Egy szakadékról

Publikálás dátuma
2015.12.24 08:36
SZŰTS MIKLÓS FESTMÉNYE
Fotó: /

Az iszlám több, mint pusztán muszlim vallás: a vallás és a politika összefonódásából keletkezett kultúra. Ez az összefonódás ellentétes a felvilágosodás alapvető elveivel, és ezért egyelőre megnehezíti az alkalmazkodását a globalizáció kihívásaira. Nem utolsó sorban pedig a az euro-atlanti kultúra és az iszlám közötti közeledést. Nem kultúráról általában van szó, hanem annak politikai megjelenése az, ami a vita tárgya.

Az eddigi tömeges európai vándorlások a földrészen belül zajlottak le, lényegében az euro-atlanti világ nemzetei között. Most Európába játszódik le a bevándorlás.

Amit állítok

Az iszlám világból menekülők nem a mai iszlám elől, hanem az iszlámon alapuló államok válsága és összeomlása elől menekülnek. Európába érkezve nem akasztják szögre a neveltetésüket, nézeteiket, kultúrájukat. Akik például egész életüket az Izrael elleni jogosnak tartott gyűlölet légkörében töltötték, azokat ez többnyire nem hagyta érintetlenül. Sokan helyesnek tartják az iszlám vallási jog (a Saria) alkalmazását, ennek azonban számos törvénye összeegyeztethetetlen a felvilágosodás elveivel, vele az euro-atlanti kultúra államaiban érvényes joggal.

A kultúra természetesen nem változatlan adottság. Bizonyára kialakul majd egy felvilágosodottabbá váló iszlám. Eleve van közös a két kultúrában. Az Európába menekültek integrációja sem lehetetlen – ha van rá idő. Ha azonban rövid idő alatt rendkívül nagy számban érkeznek a maguk nagyon eltérő kultúrájával, se idő, se energia nem lesz a viszonylag fájdalommentes, belátható időn belül lezajló integrációra. Csak Németországba ebben az évben több mint egy millióan érkeztek. Az iszlám világában ma vallásháború is zajlik. Ilyen az európai kultúrában utoljára a 17. században a harminc éves háború volt. A mostani háború az iszlám világában nem fog egyhamar véget érni.

A nagy számban érkező menekültek, már csak önvédelemből is, a számukra különféle nehézségeket okozó új világ kihívásaira a nagyobb városokban tömörülnek. Az internet jóvoltából már egyáltalán nem szakad meg a kapcsolatuk a szülőföldjük – többek között politikai – kultúrájával. Ráadásul, hogy csak egyetlen részletkérdést említsek, egyes becslések szerint a következő öt évben az új menekültek többsége nem talál majd állást.

Könnyen párhuzamos társadalmak alakulnak ki, azok minden veszélyével. Erre már vannak példák. Ződi Zsolt részletesen ismertette egyik cikkében, hogy Angliába az euro-atlanti jogban kialakult alternatív vitarendezési törvények alapján 45 év alatt 85 hivatalosan elismert és alig megbecsülhető számú nem hivatalos, az iszlám vallási jog, a Saria alapján felállított bíróság kezdett el működni. Döntéseik nem egy esetben a nőket érintik hátrányosan. Eddig a liberális joggyakorlat fejlődésével a felvilágosodás elvei egyre inkább érvényesültek. Ezúttal viszont a párhuzamosan működő iszlám jog liberális engedélyezése magának a liberális eszmének mond ellent.

Mindez akadályozza a sikeres integrációt, a felvilágosodás, vele a menekültek iránti humanizmus elvének ellentmondó politikai gyakorlatot tesz lehetővé. Ezért a korlátlan befogadásnak, éppen a felvilágosodás eredményeinek megőrzése érdekében, szabhatók adott esetben időleges korlátok, és nagyon szigorú feltételek. Ahogy ezt Paul Scheffer baloldali holland szociológus megfogalmazta: a lehetetlen nem lehet erkölcsi kötelesség. Az évenkénti befogadás számának korlátozásával még nem tagadjuk meg a felvilágosodást.

Az integrációhoz nem csak a befogadottaknak kell óriási erőfeszítéseket tenni, hanem a befogadóknak is. Például az eddigieknél sokkal határozottabb törvények, előírások szükségesek. Fel kell készülni arra, hogy a bevándorlók az iszlám jog alkalmazását követelik maguknak. A Saria ma számos iszlám államban teljesen, másutt részben érvényesül. Nem elég annak az általánosságnak a hangoztatása, hogy a menekülteknek be kell tartaniuk a törvényeket. Jogszabályokkal is kizárható lenne például, hogy a Saria egyes paragrafusait bármilyen körülmények között alkalmazzák. Sokkal radikálisabb felvilágosító, nevelő és védelmet nyújtó intézkedések is szükségesek például az ellen, hogy lányokat a jogsértés elkerülése érdekében visszaviszik a bevándoroltak afrikai szülőföldjére, és ott végzik el a körülmetélésüket.

Figyelemre méltó, hogy ilyen lépések szükségességét éppen azok az arab és török származású demokraták mernek leginkább megfogalmazni, akik az iszlámból érkeztek, és megértették az euro-atlanti kultúrát. Például Ibn Warraq és Mona Eltahawy író, Hamed Abdel-Samad politológus, Jasmin el Sonbaty publicista, Cem Ödzemir, a német zöldek elnöke. Ahogy az utóbbi fogalmazott: „Kezdettől fogva meg kellene határozni a konkrét játékszabályokat, és akinek ez nem felel meg, annak egy másik országot kell keresnie magának.” Például arról van szó, hogy kötelező legyen részt venni a nyelvi kurzusokon, szakmára való felkészítéseken; ne lehessen államilag támogatni az arab diktatúrák által támogatott európai iszlám szervezeteket abban, hogy befolyásolják és hangolják a menekülteket stb. Ezzel még nem sérülnek az emberi jogok. Tekintettel a menekültek nagyságrendjére, mindez az összes eddig ismertnél nagyobb erőfeszítéseket igényel.

Amit ezért kapok

Szinte nem tudok úgy megszólalni az iszlám bevándorlás kérdésében, hogy ne vágnák a fejemhez, figyelmen kívül hagyom a menekültek iránti nyitottság és befogadás humanista kötelességét; az általam hivatkozott forrásokkal csak „egy empirikusan megalapozatlan prekoncepciót” akarok igazolni; magától értetődőnek tekintem, hogy „az iszlámmal szemben meg kell védenünk a liberális európai kultúrát”; „empátia és tudáshiányos” vagyok. Egyébként is „eléggé szemérmetlen dolog” korlátlan befogadástól félni Európába, amikor a menekültek túlnyomó része még Szíriában, Irakban, Líbiában retteg, illetve a jordániai, libanoni, törökországi menekülttáborokban szenved.

Rosszabb esetben meggyanúsítanak „a muszlimokkal szembeni zsigeri ellenszenvvel”, sőt fölteszik, hogy végiggondolva az okfejtésemet „esetleg még Kamenyec-Podolszkíjban találjuk magunkat,”. Előfordul, hogy ki is mondják: „legújabb rasszista trükk” a kultúrára hivatkozni. (Eszerint ha kultúrát mondok, sunyi módon valójában fajra gondolok).

Ellenérvük például, hogy „az iszlám jelentős része kiválóan megvan a liberális Európával”, „semmi se bizonyítja, hogy „az iszlám kultúra ne tudna modernizálódni”, van kulturális közeledés, az iszlám amúgy mindig is Európa része volt, hiszen „hosszú évszázadokig virágzott az Ibériai félszigeten” (érdekes, hogy a Balkánt és a török hódoltság idejét nem említik). Az európai kultúrának is vannak borzalmas következményei a fasizmus formájában. Akiknek pedagógiai késztetéseik vannak, és némi jóravalóságot feltételeznek rólam, felszólítanak arra, hogy meg kell értenem a menekültek lelki alkatát, menjek el a magyar mecsetekbe, nézzem meg, milyen derék orvosok és tanárok vannak köztük.

Én meg hol nagyon megbántódom (hiszen van közöttük, akit nem csak ismerek, hanem nagyra is becsülök), hol elkeseredem, hol csak nem kapok egy pillanatra levegőt. A szélsőjobboldalhoz meg a demokratának álcázott, fideszes mutáns fasisztákhoz nem menekülhetek, mivel ezt a kultúrám (a genetikai adottságom?) a szó szoros értelmében lehetetlenné teszi. Ahogy mondjuk a szélsőbaloldaliakhoz és a mutáns bolsevistákhoz se tudtam és tudnék.

Az se volna menekvés, ha Németországban élnék, mert akkor se járnék jobban. Ott is találkozik az ember azokkal, akik a korlátlan befogadásban nem látnak veszélyeket. Szerintük elég, ha a befogadók eleget tesznek a felvilágosodásból eredő, humanista kötelességüknek, amihez az is hozzá tartozik, hogy meghoznak ehhez minden szükséges anyagi és szervezési áldozatot. Az integráció így, tekintve az iszlám alapvetően békés természetét, folyamatosan megvalósul, mivel a kultúra változó valami, és akik ide érkeznek, azok többség a legkevésbé sem azzal törődik, hogy ahhoz ragaszkodjék, amit megszokott.

Hogy kiktől kapom az ilyen kritikákat? Egyikük úgy fogalmazott, hogy ők azok, akik „a demokrata-antirasszista konszenzuson belül” állnak. Ezen belül áll azonban minden baloldali, liberális, jobboldali és konzervatív, mert ezek mindegyike demokrata és elutasítja a rasszizmust. Csak a szélsőbaloldaliak és bolsevisták, illetve a szélsőjobboldaliak és fasiszták, meg az anarcholiberálisok és az ultrakonzervatívok állnak ezen a megegyezésen kívül – hogy egy kicsit gyakoroljuk a politikaelmélet alapfogalmait.

Másodlagos, hogy bennem az iszlám bevándorlásról vallott nézeteim miatt a rejtőzködő rasszistát, vagy egyszerűen csak az iszlamofóbiával, vagy ahogy egyikük decensen kifejezte: „szorongás-alapú diszpozícióval” megvert embert látják. Csak az fontos, hogy nem minden demokrata osztja a korlátlan befogadásról az iszlámmal szembeni kritikátlan derűlátásukat, dogmatikus emberbarátságukat, és olykor a rosszhiszeműség határát súroló kijelentéseiket.

Sokkal fontosabb, hogy valami nagyon végzetes van mindebben.

Ami fenyeget

Nem az, hogy túl sok lesz a bevándorló, mert az Unió demokráciájának malmai ugyan lassan, de őrölnek. A korlátlan bevándorlást bizonyára megállítják. A baloldaliak és a liberálisok egy részét azonban olyan valóságérzékelés-deficit jellemzi, amely borítékolja a teljes kudarcot. (Így volt ez korábban azzal is, amikor nem ismerték föl a nemzeti hovatartozás kérdésének fontosságát, mert az a meggyőződés vezette őket, hogy ez csak képzelt azonosság, az ember elsősorban ember és ezzel kész. Ezért aztán az egész kérdést kiszolgáltatták az ún. „nemzetieknek” és rasszistáknak.)

Nem vitatható, hogy keresni kell azt, ami a két kultúra képviselőit összeköti. Minden eszközzel támogatni kell a párbeszédet, de teljes félreértés ezt muszlim–nem muszlim párbeszédnek tekinteni. Itt nem vallások közötti, vagy vallásosak és ateisták közötti, hanem politikai problémákról van szó. Az iszlám–nem iszlám párbeszédhez kell az erőfeszítés, és mindkét részről. A túl gyors bevándorlás keltette feszültségek ezt biztos, hogy megnehezítik, ha egy időre nem teszik eleve lehetetlenné.

A Mag-Európában a következmények kevésbé lesznek talán vészesek. Legfeljebb a határozottabb rendszabályokat szorgalmazó jobboldali pártok kerülnek kormányra. Ez nem baj, hiszen jobboldalinak lenni ugyanolyan demokratikus, mint baloldalinak. A közép-kelet-európai államokban azonban még inkább megerősödnek a rasszizmusukat, sőt fasiszta voltukat ma elrejtő szélsőjobboldali erők. Az ő valóban felvilágosodás-ellenes javaslataik kábítják el a közvéleményt.

A tanácstalan és aggódó többség érthető és hiteles válaszokat vár, amit nem kap meg. A demokratikus jobboldal és konzervatívok képviselete Magyarországon hiányzik, ha netán valaki innen mégis megszólal, csak kirekesztés fogadja.

A képviselettel még úgy, ahogy rendelkező baloldaliak és liberálisok valósággal számot vető válaszai meg hiányoznak. Nem vállalják a határozott fellépést, vele az ésszerű korlátozás követelményét, holott ezzel a menekültek kérdésében maga mellé tudták volna állítani az aggódók jelenetős részét. Hiszen nem mindenki rasszista közöttük. Ami meg tőlük válaszul egyelőre elhangzik, abban nincs sok köszönet: önmagukat ugyan meggyőzhetik velük, de a tájékozatlanokat aligha. Mint ha sokuk képzelőerejét szinte megbénítaná a mai, burkolt magyar fasizmus menekültellenessége, és a vele szembeni átmeneti esélytelenség.

Magyarországon az orbáni rendszer éppen emiatt az elmúlt egy év alatt rendkívül megerősödött. A bevándorlók/menekültek egyenetlen eloszlása miatt keletkező, egyelőre megoldatlan problémák a „keresztény” Európát hirdetők és a rejtőzködő meg a nyílt rasszisták népszerűségét növelik. Akik pedig a valósággal számot vető felismerések hiányában az iszlám tolerancia meséjét terjesztik, éppen azoknak a muszlim értelmiségieknek a dolgát nehezítik, akik valóban az iszlám modernizációjára törekszenek, hogy a muszlimok a saját világukban is valódi polgárokká válhassanak. Az iszlám múlttal való megbirkózást nehezítik, amely múlt sok helyen vált megint fenyegető valósággá.

2015.12.24 08:36

Operabál – azaz inkább estély – 1946-ban

Publikálás dátuma
2018.08.12 18:00

Fotó: Fortepan/ Szent-Tamási Mihály
A háború befejezése után ismét megkezdte működését az Operabarátok Egyesülete. A dalszínház életében való újra megjelenésének első jeleként három programpontból álló rendezvénnyel lépett a közönség elé: A Rajna kincse című Wagner-mű előadása, utána vacsora az Operaházban, azt követően pedig tánc. Ha nem is nagy bál – hiszen a táncparkett nem egyesítette a színpadot a nézőtérrel –, mégis olyan kulturális esemény, ami révén többletbevételhez lehet juttatni az Operaházat.
Két külügyminisztériumi kollégámmal, Karcsival és Miklóssal elhatároztuk, hogy – természetesen meghívva egy-egy ifjú hölgyet – mi is jelen leszünk. Megvettük a jegyeket, foglaltattunk asztalt, ki-ki megjelent hölgyével az Andrássy úti palotában. Feltűnt nekem, hogy máskor vidám Károly barátom nincs jó hangulatban. Partnere, érettségi előtt álló gimnazista, nem osztotta Karcsi levertségét, élvezte élete első báli estélyét. Karcsi az előadást követő vacsora alatt próbálta ugyan a jókedv tettetését, de nemigen sikerült neki. Partnere szerencsére nem sokat érzett ebből, mert roppant csinos lévén, nagyon kelendő volt a táncosok körében. Vacsora után alkalmam volt Karcsival négyszemközt maradni. Bánatosan mesélte el, hogy miért olyan levert. Előrebocsátom, az operaestély időpontja 1946/47 fordulója, vagyis hetven évvel ezelőtt járunk.
Karcsi a megbeszélt időpontban jelent meg a kislány lakásán. A mama fogadta és türelmét kérte, hogy lánya még nem útra kész. Bevitte a szalonba, ahol barátnőjével beszélgetett, aki – nekem rokonom volt – ugyanúgy mesélte el a történetet, mint a fehér asztalnál Karcsi. A hölgyek egy-egy karosszékben ültek és csevegtek. Az egyik hölgy cigarettát vett elő, mire Karcsi sietve zsebébe nyúlt, előrántotta öngyújtóját és nem vette észre, hogy azzal együtt kirepült a zsebéből a hölgyek lába elé egy pőre koton. A mama pedig így szólt Karcsihoz: "Kedves Károly, valamit elvesztett." Karcsi odanézett. "Reméltem, hogy megnyílik a föld, hogy elsüllyedjek..." Mivel azonban a csoda nem történt meg, Karcsi kénytelen volt lehajolni és újból zsebre tenni a csomagolás nélküli óvszert. Szerencséje volt, mert abban a pillanatban belibegett a tollászkodását éppen befejezett kislány és közölte, hogy mehetnek. Karcsi, örülvén, hogy az egészségügyi cikk lekerült a napirendről, buzgón helyeselt és elindultak. "Mit fog rólam gondolni a mama?" – fejezte be Karcsi. Azt, hogy milyen gondos fiatalember vagy – feleltem.
Karcsi az est hátralevő részében szorgalmasan töltögetett saját magának és mire a mulatság véget ért, már láttam, hogy nekem kell hazakísérni a kislányt is, nemcsak az én partneremet. Hogy nemcsak az említett két hölgyet, hanem egy harmadikat is nekem kell hazafuvaroznom, akkor derült ki, amikor Miklós barátom közölte, hogy számít rám: hazakísérem az ő partnerét is, mert ő az est hátralévő részét – karrierje érdekében – Bolgár Elek külügyi államtitkár lányának fogja szentelni. Ott álltam hát az Opera ruhatára előtt három szép lánnyal. Szerencsére sikerült találnom egy taxit, amibe bepasszíroztam a hölgyeket – akkoriban szokásos Austin típusú, apró kocsi volt. Karcsi, látván, hogy nem fér be, belekapaszkodott a hátsó csomagtartó-rácsba, de két másik sofőr segített a miénknek és visszatartották. Karcsi pedig elindult a nagy magyar éjszakába.
Csak hétfőn reggel, a hivatalban tudtam beszélni vele. Nem sokkal azután, hogy elmentünk, valahol az Andrássy úton elkapta az éjszaka egy hivatásos tündére. Tőle eltávozva hazament. Amikor délben felébredt, megállapította, hogy vadonatúj Parker töltőtolla nincs meg. Biztos kiesett a zsebéből, gondolta, ott kell legyen az Andrássy úti nőnél. Ha letagadja, botrányt fog csinálni. A házszámot nem tudta, de emlékezett a kapualjra. Mivel akkoriban a lakóházak kapuit reggel 6 és este 10 óra között nyitva tartották, hamar megtalálta "vendéglátóját", aki örömmel látta viszont: de jó, hogy eljött, itt hagyta a Parkert.----
Hát akkor szerencséd van – mondtam. Szerencsém? – kérdezte Karcsi. Ha te látnád azt a nőt! Rémes! Inkább veszett volna oda a Parker!
2018.08.12 18:00
Frissítve: 2018.08.12 18:00

Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Publikálás dátuma
2018.08.12 17:00

Fotó: /
Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..." 
A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon. "Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..." Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről." Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap." Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának. A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...
2018.08.12 17:00
Frissítve: 2018.08.12 17:00