Az ajándékozásról (különös tekintettel karácsonyra)

Nem ismerünk olyan emberi közösséget, ahol az ajándékozás ismeretlen volna. Maga az élet is ajándékozással kezdődik, hiszen az élet a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, s amit adhatunk. Az ajándékozás az emberi kapcsolat és kapcsolattartás ősi rítusa, s kölcsönösséget feltételez. Az, hogy valamit ajándékozok másoknak, feltételezi, hogy mások is ajándékoznak valamit nekem. Nem pénzértékben egyenlőt, de szükségleti értékben hasonlót. Aki feljebbvalójának vagy szolgáltatójának ad ajándékot, az reméli, vagy feltételezheti a feljebbvaló vagy szolgáltató iránta való jóindulatát. Aki alárendeltjének, mondjuk gépírónőjének, ad ajándékot, feltételezi annak hűséges szolgálatát. Aki meghívja szomszédját egy lakomára, feltételezi, illetve elvárja, hogy szomszédja meg fogja őt hívni fia esküvőjére.

A kölcsönös ajándékozás ősi rítusa a mai napig él, azaz érvényben van. Ha valahova meghívnak, akkor manapság egy üveg bort viszek ajándékba. A megajándékozott minden valószínűség szerint szintén egy üveg borral fog megajándékozni, ha én hívom meg, vagy esetleg valaki mással, egy csokor virággal vagy egy érdekes könyvvel.

Az ünnepek nem okvetlenül egyúttal kitüntetett ajándékozási alkalmak is, legfeljebb szimbolikusan. De minden ünnep módot ad az ünneplés számos más formájára. Elsősorban olyanokra, melyek közösségalkotók, mint amilyenek a vallási szertartások, a kivételesen gazdag közös étkezés, ivás, a tánc, éneklés, s számtalan népszokás. Pünkösdkor nem ajándékozunk, s a zsidó ünnepek közül egy sem ad alkalmat különlegesen fontos vagy értékes tárgyak ajándékozására, de minden ünnepben szerepet játszik az ünnepélyes, vagy esetleg vidám közösségalkotás.

Ma mindenütt számon tartjuk barátaink, családtagjaink születésnapját. Magyarországon a névnapokat is, ami könnyebben megy, mert nem kell memorizálnunk, csak ránéznünk a naptárra. Ha X. minden évben gratulál Y.. születésnapján, akkor a kölcsönösség megköveteli, hogy Y. is gratuláljon X születésnapján. S ha Y. nem jelentkezik, X. morfondírozni kezd, hogy mi is történt, miért maradt el a viszonosság gesztusa. Megsértette e Y-t valamivel, vagy Y. esetleg elfelejtette, hogy születésnapja van, vagy isten őrizz beteg? Hasonlóképpen járunk a köszönéssel. Ha jó ismerősünknek köszönünk az utcán, természetesnek vesszük, hogy visszaköszön, esetleg meg is áll és megkérdezi, hogy vagyok. Ha nem köszön vissza, akkor miért nem? Ha valakinek akármit adok, azt mondja, köszönöm, s én is ugyanazt mondom, ha bárkitől bármit kapok. Az ajándék esetében (a köszönés és megköszönés is az) a viszonosság természetes, elmaradása kérdést vet fel és választ kíván.

A karácsony az európai kontinensen, elsősorban Közép-Európában, így nálunk is, családi ünneppé vált. Hazamegyünk, a közlekedés leáll, az utcák elnéptelenednek. Amerikában, de még Franciaországban sincsen így, december 24-én este nyüzsögnek emberek az utcán, az éjféli miséig együtt ünneplik Jézus születését. Az ajándékozás rítusának is köze van ehhez a különbséghez, de ez a különbség még nem döntő, minthogy lassan alakult ki.

Az én gyerekkoromban, Pesten is, betlehemes gyerekek járták a házakat A jászolt maguk készítették, minden házba becsöngettek, elénekelték a „Mennyből az angyalt”, s mindenhol kaptak egy szem cukrot vagy csokit, esetleg valami pénzt is. Ők voltak a karácsonyeste „fénypontja”. Meg persze a játékboltok kivilágított kirakatai a karácsonyt megelőző hetekben a karácsonyi játékokkal. Az egyikre jól emlékszem a Szent István körúton (akkori Lipót körúton) a híd és a Nyugati között. A kirakat előtt álltunk mi, kislányok és „lestoppoltunk” egyes játékokat. ”Stipp, stopp, ez az enyém”. Ami nem annyit jelentett, hogy birtokolni fogjuk, hanem hogy örökbe fogadjuk, mint ezt manapság tehetjük egy állattal az állatkertben.

Akkor a családtagok és néha a barátok is megajándékozták egymást. Mivel? Többnyire valamivel, amit maguk készítettek, munkával, szeretettel, titokban, hogy a megajándékozott ne tudja, mit fog kapni, s ne is láthassa. A gyerekek többnyire rajzoltak, festettek, kézimunkáztak, verseket írtak. Volt persze olyan ügyetlen gyerek is, aki (mint én) megspórolta a villamospénzt, titokban gyalog ment az iskolába, s a megtakarított pengőkből vett apunak egy nyakkendőt, anyunak hat zsebkendőt, nagypapának egy pipát. A nagymamák hetekig, sőt hónapokig kötöttek, horgoltak, hogy minden unokának jusson kötött sapka, sál, esetleg egy pulóver is. Egy nagy család összes ajándéka bőven elfért egy kisebb karácsonyfa alatt (ahogy az angol gyerekeknél a cipőkben, melyekbe a Karácsony Apó éjszaka helyezi el mindazt, amit nekik szánt). A gazdag gyerek (Pesten) kapott egy villanyvasutat illetve egy alvóbabát „igazi hajjal”, a kevésbé gazdag egy könyvet, egy labdát, vagy egy közönséges babát, a még szegényebb egy vagy több golyót (akkoriban golyóztak a fiúk az utcán), esetleg egy narancsot. Mindenki nagyon-nagyon örült annak, amit kapott. A legszegényebbeknek a jómódúak csomagot készítettek, a koldust meghívták vacsorára (ahogy az én anyám is). Még ez is őrzött valami a Biblia által követelt személyességből. Ahogy Amerikában még ma is szokás, hogy a gazdag gyerekek csomagolják a szegényeknek juttatott ajándékokat, s személyesen viszik el a szűkölködőknek, hogy átérezhessék mások szenvedését, s hogy tudják, mit miért és kiért tesznek. (Egy ismerős gazdag házaspár gyerekeit karácsonykor a szegény AIDS-es betegek kórházába küldte, hogy ott és azoknak adják át személyesen csomagjaikat.) A karácsony végül is arról szól (illetve arról kellene szólnia), hogy mit adok, nem pedig arról, hogy mit kapok.

Ma nálunk ez a hagyomány kiveszőben van.

Nem is azt kérdezik többé, hogy "mit adtál?” hanem, hogy „mit vettél?”, s nem azt, hogy „mit kaptál", hanem hogy „kik és mit vettek neked”.

Ma nálunk, ebben a szegény országban, a karácsony a pénzről szól.

„Mit vettek neked karácsonyra?” „Egy kocsit”, ”egy lakást”, ”egy bundát” - válaszolja a felső tízezer gyermeke. „Egy okos telefont” válaszolja majdnem minden közepes vagy alacsony jövedelmű szülő gyermeke. Bizonyára nem „csak” egy könyvet, nem „csak egy „közönséges babát”, vagy egy hócsizmát (ma persze ez már nem létezik). Minél többe került, annál nagyobb, annál értékesebb az ajándék, mint ajándék. Nem kötötte nagymama, nem festette a gyerek, nem: mindenki vásárolta. Miután „lefutott” a karácsony, minden újság, televíziós csatorna büszkén jelenti, hogy mennyivel nagyobb forgalmat bonyolítottak le az idén az áruházak, mennyivel több pénzt költöttek karácsonyra „a magyar emberek”, mint egy évvel korábban.

A szegénynek nem csomagolnak a jómódúak december 26-án, a gyerekek nem viszik csomagjaikat szegények lakta viskókba, sem nem betegeknek a kórházakba. Nem hívják őket be az anyukák vacsorázni. A szegény, a nagyon nagyszámú szegény ma Magyarországon névtelenné, arctalanná válik. Gyűjtünk számukra karácsony előtt persze, s majd az egyházak jótékonysági szervezetei gondoskodnak is kiszállításukról és elosztásukról. De Magyarországon ma mindenki gettókban él. A gazdag, a középjövedelmű nem ismeri a szegényt. Nem találkozik vele. S ha látja, mondjuk az utcán a hontalant, gyorsan elfordul tőle. Nem csoda, hogy olyan „téma”, mint gyermekszegénység, nem szólítja meg az embereket. Nem látják, nem tapasztalják.

Az ajándékozás polarizálódott. Van, akinek a család ad, s ő a családnak ad, van, akinek a szervezet ad és ő senkinek sem ad.

Kérem, ne értsenek félre. Nem tértem vissza újbaloldali korszakom témájához, a „fogyasztói társadalom” ostorozásához. Már régen nem hiszem, hogy az emberi szükségletek feloszthatóak „jó” és „rossz” szükségletekre, „természetes” és „természetellenes” szükségletekre. Már régen vallom, hogy a szükségletek társadalmilag, történelmileg alakulnak. S ha valakinek öt okos telefonra, öt motorbiciklire, öt bundára van szüksége, az ő dolga, nem az enyém. S én is örülök, ha a kereskedők jól keresnek. Örülök persze a hatalmasan kivilágított budapesti utcáknak is. Hogy jön ehhez gyerekkorom kivilágított játéküzlete?

Mi akkor a bajom?

Az, hogy a karácsonyi ajándékozás mai formáit perverznek tartom. Ugyanis semmi közük nincs Jézus születéséhez, semmi közük nincs egyetlen hithez, egyetlen valláshoz sem. Nincs közük a szellemiséghez, nincs közük az ünnepélyességhez, az egymással való törődéshez, a társadalmi korlátok - ha csak ideiglenes - ledöntéséhez sem. Nincs közük a szeretethez, a törődéshez, s ha szabad magamat régiesen kifejeznem, nincs közük a „lélekhez”.

A karácsony utáni első munkanapon tömegek rohamozzák meg az áruházakat, hogy ha lehetséges, visszaváltsák, ha nem lehetséges, akkor kicseréljék karácsonyi ajándékukat. Egy ajándékot sem őriznek meg azért, mert egy kedves embertől kapták, mert az adakozóval töltött élet melegségét hordozza, annak az embernek a lelkét, aki neki szánta. Nem az a fontos, hogy ki szánta nekem, hanem az, hogy mennyi a pénzértéke. Pénzértéke szerint más árúra becserélhető, helyettesíthető. Olyan dologra cserélhető, melyhez az ajándékozónak semmi köze sincs, sosem látta, nem közvetíti az ő szeretetét, de még a konvenciót sem.

Nem a nosztalgia beszél belőlem. Tudom, hogy manapság a nagymamák nem tudnak kötni, s hogy időt is takarít meg, aki a sálat a boltban veszi meg unokájának. S ezt a sálat is lehet gondosan kiválogatni.

A pénzértékben folyó vásárlási versenyszellem az, amit perverznek neveztem. A személyesség, személyre szabottság hiányát, a társadalmi rétegek közötti személyes ajándékozási kapcsolat elvesztését. Nem az a baj - hogy Opheliát idézzem -,hogy „az adóban nincs a régi szándék” hanem az, hogy amennyiben van is, nem fejeződhet ki az ajándékban.

A dolgoknak csak akkor van lelkük, ha nem helyettesíthetők más dolgokkal, ha nem cserélhetők ki, mivel az ajándékozó szándékát hordozzák. Ha egy ajándék az ajándékozó és ajándékozott belsőséges kapcsolatát hordozza, akkor nem megy soha ki a divatból, nem használódik el. Mert akkor kapcsolódik hozzá egy soha el nem veszthető emlék.