényektől körülvéve egy ártatlan gyermek fekszik. A korai századokban az egyház tagjai megérezték, hogy a betlehemi csillag fényénél olyan tanulságokat gyűjthetnek, amelyek segítik őket a tisztultabb élet megvalósításában. Az első három században még nem ünnepelték meg Jézus születését, hiszen számukra kereszthalála és feltámadása volt igazán fontos. A karácsony – mint ezt a liturgia világhírű tudósa Radó Polikárp, bencés szerzetes fejtegeti Karácsony ünnepének háttere című tanulmányában – 325 és 336 között lett ünnep Rómában, amikor az egyház két fronton is küzdött különféle eretnekségekkel. Ezek közül talán az úgynevezett Nap-teológia volt a veszélyesebb és sokak számára vonzóbb. Egyiptomban és Szíriában elterjedt mítosz szerint a régi Nap meghalt, de december 25-én Parthenosz, a szűz új kis Napot szült, amely egy évig élt. Aurelianus császár, aki a Nap-vallás buzgó apostola volt, 274 december 25-én a legyőzhetetlen Napnak templomot jelölt ki, amely az ünnepségek központja lett. Még az 5. században is voltak napimádók, akik a Szent Péter bazilikának hátat fordítva a fölkelő Naphoz imádkoztak. A kultusz ellensúlyozására helyezték erre a napra a „világ világossága”, Krisztus születésnapját, amelynek addig nem kutatták pontos idejét.

A karácsony lelkiségét fejezi ki a karácsonyfa is, amelyet Németország protestánsok lakta vidékein állítottak föl először a 17. században. A jászolban fekvő ártatlan gyermek áhítatot és reménységet sugall, s az elébe járulókat az ünnep uralkodó gondolata a szeretet áramkörébe vonja. Egy jobb világ sejtelmét sugározza az ünnep, a lelkekét. Ahogy Nemes Nagy Ágnes írta Karácsony címmel: "Fehér föld, szürke ég, a láthatáron / narancsszín fények égtek hűvösen.

Pár varjú szállt fejem felett kerengve / s el nem repültek volna űzve sem. / Csak álltam szürkén, szürke ég alatt. / – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs / egy kicsi szó hullott elém: karácsony, / mint koldus kézbe illatos kalács. / Csodáltam. És a számon hála buggyant,

nem láttam többet kósza varjakat: / olyan szelíd volt, mint a gyermek álma, / s olyan meleg volt, mint a nyári nap."

Szerző
Témák
karácsony