Egy szakadékról

Publikálás dátuma
2015.12.24 08:36
SZŰTS MIKLÓS FESTMÉNYE

Az iszlám több, mint pusztán muszlim vallás: a vallás és a politika összefonódásából keletkezett kultúra. Ez az összefonódás ellentétes a felvilágosodás alapvető elveivel, és ezért egyelőre megnehezíti az alkalmazkodását a globalizáció kihívásaira. Nem utolsó sorban pedig a az euro-atlanti kultúra és az iszlám közötti közeledést. Nem kultúráról általában van szó, hanem annak politikai megjelenése az, ami a vita tárgya.

Az eddigi tömeges európai vándorlások a földrészen belül zajlottak le, lényegében az euro-atlanti világ nemzetei között. Most Európába játszódik le a bevándorlás.

Amit állítok

Az iszlám világból menekülők nem a mai iszlám elől, hanem az iszlámon alapuló államok válsága és összeomlása elől menekülnek. Európába érkezve nem akasztják szögre a neveltetésüket, nézeteiket, kultúrájukat. Akik például egész életüket az Izrael elleni jogosnak tartott gyűlölet légkörében töltötték, azokat ez többnyire nem hagyta érintetlenül. Sokan helyesnek tartják az iszlám vallási jog (a Saria) alkalmazását, ennek azonban számos törvénye összeegyeztethetetlen a felvilágosodás elveivel, vele az euro-atlanti kultúra államaiban érvényes joggal.

A kultúra természetesen nem változatlan adottság. Bizonyára kialakul majd egy felvilágosodottabbá váló iszlám. Eleve van közös a két kultúrában. Az Európába menekültek integrációja sem lehetetlen – ha van rá idő. Ha azonban rövid idő alatt rendkívül nagy számban érkeznek a maguk nagyon eltérő kultúrájával, se idő, se energia nem lesz a viszonylag fájdalommentes, belátható időn belül lezajló integrációra. Csak Németországba ebben az évben több mint egy millióan érkeztek. Az iszlám világában ma vallásháború is zajlik. Ilyen az európai kultúrában utoljára a 17. században a harminc éves háború volt. A mostani háború az iszlám világában nem fog egyhamar véget érni.

A nagy számban érkező menekültek, már csak önvédelemből is, a számukra különféle nehézségeket okozó új világ kihívásaira a nagyobb városokban tömörülnek. Az internet jóvoltából már egyáltalán nem szakad meg a kapcsolatuk a szülőföldjük – többek között politikai – kultúrájával. Ráadásul, hogy csak egyetlen részletkérdést említsek, egyes becslések szerint a következő öt évben az új menekültek többsége nem talál majd állást.

Könnyen párhuzamos társadalmak alakulnak ki, azok minden veszélyével. Erre már vannak példák. Ződi Zsolt részletesen ismertette egyik cikkében, hogy Angliába az euro-atlanti jogban kialakult alternatív vitarendezési törvények alapján 45 év alatt 85 hivatalosan elismert és alig megbecsülhető számú nem hivatalos, az iszlám vallási jog, a Saria alapján felállított bíróság kezdett el működni. Döntéseik nem egy esetben a nőket érintik hátrányosan. Eddig a liberális joggyakorlat fejlődésével a felvilágosodás elvei egyre inkább érvényesültek. Ezúttal viszont a párhuzamosan működő iszlám jog liberális engedélyezése magának a liberális eszmének mond ellent.

Mindez akadályozza a sikeres integrációt, a felvilágosodás, vele a menekültek iránti humanizmus elvének ellentmondó politikai gyakorlatot tesz lehetővé. Ezért a korlátlan befogadásnak, éppen a felvilágosodás eredményeinek megőrzése érdekében, szabhatók adott esetben időleges korlátok, és nagyon szigorú feltételek. Ahogy ezt Paul Scheffer baloldali holland szociológus megfogalmazta: a lehetetlen nem lehet erkölcsi kötelesség. Az évenkénti befogadás számának korlátozásával még nem tagadjuk meg a felvilágosodást.

Az integrációhoz nem csak a befogadottaknak kell óriási erőfeszítéseket tenni, hanem a befogadóknak is. Például az eddigieknél sokkal határozottabb törvények, előírások szükségesek. Fel kell készülni arra, hogy a bevándorlók az iszlám jog alkalmazását követelik maguknak. A Saria ma számos iszlám államban teljesen, másutt részben érvényesül. Nem elég annak az általánosságnak a hangoztatása, hogy a menekülteknek be kell tartaniuk a törvényeket. Jogszabályokkal is kizárható lenne például, hogy a Saria egyes paragrafusait bármilyen körülmények között alkalmazzák. Sokkal radikálisabb felvilágosító, nevelő és védelmet nyújtó intézkedések is szükségesek például az ellen, hogy lányokat a jogsértés elkerülése érdekében visszaviszik a bevándoroltak afrikai szülőföldjére, és ott végzik el a körülmetélésüket.

Figyelemre méltó, hogy ilyen lépések szükségességét éppen azok az arab és török származású demokraták mernek leginkább megfogalmazni, akik az iszlámból érkeztek, és megértették az euro-atlanti kultúrát. Például Ibn Warraq és Mona Eltahawy író, Hamed Abdel-Samad politológus, Jasmin el Sonbaty publicista, Cem Ödzemir, a német zöldek elnöke. Ahogy az utóbbi fogalmazott: „Kezdettől fogva meg kellene határozni a konkrét játékszabályokat, és akinek ez nem felel meg, annak egy másik országot kell keresnie magának.” Például arról van szó, hogy kötelező legyen részt venni a nyelvi kurzusokon, szakmára való felkészítéseken; ne lehessen államilag támogatni az arab diktatúrák által támogatott európai iszlám szervezeteket abban, hogy befolyásolják és hangolják a menekülteket stb. Ezzel még nem sérülnek az emberi jogok. Tekintettel a menekültek nagyságrendjére, mindez az összes eddig ismertnél nagyobb erőfeszítéseket igényel.

Amit ezért kapok

Szinte nem tudok úgy megszólalni az iszlám bevándorlás kérdésében, hogy ne vágnák a fejemhez, figyelmen kívül hagyom a menekültek iránti nyitottság és befogadás humanista kötelességét; az általam hivatkozott forrásokkal csak „egy empirikusan megalapozatlan prekoncepciót” akarok igazolni; magától értetődőnek tekintem, hogy „az iszlámmal szemben meg kell védenünk a liberális európai kultúrát”; „empátia és tudáshiányos” vagyok. Egyébként is „eléggé szemérmetlen dolog” korlátlan befogadástól félni Európába, amikor a menekültek túlnyomó része még Szíriában, Irakban, Líbiában retteg, illetve a jordániai, libanoni, törökországi menekülttáborokban szenved.

Rosszabb esetben meggyanúsítanak „a muszlimokkal szembeni zsigeri ellenszenvvel”, sőt fölteszik, hogy végiggondolva az okfejtésemet „esetleg még Kamenyec-Podolszkíjban találjuk magunkat,”. Előfordul, hogy ki is mondják: „legújabb rasszista trükk” a kultúrára hivatkozni. (Eszerint ha kultúrát mondok, sunyi módon valójában fajra gondolok).

Ellenérvük például, hogy „az iszlám jelentős része kiválóan megvan a liberális Európával”, „semmi se bizonyítja, hogy „az iszlám kultúra ne tudna modernizálódni”, van kulturális közeledés, az iszlám amúgy mindig is Európa része volt, hiszen „hosszú évszázadokig virágzott az Ibériai félszigeten” (érdekes, hogy a Balkánt és a török hódoltság idejét nem említik). Az európai kultúrának is vannak borzalmas következményei a fasizmus formájában. Akiknek pedagógiai késztetéseik vannak, és némi jóravalóságot feltételeznek rólam, felszólítanak arra, hogy meg kell értenem a menekültek lelki alkatát, menjek el a magyar mecsetekbe, nézzem meg, milyen derék orvosok és tanárok vannak köztük.

Én meg hol nagyon megbántódom (hiszen van közöttük, akit nem csak ismerek, hanem nagyra is becsülök), hol elkeseredem, hol csak nem kapok egy pillanatra levegőt. A szélsőjobboldalhoz meg a demokratának álcázott, fideszes mutáns fasisztákhoz nem menekülhetek, mivel ezt a kultúrám (a genetikai adottságom?) a szó szoros értelmében lehetetlenné teszi. Ahogy mondjuk a szélsőbaloldaliakhoz és a mutáns bolsevistákhoz se tudtam és tudnék.

Az se volna menekvés, ha Németországban élnék, mert akkor se járnék jobban. Ott is találkozik az ember azokkal, akik a korlátlan befogadásban nem látnak veszélyeket. Szerintük elég, ha a befogadók eleget tesznek a felvilágosodásból eredő, humanista kötelességüknek, amihez az is hozzá tartozik, hogy meghoznak ehhez minden szükséges anyagi és szervezési áldozatot. Az integráció így, tekintve az iszlám alapvetően békés természetét, folyamatosan megvalósul, mivel a kultúra változó valami, és akik ide érkeznek, azok többség a legkevésbé sem azzal törődik, hogy ahhoz ragaszkodjék, amit megszokott.

Hogy kiktől kapom az ilyen kritikákat? Egyikük úgy fogalmazott, hogy ők azok, akik „a demokrata-antirasszista konszenzuson belül” állnak. Ezen belül áll azonban minden baloldali, liberális, jobboldali és konzervatív, mert ezek mindegyike demokrata és elutasítja a rasszizmust. Csak a szélsőbaloldaliak és bolsevisták, illetve a szélsőjobboldaliak és fasiszták, meg az anarcholiberálisok és az ultrakonzervatívok állnak ezen a megegyezésen kívül – hogy egy kicsit gyakoroljuk a politikaelmélet alapfogalmait.

Másodlagos, hogy bennem az iszlám bevándorlásról vallott nézeteim miatt a rejtőzködő rasszistát, vagy egyszerűen csak az iszlamofóbiával, vagy ahogy egyikük decensen kifejezte: „szorongás-alapú diszpozícióval” megvert embert látják. Csak az fontos, hogy nem minden demokrata osztja a korlátlan befogadásról az iszlámmal szembeni kritikátlan derűlátásukat, dogmatikus emberbarátságukat, és olykor a rosszhiszeműség határát súroló kijelentéseiket.

Sokkal fontosabb, hogy valami nagyon végzetes van mindebben.

Ami fenyeget

Nem az, hogy túl sok lesz a bevándorló, mert az Unió demokráciájának malmai ugyan lassan, de őrölnek. A korlátlan bevándorlást bizonyára megállítják. A baloldaliak és a liberálisok egy részét azonban olyan valóságérzékelés-deficit jellemzi, amely borítékolja a teljes kudarcot. (Így volt ez korábban azzal is, amikor nem ismerték föl a nemzeti hovatartozás kérdésének fontosságát, mert az a meggyőződés vezette őket, hogy ez csak képzelt azonosság, az ember elsősorban ember és ezzel kész. Ezért aztán az egész kérdést kiszolgáltatták az ún. „nemzetieknek” és rasszistáknak.)

Nem vitatható, hogy keresni kell azt, ami a két kultúra képviselőit összeköti. Minden eszközzel támogatni kell a párbeszédet, de teljes félreértés ezt muszlim–nem muszlim párbeszédnek tekinteni. Itt nem vallások közötti, vagy vallásosak és ateisták közötti, hanem politikai problémákról van szó. Az iszlám–nem iszlám párbeszédhez kell az erőfeszítés, és mindkét részről. A túl gyors bevándorlás keltette feszültségek ezt biztos, hogy megnehezítik, ha egy időre nem teszik eleve lehetetlenné.

A Mag-Európában a következmények kevésbé lesznek talán vészesek. Legfeljebb a határozottabb rendszabályokat szorgalmazó jobboldali pártok kerülnek kormányra. Ez nem baj, hiszen jobboldalinak lenni ugyanolyan demokratikus, mint baloldalinak. A közép-kelet-európai államokban azonban még inkább megerősödnek a rasszizmusukat, sőt fasiszta voltukat ma elrejtő szélsőjobboldali erők. Az ő valóban felvilágosodás-ellenes javaslataik kábítják el a közvéleményt.

A tanácstalan és aggódó többség érthető és hiteles válaszokat vár, amit nem kap meg. A demokratikus jobboldal és konzervatívok képviselete Magyarországon hiányzik, ha netán valaki innen mégis megszólal, csak kirekesztés fogadja.

A képviselettel még úgy, ahogy rendelkező baloldaliak és liberálisok valósággal számot vető válaszai meg hiányoznak. Nem vállalják a határozott fellépést, vele az ésszerű korlátozás követelményét, holott ezzel a menekültek kérdésében maga mellé tudták volna állítani az aggódók jelenetős részét. Hiszen nem mindenki rasszista közöttük. Ami meg tőlük válaszul egyelőre elhangzik, abban nincs sok köszönet: önmagukat ugyan meggyőzhetik velük, de a tájékozatlanokat aligha. Mint ha sokuk képzelőerejét szinte megbénítaná a mai, burkolt magyar fasizmus menekültellenessége, és a vele szembeni átmeneti esélytelenség.

Magyarországon az orbáni rendszer éppen emiatt az elmúlt egy év alatt rendkívül megerősödött. A bevándorlók/menekültek egyenetlen eloszlása miatt keletkező, egyelőre megoldatlan problémák a „keresztény” Európát hirdetők és a rejtőzködő meg a nyílt rasszisták népszerűségét növelik. Akik pedig a valósággal számot vető felismerések hiányában az iszlám tolerancia meséjét terjesztik, éppen azoknak a muszlim értelmiségieknek a dolgát nehezítik, akik valóban az iszlám modernizációjára törekszenek, hogy a muszlimok a saját világukban is valódi polgárokká válhassanak. Az iszlám múlttal való megbirkózást nehezítik, amely múlt sok helyen vált megint fenyegető valósággá.

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
Fotó: SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
Fotó: FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.