Amikor a csillebérci úttörőtábor megnyitásának 50. évfordulóját ünnepeltük, emlékkövet avattunk, fát ültettünk, még bíztunk abban, hogy ez a tábor megmarad az úttörőmozgalom utolsó bázisaként és szimbólumaként gyermektábornak. Persze már akkor is tudtuk, hogy a jobboldali kormányok minden módon igyekeznek majd erre is rátenni a kezüket, és saját elképzeléseik szerint „hasznosítani” ezt a csodálatos fekvésű, milliárdos értéket. A rendszerváltás jogi zűrzavarát kihasználva azonnal megkérdőjelezték az úttörőtábor tulajdonjogát. Figyelmen kívül hagyták azt az alapvető tényt, hogy 1948. április 9-én Budapest Székesfőváros az úttörőmozgalom használatába adta Csillebérc 100 kat. hold nagyságú erdőterületét az Úttörő Köztársaság megépítésére. Egy normális jogállamban ilyen hosszú idejű birtoklás eleve lehetetlenné tenné a birtok tulajdonjogának kétségbe vonását.
Az iskolák többségéből kitiltották az úttörőcsapatokat, leváltották az „úttörőszívü” igazgatókat, pedagógusokat, kizárták a pályázatokból az úttörőszervezeteket. A jogsértésekkel teli hosszú pereskedés most véget ért: a jobboldali politikusok bejelenthették: „sikerült a tábor államosítása” és „Csillebércet sikerült visszaadni a magyar gyermekeknek.” Eddig nem a magyar gyermekekért volt Csillebérc? Eddig nem a magyar gyermekek százezrei táboroztak ott? Nem emeltek szót az úttörőtábor védelmében a művészek, tudósok, élsportolók sem, azzal „vigasztalják” magukat, hogy úgysem tehetünk semmit. Négyévenként minden választópolgár kezében az ország sorsa: tessék elmenni és szavazni, mert meg lehet változtatni az ország sorsát, csak akarni kell!
